Autokraták helyett…

„Mi lett volna, ha…? Ha nem alakul ki autokrácia abban az országban, amelyben él? Milyen lehetett volna az élete, ha egyáltalán visszapörgethetőek az események és újragondolhatóak.” Ezeket a kérdéseket tettük fel esszésorozatunk szerzőinek. Schilling Árpád.

A koronavírus, amellyel szemben egyértelműen a nemzetközi, sőt globális együttműködés volna a leghatékonyabb cselekvési forma, belpolitikai üggyé vált szerte a világon. Annak ellenére, hogy a vírus nem ismer határokat, a nemzeti kormányok különböző stratégiákra alapozva harcolnak a pandémia ellen. Ez egyelőre az összes szövetségi kísérlet kudarca: élén az EU-val. A kormányok mögött álló pártok és pártszövetségek saját érdeküket figyelembe véve alakítják ki viszonyukat a problémához, amely egyelőre felfoghatatlanul nagynak és összetettnek mutatja magát. Minden nemzeti vezető valamiféle cselekvési szabadságra, önállóságra, szélsőséges esetben korlátlanságra vágyik. A kontroll szorításán igyekeznek enyhíteni, avagy megszüntetni azt. Európában több tucat politikai vezető kacérkodik az autokratizmus különféle változatával, hogy a felelősséggel együtt a jogot is megkövetelje a hatékony cselekvés érdekében. Hol ízlés dolga, hol a jog mondja meg, mi számít soknak, avagy elégnek.

Orbán Viktor sok hatalmat akar és sokáig. Azért akarja ezt, mert biztos benne, hogy az a gondolkodásmód és politika, amelyet pártján keresztül képvisel, a legmegfelelőbb Magyarország számára, éppen ezért nem félti önmagától sem a demokráciát, sem a jövőt. Ő azt gondolja, hogy a magyar állampolgárok többsége támogatja őt mindabban, amit tesz. Nem téved. Amit ő mond, az a magyarok jelentős tömegei számára szentírás vagy legalábbis elfogadható terv/érv. Azok, akik ezzel nem értenek egyet, feltűnő kisebbségben vannak. Azok, akik szerint nincs az a helyzet, amelyre való hivatkozással korlátlan időre lehet kiiktatni a parlamentáris kontrollt egy országban, túl kevesen vannak ahhoz, hogy érveiket a többség érdemben meghallgassa. A magyarok többsége számára nem aktuális kérdés a demokrácia megléte avagy hiánya. Attól tartok, ezt a helyzetet csak a vírus és annak gazdaságra gyakorolt hatása oldhatná meg, amennyiben az emberek tömegesen veszítenék el munkájukat és megélhetésüket, és összeomlana a NER. Ez senki számára nem lehet kívánatos forgatókönyv, viszont semmilyen más esetben nem képzelhető el a változás.

Ez a helyzet ráadásul nem egyedi. Franciaországban Macron ugyan szofisztikáltabb módon, de szintén a teljes leuralásra tesz kísérletet: igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha nem éppen ő és elődei juttatták volna olyan helyzetbe az egészségügyet és a teljes szociális ellátórendszert, amely most megtörten kénytelen szembenézni a rettenetes leterheltséggel. Lengyelországban is a pártpolitika határozza meg a vírus elleni küzdelem dinamikáját, mindenen túl a legfontosabb kérdés, hogyan vergődik el a kormánypárt a választásokig. Mindezzel csak azt szeretném kifejezésre juttatni, hogy nem OV az egyetlen ellensége ma a demokráciának. És ahogy a vírus elleni küzdelemben, úgy a despoták ellen is a – lehetőség szerint nemzetközi szintű – együttműködés volna igazán hatékony. Ahhoz azonban, hogy a nárcisztikus neoliberálisokon és a kedélyes fasisztákon túljussunk, valahogy sejtenünk kellene valamit arról a világról is, amely nem az ő képzeletükön és szónoklataikon alapul.

Be kell lássuk, hogy bár vagyunk a világban sokan, akik számára ezek a politikák és eljárásmódok visszataszítóak, alapvetően nem tudunk helyettük gyökeresen más működési modelleket beépíteni a társadalmi rendszerekbe. Sőt, még azt is el kell ismernünk, hogy ha nem volnának ennyire kirívó esetek, mint például az orbáni illiberalizmus, akkor fel sem fognánk, mennyire törékeny alapon nyugszik a mi kis világunk. OV mindenki számára világossá tette, hogyan kell megszerezni és megtartani a hatalmat az úgynevezett demokrácia keretein belül. Még arra sem volt szüksége, mint Putyinnak vagy Erdogannak, nem használt kirívó erőszakot, finoman és következetesen gyűrte maga alá az államot. És ebben nem tudta megakadályozni eddig semmi: sem az EU, sem mi.

Amit OV kihasznált, az a rendszer létező gyengesége, szemérmetlensége, igazságtalansága volt. Nem kellett kitalálni a diszfunkcionális államot, mert pont, hogy rendelkezésre állt. Egyszerűen csak föl kellett tölteni sajátos tartalommal az üres kereteket. Ha nincs OV, akkor még talán ma is azt hisszük, hogy minden jól van kitalálva, csak még nem elég jól funkcionál. „Várnunk kell, és majd beérik a demokratikus tudat.” „Még nem vagyunk elég felkészültek, hogy a globális neoliberalizmus okozta kihívásokat kezeljük.” „Fejlődnünk kell, amihez kell némi külső segítség, de majd kilábalunk a problémákból.” Hol ennek, hol annak hinnénk el, hogy van kiút.

Egy magyarországnyi nemzet a globális kapitalizmus korában arra van utalva, hogy minél több nagybefektető jelenjen meg a hazai munkaerőpiacon. Magyarország önerőből szinte semmit nem tud (és láthatóan nem is akar) előállítani, ami rajtunk kívül mások számára is létszükséglet avagy élvezeti termék. Marad tehát a szolgáltatóipar, az összeszerelés meg a turizmus. Ezt a helyzetet – némi szégyenérzettel – palástolná az a politika, amely kénytelen volna OV nélkül valami értelmezhetőt felmutatni. Állandó túlélés, ügyeskedés, belső harcok, sok-sok elhallgatás jellemezné ezt a korszakot. Az intézményekre kiaggatott EU-s zászló jól fedné el az ötlettelenséget. Cinikus, kiöregedett liberálisok és sohasem volt baloldaliak szavalnának mindenhol, legalább verbálisan megfelelve az emberjogi normáknak és a békés együttélésnek. Erőlködve megfelelés a nyugat elvárásainak, folyamatos megszorítások és egymásra mutogatás.

OV ehhez képest egy huszárvágással ad új lendületet a politikának. A gyűlöletben egyesíti a nemzet egy jelentős részét, felhevíti őket nemzeti és osztályindulattal, kijelöli a hazaárulókat, az ellenségeket, megfogalmazza a média üzeneteit, újraosztja a közvagyont és az EU-s támogatásokat, kiépíti a tökéletes centrális erőteret, és úgy tesz, mintha minden rendben volna. És rendben is van. Ahol sohasem tapasztalták meg a demokrácia előnyeit, ott csak a hátrányai váltak szembetűnővé, nem is hiányzik az senkinek. OV úgy varázsol mint a bűvész, hol van nyuszi, hol nincs, de az esélye megvan, hogy legyen. OV maga a remény sokak számára, az egyetlen biztosíték, hogy legalább annyi marad, amennyiük most van. És ebben nem tévednek. Ha nem volna OV, talán még nagyobb volna a szegénység, és még nagyobb a feszültség. OV országa azonban csendes, és ez nagyon meggyőző.

Hogy nincs ez rendben így, csak azok számára magától értetődő, akiknek – tapasztalat híján – még maradtak illúziói. Olyan képzetek, mint az emberi jogok, a sajtószabadság, a transzparencia, a szubszidiaritás, a fenntarthatóság, a kritikus gondolkodás, a kooperációs hajlam, az egyenlőtlenség felszámolásának igénye, a sokszínűség, a hivatali becsület, a tudományos és a szakmai függetlenség, a gyerektársadalom boldogsága, a nyitott szellem és szív, és így tovább. OV abban segített, hogy felismerjük, mennyire távol kerültünk ideáinktól, amelyek éppen ezért törékeny illúziókká váltak. Ma már mindaz utópiának tűnik, amely korábban sem volt realitás. OV ahhoz segített hozzá minket, hogy fölfogjuk: ha van, ami bánt, akkor muszáj lesz harcolni érte. Nem OV ellenében, hanem az ideák érdekében!

OV nélkül nem gondolnánk semmit arról, hogy miért volna jó a demokrácia, mert észre sem vennénk, hogy létezik. Éppen a hiánya, a szer megvonása idézte elő a felismerést, hogy ügyeinket tovább így nem intézhetjük. Emberek milliói kerültek utcára, tömegek éltek az utcán, az oktatás szegregált, a munkaerőpiac diszkriminált, a szegény volt a legszegényebb, és csak néhányan jajgattak másokért. Most jól látjuk, hogy mennyi minden nem jött létre, így el sem pusztulhatott. OV nélkül nem lett volna semmi, OV-val együtt viszont lehet. Ő segít megérteni, mit veszíthetünk, és mennyi vér és veríték, amire nyerünk is végre valamit.

OV és a hozzá hasonló kényurak nélkül még talán azt hihetnénk, hogy minden rendben. De semmi sincs rendben. Mint ahogy sohasem is volt minden rendben. Sehol. OV csak a tünet, a probléma mi magunk vagyunk. A mi kényelmességünk, gyávaságunk, cinizmusunk.

OV kell ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a szolidaritás. OV kell ahhoz, hogy végre megtanuljunk rendesen ellenállni és cselekedni. OV kell ahhoz, hogy lejárassa magát a közpénzből vegetáló ellenzék, és formálódjon bármi, ami más. OV kell ahhoz, hogy ráébredjünk a közoktatás fontosságára, és hogy ebben a kérdésben bizony tanárnak, szülőnek, önkormányzati képviselőnek közösen kell tennie valamit. OV kell ahhoz, hogy rájöjjenek a dolgozók, hogy működő szakszervezet nélkül nem fogja az érdekeiket megvédeni senki. OV kell ahhoz, hogy alapvető morális kérdéseket tegyünk föl magunknak.

Például azt a kérdést, hogy lehet-e felelős egy nemzet azért, ha a hivatalok külföldieket éheztetnek? Lehet felelős a magyar azért, mert a magyar romák nem boldogulnak? Lehet közös bűnünk, ha emberek az utcára kerülnek? Érezhetünk-e mardosó lelkiismeret-furdalást a sok tízezer jövő nélküli gyerek miatt? Érezhetjük-e már elég mélyen, hogy egymásra vagyunk utalva? Akarhatjuk-e együtt az autokrácia végét? Miért?

Demokratikus viszonyok között nem fordulhatna elő, hogy az intézmények vezetőinek vagy dolgozóinak szakmai észrevételeit rendszeresen figyelmen kívül hagyják. Ellenkezőleg, demokratikus viszonyok közt a szakmák belső egyeztetési folyamatai egyre kedveltebbé és gyakoribbá válnak. A szakmák belső intenzitása következtében egyre tisztább a protokoll, egyre inkább tudják az adott szakterület résztvevői, hogyan kell artikulálni és minél előbb megoldani a problémákat. A demokrácia a szakmai tudás fölértékelődését is jelenti. Egy ilyen struktúrában az intézmények vezetői érdekeltek a problémák hatékony kezelésében, mert nem érzik puszta végrehajtónak magukat, nem érzik, hogy a feladatuk a politikai érdekek figyelembevétele: munkájukat szakmai és emberi lelkiismeretük szerint végezhetik.

A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek joga van jelentkezni a problémájával egy kifejezetten az adott problémára szakosodott közintézményben. Az intézményeknek pedig nem csak kötelességük, de joguk is jelezni a rendszerszintű anomáliákat. A demokráciában a kormányzó szervek nem léphetnek túl azokon az alkotmányos kereteken, amelyeket a nép nem vitatott meg és nem szentesítette jelentős többséggel.

Demokrácia nem működhet olyan társadalomban, amelyben a polgároknak semmi köze az alaptörvényhez. Ahhoz, hogy a polgárok alkotmányozhassanak, olyan intézményre van szükség, amely képes eljuttatni a szükséges információt az embereknek, valódi konzultációt tud biztosítani a számukra. Olyan nincs, hogy a választott képviselők megalkotnak egy alkotmányt, és aztán azt a nép magától tudomásul veszi. Ha az alkotmány, az adott közösség működési szabályzata nem alapul közmegegyezésen, akkor a keretek mindig is túl tágak vagy félreérthetők maradnak, és elkerülhetetlenné válik az emberek tömeges elbizonytalanodása a politikai csatározások hatására. Ha nincs tisztázva, hogy melyek az átléphetetlen erkölcsi és szakmai határok, akkor senki sem tudhatja biztosan, mit engedhetnek meg vele, és ő mit engedhet meg másokkal szemben. Ha nincs alap, felépítmény sincs, ez mostanra már világos. Magyarországon az alkotmányozás valamikor elkezdődött, de nem fejeződött be. Egyelőre nincs esély arra, hogy a kormány komolyan vegye a demokratikus elvárásokat. A kormány számára a demokrácia egy kiüresedett fogalom, amelynek egy igazán fontos eleme van, hogy aki a választásokat megnyeri, az addig megy el, ameddig az érdekei diktálják. És mindezt azért teheti meg, mert a többség pontosan ezt várja el tőle.

Ahhoz, hogy tegyünk egy lépést a valódi demokratikus viszonyok felé, leginkább annak a közgondolkodásnak kell megváltoznia, hogy a saját szakmai és emberi érdekeimre való hivatkozás a probléma. Nem, a szakmai és emberi érdekek kifejezése ad esélyt a demokratizálódásra, nem utolsó sorban a saját problémáim megoldására. Az intézmények vezetői nem a kormánnyal, hanem az állammal kell, hogy lojálisak legyenek. Első és legfontosabb feladatuk, hogy az irányításuk alatt lévő közjavakat valóban a köz szolgálatába állítsák. Nem lehet elhallgatni, elsumákolni semmit. Ha azt akarjuk, hogy változzon valami, az elitnek valóságosan lépnie kell.

OV egyértelműen tudásellenes. Akárcsak Trump, ő is csak azokra hallgat, akik olyan mesével traktálják, ami passzol a politikájához. Jelenleg is az a helyzet, hogy a gazdaság mentése érdekében az utolsó pillanatig nem lép, és a tudományos érveket (például a tesztelést), mint túlságosan nehézkes elemeket, törli a cselekvési tervből.

A demokráciánál hatékonyabb eszköz nincs arra, hogy minél több ember legyen képes kitörni a szellemi, lelki vagy fizikai nyomorúságból. Csakis valamiféle demokratikus empátia tudja felnyitni a fájdalmak masszív lakatját. És nem csak a megértéshez, de a megoldáshoz is a demokrácia visz közelebb, hiszen egy jól működő intézményrendszer, amelyben a társadalom által megbecsült és ezért megfizetett és megfelelő eszközökkel ellátott dolgozók teljesítenek szolgálatot, kilométerekkel van beljebb egy, a jelenleginél akár határozottabb járvány esetén is. Ahol sebezhetőek az intézmények, nem világos a protokoll, a szakmai érveket elnyomja a megfelelni akarás, ahol az emberek eleve leterheltek és kétségbeesettek, ott a demokrácia is jó eséllyel törékeny és hatástalan.

Már az is nevetséges a 21. században, hogy a jelenlegi problémát, a vírust és a hatására föllépő gazdasági válságot nem látták előre a világszervezetek. Hogy még mindig nem az egészségügy és a tudomány az első. Hogy a nemzeti kormányok többsége számára ez egy meglepetés annyi előrejelzés után. Hogy vannak, akik azt hiszik, hogy egy ilyen helyzetben templomba kell küldeni az embereket. Hogy nem hisszük el, hogy a „maradj otthon”, az azt jelenti, hogy maradj otthon.

Felelősség mindannyiunkat terhel, de nem azonos mértékben. A legfőbb felelőssége azoknak a politikusoknak van, akik évtizedek óta határozzák meg a világ alakulását. Többségük viselkedése több, mint felelőtlen, egészen infantilis, felháborító, és elszámolás után kiált. De komoly felelősség terheli a gazdaság meghatározó szereplőit, akiknek túlnyomó többsége kizárólag a profitot figyeli, és a világ dolgaival szemben teljesen érzéketlen. Felelősek az állami intézmények vezetői, akik időnként mintha csak a politikai szereplők klónjai lennének. A demokrácia-deficit melegágyai a magáncégek és az állami vállalatok. Az elnyomás azonban nem áll meg itt, minden olyan helyen, ahol vezetők és beosztottak néznek szembe egymással, hiányzik a korrekt, rendezett viszony. (A Vígszínház ügye is ide kapcsolódik abban az értelemben, hogy a konfliktusok azért jutottak forrpontra, mert a vezető visszaélt a hatalmával, a dolgozóknak nem volt lehetősége a problémáik artikulálására sem, amely mellesleg fölveti a hatékony szakszervezeti munka hiányát is.)

Azért nincs demokrácia, mert az intézményeink nem demokratikusak. A demokratizálást az intézményekben és szakmákon belül kell elkezdeni. Lehet, hogy ez most nem a tüntetés, sokkal inkább valami „csináld magad mozgalom” lehetne. Minél többen és minél felelősebben viszonyulunk a kérdéshez, annál nagyobb az esélye annak, hogy egyre több embernek tetszik meg ez fajta hozzáállás. Biztos vagyok benne, hogy sokan gondolják ugyanezt abban a körben, akik ezt az írást olvassák. Nem az egyébként is túlterhelt és még azon felül is aktív kisebbségnek kellene újabb terheket magára vállalnia. Az elit vezető tagjainak kellene már fölébrednie. Azoknak, akik gondolnak valamit és terepük is van arra, hogy cselekedjenek. Ha közintézmények és magáncégek vezetői nem tesznek mást, csak a túlélés és tűzoltás érdekében még inkább alávetik magukat a hatalom elvárásainak, miközben érzéketlenek maradnak a beosztottjaik és alkalmazottaik sorsa iránt, akkor soha nem alakul ki a demokrácia kultúrája.

Hogy merem elvárni egy cégvezetőtől, hogy tegyen valamit a demokráciáért? Nem látom talán a nyilvánvaló ellentmondást a profitmaximalizálás és az elnyomottak érdekeinek figyelembevétele között? Látom, de azzal, hogy állandóan a civilek egy szűk csoportja vesz magára minden nyavalyás terhet, nem lesz demokrácia. A magyar kormány korlátlan uralma alatt ezt a törpekisebbséget könnyű lesz majd kordában/karanténban tartani. Jó lenne, több felelős pozícióban lévő embert látni, amint védi az ideát az asztal mögül, amit a köz juttatott neki.

A vírus tükröt állít a kormányainknak, az intézményeinknek, a megszokásainknak. Ha most megértünk valamit, akkor idővel talán változás is lesz. Krízis nélkül még sohasem történt közös felimerés és cselekvés. Magunktól nem akarunk változtatni, de ha a körülmények rákényszerítenek minket, sok mindenre képesek vagyunk. Autokraták helyett mi, emberek.

Sorozatunk további írásai: Csáki Judit, Zoltán Gábor, Szabó Tibor Benjámin.
A sorozat ötletéért köszönet Parászka Borókának.

Fotó: Nagy Zágon