A járványtematika kultúrtörténeti kapcsolatrendszerei

A vírusokkal és a járványokkal kapcsolatban érdemes kézbe venni olyan munkákat is, melyek nem biológiai indíttatásúak, nem kifejezetten erről a témakörről szólnak, mégsem tudják megkerülni a szóban forgó jelenségeket. Mindez remekül mutatja, hogy mi mindennel van kapcsolatban ez a problémakomplexum. A legevidensebb talán – kezdjük mindjárt ezzel – a történelem kutatása. A kismillió példa közül, mintegy jelképes darabként, egy olyan művet emelnénk ki, amely az egyik leghíresebb és leghírhedtebb járványhullám időszakába enged bepillantást egy város életén keresztül. Így abba a szituációba is, amely a hagyomány szerint a karantén megszületéséhez vezetett pár évtizeddel később, bár nem ez van a munka fókuszában. Roger Crowley Kalmárköztársaság. Hogyan hozta létre és veszítette el tengeri hatalmát Velence című ismeretterjesztő könyve a történészi és az írói tevékenység látványos ötvözete. Crowley regényszerű érzékletességgel ismerteti az eseményeket, sikerül átélhetővé tennie a múltat. Az alábbi idézet az 1348-as pestisjárvány hatását ecseteli.

„Mire a pestis végül magától elcsitult, Velence lakosságának kétharmada veszett oda; ötven nemesi család megszűnt létezni. Az életben maradtak a szó szoros értelmében holttesteken jártak. A lagúna néptelen szigetein partra lépő óvatlan halászok még évszázadokon át tiportak a pestis sietősen eltemetett áldozatainak fehérlő csontjain. A fekete halál alapvetően megváltoztatta a velencei kereskedők élet- és világszemléletét.” A pestis a város 150 éves fellendülésének vetett véget. A kereskedelem hatósugarának kibővítése azonban nemcsak a gazdagságot, az értékes árucikkeket hozta Velencébe Belső-Ázsiából, hanem a pestisbaktériumot is. Hiába vezettek be rendkívüli intézkedéseket, hiába állították le a kereskedelmet és gyújtották fel a hajókat, hiába zárták be a kocsmákat, a járvány megállíthatatlan volt, a bánat és a gyász eluralta a várost. Az emberek az itáliai tengeri köztársaságokat vádolták a történtekért, vagy – tudományos magyarázat híján – a kapzsiság isteni büntetésének tekintették a fekete halált. Ugyanakkor a kereskedők óvatosabbak lettek, így ettől az időszaktól kezdve Velence biztosította a járványoktól Európa határait.

Most vessünk egy pillantást arra, hogy mit mond ugyanerről a járványhullámról (és majd egy másikról) a klímakutatás. Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete. A jégkorszaktól a globális felmelegedésig című könyvében számos példát találunk az éghajlatváltozás és a járványok kapcsolatára. A pestisjárvánnyal összefüggésben Behringer arra utal, hogy az 1330-as évek klímaromlása az egész északi féltekét érintette, aminek következtében a Kína felől érkező járvány Európában kedvező táptalajra lelt. Másrészt a szokatlan hideg beköszöntével még zabot sem lehetett aratni, késett a virágzás, elfagyott a szőlő, és így tovább. A pusztítást előkészítette továbbá a pár évvel korábbi éhínség, amely szintén erősítette a betegség iránti fogékonyságot. Ezeknek a tényezőknek a fényében állítja Behringer: „Ahhoz, hogy a fekete halál ilyen pusztítást tudott végezni Európában, a korábbi évtizedek történései is hozzájárultak: a járvány csökkent ellenálló képességgel rendelkező, legyengült lakosságot sújtott.” Ha ugrunk az időben, a helyzet hasonló összetettséget mutat: a huszonhatszor fellángoló járvány erőssége ugyancsak az emberek fizikai állapotával kapcsolatos, ráadásul más betegségekkel karöltve jelentkezett (tífusz, himlő, vérhas, skarlát, influenza stb.). Mindez a kis jégkorszak mortalitási krízisének egyik szelete.

Az éghajlat és a járványok összefüggésére álljon itt egy másik példa is Behringer könyvéből, az ún. Tambora-fagy jelensége. A Tambora kitörése 1815-ben az egész Földre kiterjedő 3-4 fokos lehűlést okozott. Ez vezetett a „nyár nélküli év”-hez Európában és Észak-Amerikában, a nagy mennyiségű hamu a napsugárzás megszűnésével járt Izlandon, az emberek különös égi jelenségekre lettek figyelmesek. A következmények igen szerteágazóak, és lényegében egyik sem magyarázható meg a klímatörténeti nézőpont nélkül, ahogy az első világméretű kolerajárványt is a Tambora-lehűlés kísérte. A kolera az indiai szubkontinensen tört ki, majd az Orosz Birodalmon keresztül jutott át Európába, később Észak-Amerikába. A betegséget okozó baktérium a bélflórában telepszik meg, ezért a rossz egészségügyi körülmények és a szennyvízelvezetés hiányosságai szintén hozzájárultak a gyors terjedéshez. A vulkanikus lehűlés globális katasztrófa volt, mindenhol éreztette a hatását, befolyásolta – természetesen – még a politikai viszonyokat is. A Tambora-fagy pedig egy specifikus járvány, a kolera pándémiává válásához vezetett.

Egy hirtelen vágással térjünk át korunk egy másik fontos tudománytörténeti fejleményére, a hálózatkutatásra. A járványok történetében 2009 fordulópontot jelentett, ugyanis ekkor a hálózati szakemberek előre jelezték valós időben a H1N1 terjedését és lefolyását, vagyis sikeresen modellezték a vírusterjedést a hálózatok alapján. Ennek előfeltétele annak megértése volt, hogy a világméretű közlekedési hálózatok struktúrája és dinamikája adatokat szolgáltat a fertőzés útjának feltérképezéséhez. (Alessandro Vespignani és csapata egy videót is készített a projektről.) Barabási Albert-László A hálózatok tudománya című monstre könyvében a következőképpen foglalja össze ennek jelentőségét. „2000 előtt a járványmodellezésben a térbeli modellek voltak a legelterjedtebbek. Ezek a modellek azt teszik fel, hogy bárki megfertőzhet bárkit, ha azonos társas/fizikai térben tartózkodik vele. A hálózatos gondolkodás ezt alapjaiban változtatta meg, és az előre jelezhetőség új szintjét kínálta. Manapság a hálózatkutatás egyik legaktívabb alkalmazási területe a járványtani előrejelzés; segíti például az influenza terjedésének becslését vagy az ebola megfékezését.” Ebből is kitűnik, hogy a hálózatkutatás kulcsfontosságú területeken bizonyul hatékonynak, ugyanakkor Barabási is hangsúlyozza, hogy az elmélet hatása túlmutat a járványtanon.

Az idézetben említett évszám (2000) részben a szerző egy másik könyvére utal, ezzel kezdődik ugyanis Barabási Behálózva című tudományos bestsellere, másrészt az időpont a hálózati gondolkodás áttörését, tudománytörténeti fordulatát is jelöli. A könyv egyik kérdése a sok közül arra vonatkozik, hogyan terjednek a vírusok a valódi hálózatokban. „A hálózatok fejlődését irányító mechanizmusok felfedezése nyomán megértettük annak az eszköztárnak az egyetemességét, amelyet a természet használ arra, hogy létrehozza a bennünket körülvevő világot.” A Behálózva tizedik fejezete részben a vírusok terjedésével foglalkozik, például az AIDS kapcsán azt mutatja be, hogy a szexuális háló tanulmányozása miként teszi lehetővé a vírusterjedés hatékonyságának átlátását. „Az AIDS rendelkezésére álló skálafüggetlen topológia tette lehetővé a vírus terjedését és fennmaradását.” A szexháló ugyanis ugyanazzal a középpontok uralta felépítéssel rendelkezik, mint sok más rendszer. A skálafüggetlen hálózatokban a legtöbb pontnak csak kevés kapcsolata van, néhány középpont pedig nagy összekötöttséggel rendelkezik, s ez tartja össze a hálózatot, amely kábé úgy néz ki vizuálisan, mint a légiforgalmi rendszer. Ebben sok kis repülőteret néhány fő középponton, nagyobb repülőtéren át lehet összekötni, ami az AIDS esetében azt jelenti, hogy a fertőzöttek között a nagyszámú kapcsolattal rendelkező centrumok igen gyorsan a partnereik százait fertőzték meg.

A hálózati gondolkodás után levezetésképpen vessünk egy pillantást még a mesterségesintelligencia-kutatásra. Max Tegmark Élet 3.0 című könyvében szerepel egy hallatlanul jópofa példa arra vonatkozóan, hogyan képzeljük el a veszélyes MI működését. Nick Bostrom elhíresült, szándékosan bugyuta hasonlata egy szuperintelligens lényről szól, amely maximalizálja a gemkapocsgyártást. A Tegmark által kommentált példa arra vonatkozik, hogy az MI célja független lehet az intelligenciájától. „A gemkapocs-maximalizáló MI igyekszik a Föld minél több atomját gemkapcsokba építeni, és sebesen terjeszkedve gyárakat telepít a kozmoszba. Az emberrel szemben táplált bármiféle ellenérzés nélkül, pusztán azért gyilkol halomra minket, mert szüksége van az atomjainkra a gemkapocstermeléshez.” Elképzelhetjük ezt a folyamatot Hans Moravec alapján úgy is, hogy egy rádióüzenet érkezik a Földre, amely egy önmagát tökéletesítő, és a világot az uralma alá hajtó MI programját tartalmazza. Ez az MI hatalmas építkezési területté alakítaná át a Naprendszert, hogy olyan hatalmas rádióantennákat hozzon létre, melyek egyetlen célja az üzenet szétsugárzása. Az emberek azt hinnék, hogy az MI valami nagyszabású dologra készül, pedig mindössze a jelet akarja továbbítani a programja szerint. Így jön létre egy kozmikus méretű számítógépes vírus. Az üzenet megfertőzi a biológiai alapon kifejlődött civilizációkat, közvetve kipusztítja azokat, majd fénysebességgel terjed tovább az univerzumban, „kietlen ürességet hagyva a szárba szökkenő civilizációk helyén”. A példa alapján nemcsak az látható be, hogy – David Wallas-Wells kifejezésével élve – a járványok is globalizálódnak, hanem az is, hogy akár az egész világegyetemet megfertőzhetik.

H. Nagy Péter vírussorozatának további írásai:
Vírustörténetek a tudománynépszerűsítő irodalomban
Vírustörténetek a populáris irodalomban
Az elme vírusai
Történetek a mikro- és a nanovilágból
A járványtematika irodalmi kapcsolatrendszerei