Magyarok a Vajdaság „aranyidejében”

Negyvenes férfiak, korombéli férfiak támasztják erősen a pultot karácsonytájt a vajdasági magyar falunk Sztori nevű kávézójában, folynak a sztorik is. Mindhárman Németországban, illetve Ausztriában vendégmunkások már jó ideje, és minél több pálinka folyik le a torkukon, annál inkább buzog elő belőlük a magyarságérzet. A pincérnőt nyaggatják, milyen dalokat toljon a Youtube-on át, felcsendül a Nélküled is, az új himnusz.

Egyikükről tudom rég, hogy szélsőjobboldali, nacionalista, bár sosem szerb- vagy montenegrói-ellenes, és az osztrákokat sem szidja sosem. De most is felteszi a költői kérdést, másikuk pedig rátercel: Gyuri, magyarázd már el, te okos gyerek vagy, miért van az, hogy mi igazibb magyarok vagyunk, mint a magyarországiak? A kérdés ugyan nem homályos, de azért pontosíttatni próbálom velük. Egymás szavába vágba, bár döcögős félmondatokban fejtik ki, hogy mi, határon túliak vagyunk az igazi magyarok, különösképp mi, vajdasági magyarok, akkor is, ha Németbe’ vagy Osztrákba’ élünk. Ahol magyarországi magyarból is van elég, de azok ugyanúgy nem jó magyarok maradnak, mint a magyarországiak. Különösképpen a budapestiek.

A fejtegetés nem lep meg, ismerős lemez, az A meg a B oldala is, ezerszer hallottam már. A beszélgetés kedvéért válaszolok nekik, hogy hát én össz-vissz már több mint húsz évet Budapesten éltem és élek, és hát minden nemzet úgy gondolja, hogy ő az igazi, a székelyek öntudata meg mindig az egekben van, és ne gondoljuk, hogy minket, vajdasági magyarokat oly igaznak tartanak, ha a kisebbségiek még össze is kacsintanak olykor. Ragozzuk, nyálazzuk a témát, hogy nem úgy van az, mert mi ilyenek meg olyanok vagyunk. Noha egyikük sem élt sosem Budapesten, Magyarországon, s miközben vajdasági magyar önképük elég haloványnak tűnik, annál erősebb a Magyarország-képük. Szinte már fortyognak a dühtől, de megfejthetetlen, miért, hisz semmiféle konkrét sérelemről nem tudnak beszámolni, azt pedig csak én érzem, hogy noha pénzük van, személyes önbecsülésük kevésbé. Magabiztosságuk mögött ott lapul a frusztráltság, a be nem fogadottság, a kizártság, amit nyugaton élnek át. Teknős egy víz nélküli akváriumban.

De ezek annyira ismerős toposzok, hogy csak azért idézem fel, hogy végül – ahogy ők is a handabandázás egy pontján – én is kiejtsem a kulcsszót: Trianon. Mert előjött a nagy kérdés: én ugyan hogy látom, lesz még a Vajdaság Magyarország? Mi az esélye a visszacsatolásnak? Mert elmúlt száz év, megmondták szépen, hogy száz évre szól a szerződés. Látták Vujity Tvrtko műsorában, egy banki széf mögött megtalálták az eredetit, s abban azt írja, száz év, s vége.

Az alulinformáltság, amit tudatlanságnak is nevezhetünk, ilyenkor a buzgó vakhittel párosul. Bécsből, Bajorországból vagy éppen a Bodeni-tó partjáról feladhatatlan a remény. A trianonozók ma már leginkább a fanatikus mániákusokhoz hasonlítanak, akik ugyan a Bibliába már beleolvastak, de csak pár sztorit ismernek belőle, a keresztrefeszítős részt. Vagy a vegánokhoz, akik háziállatjukat, a kutyát vagy a macskát is növénnyel etetnék, mert tudják ugyan, hogy ezek alapjáraton húsevők, de szerintük a megváltoztathatatlan is megváltoztatható. Vagy a focidrukkerekhez, akik csapatuk öt gólkülönbségnyi veresége ellenére is a bíróban keresik a hibát. Aki pedig lemond a trianoni határok megváltoztathatatlanságáról, az a szemükben olyan elvetemült – értelemszerűen pedig már nem is magyar –, hogy ló után kötve kellene végighúzatni a falu főutcáján.

Sem érvelni, sem visszakérdezni nem érdemes, ahogyan az UFÓ-hívők esetében sem, vagy akiknek mostanság szent meggyőződésük, hogy a koronavírus egy kínai laborból származik. Meglehet, vannak UFÓ-k, és az sem kizárt, hogy egy biológiai fegyvernek szánt vírus szabadult el (az egyik elmélet szerint az angolok találták ki 1945-ben a Covid-19-et, és az sem véletlen, hogy 19, mert arra lapot húzni merész cselekmény). Az sem kizárható, hogy a távoli jövőben megszűnnek a trianoni határok etcetera – mindez a futurológia tárgya lehet, az én írásomé aligha.

De mégis visszakérdeznék ilyenkor, hogy jó, tegyük fel – a mi vidékünkön maradva –, visszacsatolják Magyarországhoz a Vajdaságot (amit a trianonozók természetesen Délvidéknek mondanak, de mi most maradjunk a szigorúan vett tartománynál). Mi lenne akkor a bő másfél millió szerbbel, és vagy kétszázezer, főleg egyéb szlávval, aki ott él? De egy pillanatra tételezzük fel, hogy a többségük ezt szó nélkül elfogadná, mondjuk azért, mert a magyar útlevéllel egyből lepattanhat Nyugat-Európába.

Tehát jó, visszacsatolnák. De ettől hogyan lenne jobb a magyaroknak? Mert átvennék a hatalmi pozíciókat? Nem pedig – mint 1941-ben – ejtőernyősök érkeznének Budapestről, a tartományfőnöktől kezdve a postáskisasszonyig? Felpörögne a gazdaság?

Ismét hagyjuk a jóslatokat, a képzelgést. Inkább tekintsünk röviden vissza. A Vajdaság mindig is a félperiféria perifériája volt (vagy a periféria félperifériája stb.), annak ellenére, hogy úgymond itt vezet az út, ami összeköti északot és délt, vagy hogy a mítoszgyártók Európa éléskamrájának tartották, sőt, az EU előképének is, mert annyi nemzetiség élt itt, és 1945-ig egyik sem volt abszolút többségben.

Csakhogy a bácskai, bánáti és szerémségi magyarság 1914 előtt is halmozottan hátrányos helyzetben volt nemcsak a németekkel szemben, de sok tekintetben a szerbekkel szemben is. A magyar elitet a földbirtokosok képezték, azok zöme azonban nem is itt élt, a katolikus egyházi birtokok is csupán napszámosnak használták magyar híveiket. A magyar dzsentri meg pont olyan volt, mint másutt. Az ipar túlnyomó része a németek kezében volt. Akadtak ugyan magyar gimnáziumok, de felsőoktatás már nem.

Az 1920 utáni kényszerpálya pedig csak felerősítette e tendenciákat. Ezért legkevésbé persze maguk az ott élő magyarok tehettek. A magyar iskolarendszert szinte teljesen felszámolták, a magyarok pedig maradtak napszámosok, földnélküli zsellérek, kubikusok, pár holdas kisbirtokosok, jó esetben kisiparosok, mint mindkét nagyapám. Megmaradtak ugyan bizonyos hektárig a nagyobb magyar földbirtokok is, de a magyar inkább járt a némethez dolgozni, mert ő akár dupla bért is fizetett, ha jól dolgoztak – megtehette, mert a legkorszerűbb agrártechnikákat hozták ide Németországból. Az irodalmi élet, minthogy korábban nem volt, lassan beindult a Kalangya révén, majd a kommunista Híd által. Az akkortájt azért minden városban, ha nem is virágzó, de élő sajtó pedig természetesen nem lehetett szabad, sorra tiltották be a nacionalistának bélyegzett lapokat, és persze cenzúrázták. Az új értelmiségi elit – ha nevezhető annak – pedig részben a Pest felé kacsingató nacionalistákból állt, másfelől a magyarságukhoz ragaszkodó zsidókból, és részben az 1919 után ide- vagy visszapaterolt kommün-istákból. Egyébként a térségben már 1914 előtt erős volt a munkásmozgalom, avagy leegyszerűsítve az aratósztrájkok hagyománya, és az illegális kommunista pártban is sok magyar, illetve magyar zsidó akadt.

1941–44, azaz az újabb impériumváltás pedig annyiban hozott változást, hogy az új magyar hatalom leszámolt a magyar kommunistákkal, majd a zsidókkal is. 1944 végén pedig az ott élő magyarok legalább öt százalékát – mintegy húszezer embert – lemészárolták a partizánok, az új szerb hatalom beérkező titkosszolgálata, és részben a helyi, bosszúálló szerbek. Elvérzett a magyar (érzelmű) papság, az értelmiség jó része – ismét: ha annak mondható – pedig Magyarországra szökött még időben. Valójában két kezünkön megszámolhatjuk azokat, akik – elsősorban kommunisták, de részben inkább csak baloldali érzelműek – beindíthatták az első újságot, a Magyar Szót, majd 1945-től a kultúréletet is. És a magyar iskolarendszert, többnyire képzett magyar tanárok nélkül.

A vérengzés után Tito ugyanis engedményeket tett, a magyarok mégsem maradtak kollektív bűnösök. Messzire vezetne, hogy ezt miért tette – röviden: azért, mert egyensúlyt kellett teremtenie Jugoszlávián belül. És a magyarok, illetve Magyarország – legalábbis 1948-ig – nem volt sem ellenség, ellenfél katonai értelemben meg már főleg nem. Mivel a magyar hatalom kinyírta a kommunistákat, és szimpatizáns is alig maradt, illetve a partizánokként harcolók közül is páran élték meg a háború végét, az új szerb hatalom alig talált olyan „kádert”, akiben megbízott volna, hogy a hatalomba emelje őket a már akkor részben forszírozott nemzetiségi „kulcs” jegyében (ti. hogy a pozíciók elosztása részarányos legyen, tekintettel a nemzeti-nemzetiségi hovatartozásra). A magyarok számaránya mindig igen alacsony maradt a párton belül (akadt, hogy 1% volt, noha a népességen belül 25% volt az arányuk jó ideig), lasszóval vadásztak a magyarokra, hogy lesznek szívesek kommunisták lenni, mert az ötvenes évektől kezdve a legfelülről érkező direktívák nyomában alapvető cél volt, hogy minden szinten megfeleljenek a cenzusnak. De a zömében még mindig paraszti vajdasági magyarság már csak azért sem szimpatizált velük, mert két fázisban, először 1945-ben, majd 1952-től újra megfosztották maradék földjüktől is. Eközben százezrével érkeztek a németek helyébe a szerb és montenegrói telepesek, akik viszont a hatalomért is odavoltak.

De ne gondoljuk azt, hogy ezen csak az internacionalista szerb elvtársak gondolkodtak, akik egy része erősen Belgrád-ellenes volt, és vajdasági autonomista – hisz megkapták saját, uralható tartományukat, egyre szélesedő jogkörrel, ami az 1974-es alkotmány révén azt hozta magával, hogy a Vajdaság már szinte állam volt az államban, tehát majdnem olyan jogkörökkel bírt, mint a köztársaságok. Pár partizánmúlttal bíró magyart ugyan sikerült beemelni még a szövetségi hatalom legfelsőbb szintjére is, de érdekérvényesítő képességük a nullához közelített, piciny virágszálak maradtak a nagy jugoszláv bokrétán, és ez a vajdasági szinten is többnyire így volt. De ennek oka nem csak az volt, hogy kevés párthű magyar akadt, hanem az is, hogy a magyar kommunisták közt alig akadt képzett ember.

Lokális szinten – főleg a magyar többségű településeken – ugyan sikerült hellyel-közzel a kulcsot megforgatni a zárban, tehát a magyarok közül is kerültek fontos politikai funkciókba, de a gazdasági életben ez még nehezebben ment, hisz az önigazgatású szocializmus egyik nem mellékes eredménye az volt, hogy a megtermelt „profitról” helyben dönthettek a „termelők” (bár ez sok esetben inkább csak a látszat volt). A vállalatigazgatói posztokat, vagy például a falvakban oly fontos szövetkezeti elnöki helyeket azonban akkor sem tudták volna magyarokkal feltölteni, ha annyira akarták is volna. Erről legfeljebb csak a hetvenes évektől beszélhetünk, miután a magyarok közül is kikerültek rátermett és egyetemi végzettségű szakemberek. Jellemző azonban, hogy amikor 1972-től – ismét csak látszólag – leszámoltak a rendszer haszonélvezőinek számító „technokrata menedzserekkel”, az új „vörös burzsoáziával” – akik bűne főleg az volt, hogy eredményesen vezették a vállalatukat, de mintha maguknak is csurgattak volna, szép házakat építettek és új nyugati autókkal furikáztak –, akkor a magyarok közt nemigen kellett szétcsapni. Közülük még vörös burzsoá is alig került ki. Legalábbis egynek sem bukkantam nyomára.

A lényeges pont – kommunizmus ide vagy oda – mégiscsak az volt, s maradt a mai napig, hogy a magyarok iskolázottsága minden szinten alulmaradt. Országos szinten is – legalábbis a rendelkezésre álló adatok alapján, Szerbián belül – csak az albánokat előzték meg. A felsőfokú végzettségűek aránya kb. kétszer elmaradt a többségi szerbekétől. Mindez a munkaerő-piaci helyzetüket is meghatározta, szintén a mai napig. A szocialista modernizáció, az iparosodás ugyan magával hozta, hogy tömegesen tódultak az iparba a korábbi napszámosok, kubikusok, illetve a nők, de inkább a szakképesítés nélküli pozíciókba, mert hát szakképzettségük nem is volt. A Bánát elkezdett kiürülni, szórvánnyá válni, az ottani magyarok Észak-Bácskát lepték el (mint a nagyszüleim is), egy ideig megmentve az ottani magyarokat, már ami a számarányukat illeti, semmi többet.

Másfelől a magyarok körében indultak el először olyan demográfiai folyamatok, mint az elöregedés, a fogyás, a magas öngyilkossági arány, szintúgy a magyarországi mintát követve felmerült a „kicsi vagy kocsi” dilemmája. A hatvanas évektől kezdve pedig megindult a vendégmunkáskodás, ami ugyan relatíve emelte a magyarok életszínvonalát (aminek csodájára járt a magyar nemzet többi része, egy újabb hamis mítoszt gyártva), de e tekintetben a magyarok – csodák csodájára – immár arányukon felül vették ki részüket. De a tartós emigráció is elindult, az ausztrál nagykövetség munkatársai egész utcákat „vettek meg”, azaz bírtak kivándorlásra, mint az egész magyarság tekintetében legdélibb Székelykeve esetében.

Az asszimiláció is felgyorsult, vagy állandósult a mértéke, újabb és újabb települések szórványosodtak el, a Bánátban szinte mindenütt, de Dél- és Nyugat-Bácskában is.

És noha a jugoszláv eszme is megtette a hatását, bár közel sem annyira, mint a szerbek vagy például a bosnyákok esetében. Még az is felmerült, hogy a vajdasági magyarság – mivel egyre kevesebb köze van az anyaországhoz, az egész nemzethez – önálló nemzetté, jugoszláviai magyar nemzetté válhat. De ez csak kósza ötlet volt a hatvanas évek végén. Mindazonáltal meg kell említeni, hogy az asszimiláció sosem volt ismeretlen e tájon, csakhogy most a magyarosítást a „szerbizáció”, illetve a jugoszlavizálás váltotta fel. Kétségtelen, hogy a vajdasági magyarok körében is egy időszakban egyre több lett a magát jugoszlávnak vallók száma. Sőt, a vegyes házasságok aránya az egész jugoszláv színtéren is egyedülállóvá vált, a nők körében magasabb volt, mint a férfiak közt – előbbieknél még 1993-ban, Jugoszlávia szétesése után, a délszláv háborúk kellős közepén is 27 %-os volt. És csak egy példa: tudok olyan értelmiségiről, aki – egyébként joggal – a legmagasabb kulturális-tudományos pozíciókat is betöltötte a magyar intézményekben, de a gyermekei egy szót sem tanultak meg magyarul, mert az anya, a feleség szerb volt. Sokan pedig eleve kettős kötődéssel bírtak, mert a keveredés e tájon 1945 előtt sem volt ismeretlen jelenség.

Ez a keveredés, a szupranacionalista jugoszláv eszmével tetőzve, a nemzeti közömbösség érzetét is erősíthette, a (magyar) nemzettudat sokaknál elhalványult, lényegtelenné vált, jó esetben hagyománnyá, örökséggé. A jugoszláv érában kiürültek a templomok is (mítosz az is, hogy Tito és rendszere e tekintetben oly toleráns lett volna), és noha kiépült a magyar intézményrendszer az oktatás és a média terén is, a művelődés és a kultúra terén azonban már a testvériség-egység volt az elvárt, tehát például az, hogy egy településen, ha nem csak magyarok élnek, márpedig színmagyar falu nem sok akadt már, a művelődési egyesületben legyen együtt magyar és szerb (és stb.), mert az egynyelvű egyesület csakis a nacionalizmus melegágya lehet.

De az nem igaz, hogy a kiformálódó magyar értelmiség ne lett volna tisztában mindezzel, akár a konkrét statisztikákat is ideértve. És hogy ne aggódott volna a magyarság helyzete miatt, legyen az akár a nyelvhasználat („a nyelvromlás”), akár az iskoláztatás, a gazdaság, a munkaerő-piaci helyzet (lásd fenn). Ad absurdum, 1990 után éppen azok vádolták meg az értelmiséget árulással, akik maguk írtak minderről, gyakran retorziókat is elszenvedve. Mert hát csalódottságukban, baloldaliból nacionalistává, (kicsit) jugoszlávból (nagy) magyarrá válva a magyar értelmiségre – tehát saját magukat – gondolták hárítani a felelősséget, mert a magyarság lecsúszott.

Mintha lett volna honnan annyira lecsúszni.

Aztán jött a délszláv háború, ismét tízezernyi magyar hagyta el a Vajdaságot, a fiatalok egyre inkább Magyarország felé vették az irányt, úgy a tanulást, mint a munkát illetően. Az otthon maradók pedig egyre kevésbé tanulják meg a többség nyelvét. 2010 után pedig, magyar útlevéllel a kezükben, megindult az exodus, immár nem a háború miatt, hanem gazdasági okokból. A magyarság összlétszáma az ötvenes-hatvanas évekbeli csúcshoz képest – óvatos becslések szerint, ami az életvitelszerűen ott élőket illeti – a harmadára csökkent, jó, ha százötvenezer magyar él ma ott. Kirívóan rossz munkaerő-ügyi és politikai érdekképviseleti helyzetben. És meglehet, nőtt a fiatalok iskolázottsága, de a Magyarországon végzettek elenyésző hányada tér(t) csak haza, mondhatni, e tekintetben is le lehet húzni a rolót.

De hogy jön ehhez Trianon, kérdezhetjük?

Egyfelől nagyon, természetesen, hisz eleve periférikus helyzetéből a vajdasági magyarság még inkább abba került. Másfelől mégis tételezzük fel, hogy nincs Trianon (de a németek és zsidók eltűntek). Mi történt volna a magyarokkal? Mert ne feledjük, egy olyan autonóm tartományról van szó (ma már inkább csak jelképesen, alacsony szintű kompetenciákkal, bár például parlamenttel), amely ismereteim szerint egyedülálló Európában, hiszen – ha nem Jugoszláviát vesszük alapul, csak Szerbiát – az országban abszolút többséget élvező nemzetnek, a szerbnek van valójában egy szerb autonóm tartománya. Hacsak nincs könyörtelen, Budapestről érkező elnyomás a szerbek irányában, a magyarok mégis erőteljes pozíciókat foglalhattak volna el? Növekedett volna a számuk és arányuk, míg a szerbeké folyamatosan csökken? Kétségtelen, hogy a betelepítések megváltoztatták az etnikai térképet, azaz anélkül a szerbek aránya sem válhatott volna mára ennyire naggyá, de egy normálisnak elképzelt világban az ottani magyarok iskolázottsági szintje hirtelen megugrott volna? Akkor nem indul meg az elvándorlás akár Nyugatra, akár a közismert formában, miszerint az értelmiség, a tudósok zöme úgyis a központ felé gravitál? Avagy egyes magyarországi vidéki „tartományok” nem csúsztak le, hanem zúznak felfelé, csak mert a trianoni határokon belül maradtak? Sehol sincs mélyszegénység, nincs elvándorlás, a kultúra meg pörög?

Nem tudom, talán nem is érdekes. Lejtőn élünk, és Trianon ide vagy oda, ott is maradtunk.

De hogy egy jó hírrel zárjam. A vajdasági magyar irodalom és művészet (elsősorban a képzőművészet és a színház, részben a zene) a titóizmus idején válhatott nagykorúvá, valamiféle lekerekíthető egységgé, amire sokan felnéztek Magyarországól, mint például az Új Symposion folyóiratra. Ilyen értelemben Trianon jót tett, hisz ezek az alkotók nem rohantak el Budapestre akkor. Mindennek a nyomai pedig még ma is élnek.

Csak éppen a magyarság fogyatkozott meg, és ha már a könyvekről esett szó – szimbolikus, hogy korábban minden magyar többségű településen akadt könyvesbolt (vagy ahol az itteni magyar könyveket is árulták), most gyakorlatilag egy sem, csupán a Forum Könyvkiadónak akad egy könyvesbusza. A magyarok pedig a kilencvenes évek végétől teljesen a magyarországi média felé fordultak, azaz amíg 1990-ig inkább a jugoszláv médiatermékeket fogyasztották, követték (jó, részben a magyar tévét és rádiókat), addig a kilencvenes évek végétől rátapadtak a kereskedelmi tévékre. Ma mintha a még itt élő vajdasági magyarok – részben a magyar igazolvány, majd a magyar útlevél birtokában – Magyarországon élnének. A Fidesz hű vazallusára, a Vajdasági Magyar Szövetségre szavaznak (legalábbis relatív többségük), másra nem is igen akad, és párhuzamos valóságot építettek ki Szerbiában. Akit érdekel a politika, az vagy szélsőjobbos, vagy Orbán-hívő padlógázzal. A támogatáspolitika is ezt erősíti, különösképpen a három-négy éve elindított gazdasági program, a Prosperitati Alapítványon át áramlanak be a milliárdok, stadion épül Topolyán, birkózóközpont másutt, a gazdák ész nélkül vásárolják a mezőgazdasági gépeket, amelyek kihasználatlanul maradnak. Egy új klientúra alakul ki, kisebb-nagyobb helyi magyar oligarchákkal, és több ezer családi vállalkozás kötődik hozzá, nem éppen piaci alapon.

A kultúrában dettó ez a helyzet – az Előretolt Helyőrség lett itt is a kisisten, miközben a nem csak vajdasági színtéren elismert újvidéki és magyar színházak koldusbotra jutottak, mert nem dörgölődznek a hatalomhoz. A médiáról ne is beszéljünk: felmondják ugyanazt a narratívát, ami Pestről érkezik (sorosozás, migránsozás, árulózás). Az a pár társadalomtudós, történész, aki akad, szintén a magyarországi támogatásokról függve elszajkózza ugyanazt, amit a párt mond: sosem volt ilyen jó a magyaroknak Szerbiában, mint ma, hála Orbán Viktornak és a szerb elnöknek, Aleksandar Vučićnak. A szerb hatalomnak, vagyis az új balkáni zsebdiktátornak is kiválóan megfelel, hogy a hasonlóan hibrid demo-diktatúrát működtető Orbán küldi a pénzt a magyaroknak – legalább velük nem kell foglalkozni, és hiába, hogy kisebbségiek, az ellenzéki potenciáljuk a nullához közelít (korábban az itteni magyar pártok ugyan igyekeztek hatalmi szövetségeket kötni a különböző szinteken, de nem ilyen szervilis lojalitással).

A vajdasági magyar nyilvánosságban ma alig akad kritikus hang. Magyarország valójában több tekintetben visszafoglalta a területet, a maradék magyarság vagy elöregedvén él, vagy a rurális területeken, ahová semmi sem ér el (internet ide vagy oda), de az itteni magyar alkotóknak minimális a kapcsolata a többségi kultúrával, a vajdasági magyarok gyakorlatilag láthatatlanok a szerb médiában is.

Noha Szerbia nem az EU tagja, tehát van határ és határellenőrzés, mégis, Trianon hatása sok tekintetben eltűnt. Csakhogy ettől nem lett semmi sem jobb.

*

Hová jutottunk száz évvel Trianon után? További cikkeink:
Szalay Zoltán: Trianon és a szolidaritás
Fedinec Csilla: Kárpátalja, Trianon: a helyzet a kelet nyugati szélén
Parászka Boróka: Szabadulás Trianontól
Széky János: Trianon – kinek fáj?