Magyar Oszkár, magyar ecsettel

Bödőcs Tiborból annyira lett Hrabal, mint Magyar Oszkárból Rembrandt – de ne szaladjunk ennyire előre.

A humorista regényt írt. Egy olyan regényt, amelyet nagy várakozások előztek meg nemcsak azért, mert Bödőcs Tibor jelenleg alighanem a legnépszerűbb magyar humorista, hanem azért is, mert a 2017-es, Addig se iszik című, irodalmi paródiákat felvonultató kötete eddig kevésbé ismert arcát mutatta meg. Kiderült, hogy Bödőcs Tibor amellett, hogy serényen gyártja az olykor egész nagyokat robbanó humorbombáit, a humornak egy, a szokásosnál kifinomultabb és összetettebb nyelvét is beszéli, ráadásul alaposan beleolvasta magát a magyar irodalomba. Emellett sem volt minden meglepetést nélkülöző az a bejelentés, mely szerint Bödőcs következő könyve egy regény lesz – e sorok írója legalábbis meglepődött, s pozitív elvárásokkal nézett az új könyv elébe. Az egyik felmerülő kérdés az lehetett, hogy – amire az irodalmi stílusparódiák esetében nem volt feltétlen szükség – mennyire tud elrugaszkodni eddigi munkásságától a humorista, azaz regényíróként egy teljesen új oldalát ismerhetjük-e meg Bödőcsnek.

Nos, a Meg se kínáltak című kötetből az derül ki, hogy a szerzőnek valószínűleg nem állt szándékában messzire távolodni eddigi, jól belakott világától, s ez most talán még érvényesebb, mint az első kötet kapcsán. A Meg se kínáltak ugyanis kifejezetten Bödőcs stand up szövegeinek a világát építi tovább, csak most épp egy nagyobb lélegzetű, szintetizáló korpusszal van dolgunk.

Alighanem meddő töprengés lenne, ha szépirodalom és stand up humor kapcsolatán kezdenénk tűnődni, esetleg azon a kérdésen, vajon a stand up comedy műfaja elérheti-e a szépirodalom (netán a „magas irodalom”) „minőségi szintjét”, azaz lehet-e olyannyira értékes egy humorista előadása, mint egy „hagyományos” (sic!) irodalmi szöveg. Körülbelül ugyanoda lyukadnánk ki, mint a 2010-es évek elején, amikor a slam poetry és a költészet viszonya kapcsán zajlott le valamiféle vita a magyar irodalmi közéletben – hogy igazából hozott-e ez a vita bármiféle szakmai konszenzust, arra egyértelmű választ adni e sorok írója nem merne (ami mégiscsak azt erősíti, hogy konszenzus nincs).

A Meg se kínáltak kapcsán viszont óhatatlanul felmerül ez a kérdés, mivel a könyv ugyan regényként határozza meg magát, működési mechanizmusai azonban sokban a stand up comedy elemeire emlékeztetnek. Leginkább abban, hogy a Bödőcs-regény alapegysége a poén – a szöveg, hiába emlékeztet struktúrájában egy regényre (fejezetekre van tagolva, egy E/1 elbeszélő adja elő az élettörténetét, és az elmúlt kb. negyven év Magyarországának viszonyait kívánja bemutatni, alulnézetből, némi drámával, érzelemmel és mérsékelt naturalizmussal), a csúcspontjait azonban az elszórt humoraknák jelentik. Ha a bödőcsi nyelven akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, a regény úgy veszik el a poénok rengetegében, mint az EU-s pénzek a leleményes zalai polgármesterek zsebében. A szerző a poénok oltárán feláldozza a regényépítést, viszont mivel ezt láthatóan egyáltalán nem bánja, inkább abból kell kiindulnunk, hogy eredeti célkitűzése is ez volt. Így a Meg se kínáltakot leginkább egy par excellence Bödőcs-szövegként ajánlatos olvasni, amely nem kér bebocsátást a szépirodalomnak azokba a szféráiba, ahol a struktúra, a perspektíva vagy épp a titok a szövegszervező erő.

Magyar Oszkár, a regény elbeszélője a bödőcsi világ esszenciáját képviseli: egy önsorsrontó, elvetélt művész, aki kis zalai falujának kocsmapultja mellől értelmezi a világot és benne a saját életét, és egyszerre tud nézni egy kiégett értelmiségi és egy szájmenéses melós szemével, miközben úgy fröcsköli szerteszét a hrabali derűt maga körül, mint Jackson Pollock a festéket a vászonra (hogy megint egy bödőcsi hasonlatot használjunk).

Az alapképlet, hogy egy festő belát mindenkinek a lakásbelsőjébe, így aztán mindenkinél többet tudhat arról, hogyan éltek az országban az elmúlt évtizedekben.

Magyar Oszkárnak mindeközben megvan hozzá a tehetsége, hogy tablót fessen mindarról, amit látott, hiszen festőművésznek készült, csak hát egy ifjúkori baleset más utat jelölt ki a számára. Az élete végül tökéletesen átlagosra sikerült, mint mindenki másé körülötte, ám Bödőcs varázslata, hogy ezt a tökátlagos monotóniát képes pompázatosra – hát igen, kifesteni. (És igen, ez így egészen közhelyesen hangzik, ami mindjárt a kötet egyik legfőbb buktatója is. Erre még visszatérünk.)

A legsikerültebb részek talán a kilencvenes évek zavaros világáról szólnak, de találó mondatokba futhatunk bele a rendszerváltozásról is (mint ezek: „Nekünk ez a demokrácia csak leesett a kamionról nyolcvankilencben, mintha megkaptuk volna Tom Jonest, de mellszőr nélkül. Itt a demokrácia, ezt kapjátok el, ne a náthát, kábé így baszták hozzánk az egész miskulanciát.” – 47.). A legérzékenyebbé viszont egyértelműen akkor válik Bödőcs tolla, amikor a „magyar néplélek” megragadására törekszik, és akármennyire fenntartásokkal kezelhetjük is egyáltalán ezt a fogalmat, vannak mondatok, amelyek vitathatatlanul betalálnak, még ha általában ezekben is van több-kevesebb bulváros felszínesség. (Két részt kell itt idéznünk: „Ezek abban sem értenek egyet, ahogy a másik hallgat. Nem tudnak zöld ágra vergődni, mert itt a történelmi szereplőkből gyilkos lesz vagy szent. Itt nem lehet normális színeket kikeverni.” – 49.; és egy kicsit hosszabbat: „Régen máshogy tévéztünk. Nyolcvanban lőtték ki a Farkas Bercit az űrbe, a Kubaszovval. Azt a Kenedi Gyuri bácsi Videotonján néztük. Akkor nekünk még nem volt tévénk, összegyűltünk vagy ötvenen Kenediéknél, és mindenki hozott valamit, kaját, piát, hájas tésztát, pogácsát, prószát, lángost, rétest, meg persze hokedlit, hogy le tudjon ülni, én akkor már tizenhárom éves gyerek voltam, emlékszem mindenre. / A legjobb az volt, ahogy kommentálták a közvetítést a felnőttek, mert a műsortól felélénkültek. Elmesélték, hol jártak már életükben, ki meddig utazott, mivel, kivel, miért. A legtöbben távoli kórházakba ruccantak ki, Szombathelyre látogatóba, a Nyírségbe, a gyereket megnézni, mikor katona volt, vagy épp Pécsre gerincműtétre, ilyenek. Persze nagyapám győzött a Don-kanyarral, ő jutott a legmesszebb, nála messzebb senki nem volt.” – 60.)

Valószínűleg a legtöbb kritikából nem fog kimaradni egy jelző: szerethető. Bödőcs ugyanis végig egy olyan elbeszélő felépítésén dolgozik, aki gyarló ugyan, de végig megmarad az „aranyosság” dimenziójában – ahogy nagyjából az egész kötet is. Épp ez a bátortalanság róható fel a leginkább a könyvnek, amely egy pillanatra sem mer elég radikális lenni. Mindezt persze – akármennyire gonosznak hangozhat ez – piaci szempontokkal is lehet magyarázni, és egy Bödőcs Tibor-féle brand esetében ez elég kézenfekvőnek is tűnik.

Ami ennél egy fokkal kevésbé érthető, az a közhelyes megoldások zavaróan intenzív jelenléte – ezeket ki lehetett volna spórolni a kötetből. Persze világos, hogy egy Magyar Oszkárnál be-becsúsznak közhelyek, de a szövegnek ezekre a legkevésbé sem lett volna szüksége. Különösen fájó, amikor az alkoholizmusról szóló futamoknál találkozunk olyan poénkísérletekkel, mint a következők: „Tényleg olyan állapotba kerültem, ahol egy tányér húsleves már nem segít, mert nem egy konyakosmeggyet ettem meg véletlenül, ez tény, ezt aláírom” (92.); „Hát tízből kilenc fogorvos nem ezt ajánlja, Gyöngyi” (93.). Egy fellépésnél az ilyen lapos poénok nyilván elsikkadnak, de egy strukturált, írott, nagy lélegzetű szöveget alaposan szét tudnak zilálni.

Az egyetlen terület, ahol Bödőcs merészebb, az aktuálpolitikai kiszólások terepe. A poénok itt általában jól működnek, ám az orbáni hatalom kifigurázása ez esetben nem feltétlenül teszi időtállóbbá a szöveget – olyan magaslatokig a Meg se kínáltak esetében nem jutunk, mint amilyen az első kötet elsöprő, Retyerutyák címen futó Rokonok-paródiája volt (ami youtube-videóként is nagy karriert futott be).

A kötetben – amelynek van egy művészregényi vonala is, kulturális utalások bőséges, ám szintén limonádékönnyűre hígított sorolásával – számos helyen találunk jelzést az irodalmi előképekre – végső soron Bödőcs alighanem egy Hrabal-hommage-nak szánta a regényt. Az erre vonatkozó utalásai olykor direktebbek is a kelleténél (például, amikor az egyik, a diliházban megismert mesterét említi: „Adott nekem táncórákat, kezdő voltam, haladó lettem.” – 105.). Általánosságban elmondható, hogy jót tett volna a könyvnek, ha egyes szándékai kifinomultabban jutnak érvényre, ez még nem vált volna okvetlenül a legjobb poénok kárára. Magyar Oszkár eszement monológja persze így is élvezhető, széles olvasóközönséget fog megszólítani, és sok mondata méltán tarthat számot arra, hogy szállóigeként terjedjen tovább a köztünk élő magyaroszkárok ajkán.

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak. Helikon, Budapest, 2019