Szabadulás Trianontól

Trianon-centenárium van. Evidenciaként kezeljük, hogy a centenáriumi megemlékezés mit jelent, mit üzen, pedig egyáltalán nem egyértelmű. Tíz évvel ezelőtt a magyar nacionalista és irredenta történelemszemlélet hagyományát, fogalmait követve és használva a magyar országgyűlés megalkotta és elfogadta „Nemzeti összetartozás napjáról” szóló törvényt, ekkor vált június 4., a trianoni szerződés aláírásának napja, törvény által kiemelt, szentesített emléknappá. Ahogy a közbeszédben leggyakrabban emlegetik, ahogy kötetcímek, tanulmányok hivatkoznak az eseményre: ez az évfordulója annak, hogy „elvesztettük Erdélyt”.

Valójában egy történelmi folyamatot kellene értelmeznünk. Ennek csupán egy mozzanata a trianoni szerződés aláírása. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, az utódállamok létrejöttét, a 20. századi imperializmus válságának folyamatát kellene átlátnunk száz év után. Hosszú, összetett történelmi korszakot, amely politikailag, társadalmilag, kulturálisan máig hat. Messze túl azon, hogy „elvesztettük Erdélyt”. Ha ezt a folyamatot valóban értenénk, a kifejezés, hogy „Erdély elvesztése”, nem is lenne érvényes, használható. Viszont teljesen másként értelmeznénk a regionális kapcsolatokat és identitásokat, az állampolgári jogokat, a térség nemzetközi kapcsolatait, azt a posztbirodalmi állapotot, amelyre itt, Közép-Kelet-Európában sajnos nem látunk rá.

Az ily módon gerjesztett, politikailag meghatározott centenáriumi láz ara ösztönöz mindenkit, hogy választ adjon a kérdésre: mi volt, mi lett? Hova jutottunk? Mivé lettünk? Miért-hogyan következhetett be? Mármint az, hogy „elvesztettük Erdélyt” (és „Felvidéket”, „Kárpátalját”, „Vajdaságot”). Azért használok idézőjeleket, mert a mai Trianonról szóló közbeszédben ezek a regionális megnevezések használatosak. Ezekkel jelölik azokat a területeket, amelyek a trianoni szerződés aláírása után az utódállamok részei lettek, ezek az „elcsatolt területek” a köztudatban. A szimbolikus térmegnevezés azonban hiányos, és leegyszerűsítő. Vajdaságot mondunk, de mindenki az egykori Jugoszlávia területén élő magyarokra gondol, holott Vajdaság csupán a szerbiai körzeteket jelöli, a horvátországi vagy a szlovéniai körzeteket nem. Ilyen a szimbolikus nyelvhasználat, és gondolkodás: kihullanak a rostáin a tények és a részletek. Végső soron „Erdély elvesztése” kiterjed a teljes területi átalakulásra. Erdély kitüntetett szerepet kap, Erdély az egykor volt és ma már elveszett, elvett Szent Föld a mai magyar közbeszéd mitikus, mágikus, nosztalgikus, szimbolikus nyelvhasználatában.

Erre a „veszteségre” vonatkoznak a fenti, kollektív identitás felől megfogalmazott kérdések. Sokszor hallani őket, de sokkal nehezebb értelmezni ezeket. Ki kérdez, ki beszél? Az egykor volt magyar állam nevében szól a kérdés? A mai magyar állam és a mai magyar állam területén kívül élő magyar közösségek nevében? Az egységes magyar nemzet nevében? Bizonyára politikai hovatartozása, kulturális kötődései szerint kinek-kinek van erre valamilyen válasza. Mindenekfelett azonban ott lebeg elmosódott kontúrjaival egy közös entitás, amelyet perspektívától függően láthatunk nagyon sokfélének. Egy kicsit ez is – az is a válasz. Gondolhatunk vesztesként az egykori magyar államra, Nagy-Magyarországra, a mai magyar államra, „Kis-Magyarországra”. Lehet ez a közös identitás annak a közös nemzetnek a képe, amelyet a mából projektálunk a trianoni döntés előtti múltba. És lehet ez a „mi” a határmódosítások utáni közösség, a Trianon-árvák közössége.

Mi következik a trianoni folyamat leegyszerűsítéséből és vissza lehet-e térni az összetettebb történelmi gondolkodáshoz? Mi következik a június 4. évforduló törvénybe foglalásából, az így meghatározott, kodifikált emlékezetpolitikából?

Az például, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, Románia („Nagy-Románia”), Csehszlovákia (Csehország, Szlovákia), Jugoszlávia (Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Szlovénia) létrejötte történetét magyar nemzeti keretbe helyezzük. Annyit látunk, ismerünk ebből, amennyit a magyar nacionalista történelemszemlélet látni enged. Leegyszerűsödik Közép-Kelet-Európa múltja és jelene, beszűkül annak a térségnek az ismerete, amelyben a magyar közösségek élnek. Minden meg is kérdőjeleződik, hiszen ez az egész térség nem lenne, vagy nem ilyen lenne, ha nincs a június 4. „veszteség”. (Azért írom idézőjelbe ezt a veszteséget, mert ez egyfajta történelemszemléletben, a magyar nacionalista szemléletben érvényes, más nemzetállami, poszt- és szupranacionális szempontokból viszont nem.)

Ez a beszűkülés többek között a magyar közösségek szempontjából is információveszteség, kockázattal jár: történelmi dimenzióvesztés, a problémaérzékenység eltompulásának tanúi vagyunk. Mindezek nehezítik a probléma kezelést (pl. a kisebbségi érdekvédelmet) is, és bármiféle társadalmi párbeszéd fenntartását, legyen szó a magyar közösségeken belüli, vagy interetnikus, vagy államközi párbeszédről. A Horthy-rendszer irredentizmusa, a háború utáni magyar kormányok tagadó-hárító-elhallgató taktikája, a rendszerváltás után azonnal újraéledő Horthy-nosztalgia mind-mind felelőssé tehető ezért.

A Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény elfogadása, június 4. kiemelése, Magyarország (és még csak nem is a magyarság) nemzeti emléknappá minősítése ennek a folyamatnak a végpontja. Innentől kezdve ez határozza meg a magyar hivatalos, államilag támogatott, képviselt emlékezetpolitikát. Ennek a törvénynek a szellemében a mai Magyarország vesztes, és szemben áll Uniós tagtársaival, például Romániával és Szlovákiával.

A törvény preambuluma és szövege még tágabb, kockázatosabb értelmezéseket tesz lehetővé. Június 4-ét kiemelte a történelmi évfordulók közül, a magyar országgyűlés szó szerint „felszentelte”. A törvényhozó jogalkotóként hitvalló is, a Trianon-törvény megalkotói abban hisznek, hogy „Isten a történelem ura”. Ebből következően a békediktátummal a történelem ura, Isten előtt tartozunk elszámolással. Vajon ebből a szakralitásra való hivatkozásból milyen következtetésekre jutna a román nemzetállam államegyháza, az ortodox egyház? A katolikus többségű Szlovákia? És hogy lehet érvelni a szakralitás felől a szekuláris Európai Unióban?

A törvény szövegének elemzése – stílszerűen – megérne több misét is, kezdve attól, hogy a magyar nemzet államhatárok feletti összetartozását „valóságnak” tekinti és kinyilatkoztatja (mintha csak az Isten valóságosságáról szóló ökumenikus hitvallás egyik nemzetre vonatkoztatott, politikai átiratát olvasnánk), addig, hogy a nem Magyarország területén élő magyarokat más államok alávetettjeiként nevezi meg, és a magyarság számára Trianont a 20. század „legnagyobb tragédiájaként” határozza meg. De most tekintsünk el az alapos elemzéstől, fogadjuk el tényként, hogy június 4. az erre a kiemelt dátumra épített nemzet- és történelemszemlélet alapja. Ahogy György Péter fogalmaz: ez az „új alkotmányos mitológia”¹ kiindulópontja. Ennek a mitológiának a rendszere határozza meg, hogy ki kicsoda a magyar politikai térben, illetve azon kívül, hogyan alakulnak a viszonyok, milyen a tér-idő szemlélet.

Nem csak totális világmagyarázó elv ez, hanem normatíva is, a „történelem kerekének visszájára fordítása”, a „tragédia” megszelídítése, jóvátétele: a veszteségekből, a „tanulságok levonásából” a magyar törvényalkotó „erőt kíván meríteni”. Június 4. így válik a kultusz forrásává-eszközévé is, így kötődik hozzá a nemzeti összetartozás, feltámadás rítusa is. A rítus-közösség tagjai számára mindenképpen.

De mi van azokkal, akik nem tagjai a rítusközösségnek? Akik nem élik meg Trianont a 20. század „legnagyobb tragédiájaként”. (Disztingváljunk: lehetnek olyanok, akik szerint Trianon „tragédia”, de nem a „legnagyobb tragédia”. És lehetnek olyanok is, akik szerint nem Trianon, nem a június 4-i diktátum a tragédia, hanem több más, a Monarchia széteséséhez vagy az utódállamok létrejöttéhez kötődő esemény – például a nemzetállamok megjelenése, vagy a nemzetállami nacionalizmusok radikalizálódása. És nagyon valószínű, hogy sokan látják úgy: Trianon nem tragédia, nem az Isten által irányított történelem megbicsaklása, hanem a népszuverenitás elvének érvényesülése). Akik nem „más államok alávetettjeiként”, hanem különböző országok, illetve az Európai Unió állampolgáraiként élnek?

A Trianon utáni, Trianonhoz kötődő szimbólum- és rítusközösség jellegét, működését a magyar társadalomkutatás több szempontból, több módszerrel évtizedek óta vizsgálja, tematizálja. Bár ez kiterjed a „történelmi Magyarország”, „Nagy-Magyarország” egészére, a mai Románia, Ukrajna, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia és Horvátország területére, kiemelt szerepe mégis Erdélynek van. Bárdi Nándor már 1992-ben² arra figyelmeztet, hogy az erdélyiség a „magyarságtudat kvintesszenciájaként” jelenik meg Magyarországon. A „modern Magyarországgal” szemben egy „másik Magyarországként”. Igaz, akkor – a rendszerváltás harmadik évében nem június 4., a diktátum aláírásának évfordulója volt a nemzeti emlékezetpolitika megkülönböztetett évfordulója, hanem június 16., Nagy Imre újratemetésének napja. (Érdekesen torlódnak ezek a napok: az újratemetés előtt egy évvel, 1988. június 27-én volt a rendszerváltó ellenzéki tüntetések nagy főpróbája, az úgynevezett Erdély-tüntetés, a romániai falurombolás ellen szervezett tiltakozás. Rá egy évre, június 16-án volt az igazi nagy demonstráció, Nagy Imre újratemetése. Rá 21 évre fogadja el az országgyűlés június 4-ét az összetartozás napjaként. Egymásra rakódnak és ki is oltják egymást ezek az évfordulók. Június a magyar szimbolikus politika hónapja.) A 301-es parcella mellett – emlékeztet Bárdi Nándor – már egy székelykaput is felállítanak az emlékezők – Erdély, Székelyföld a „nemzeti lelkiismeret” védjegye már ekkor. Ebben az időszakban – az 1989-es fordulat után – válik a csíksomlyói zarándoklat vallási eseményből mediatizált, politikailag támogatott „összmagyar” szimbolikus eseménnyé.³ A zarándoklatnak évszázadok óta volt politikai tartalma és funkciója, ez felerősödött a vallásgyakorlást korlátozó Ceaușescu-rendszerben, az „összmagyar jelleg” azonban csak a kilencvenes években társult. Ekkor válik a csíksomolyói zarándoklat a nemzeti „felmutatás” aktusává, „összmagyar” enumerációjának eseményévé.

Feischmidt Margit egy évtizeddel Bárdi Nándor diagnózisa után arról ír, hogy Erdély már nem „másik Magyarország”, hanem a történelmi nosztalgiának teret adó, azt közvetítő, a változó, modernizáló Magyarországgal szemben felmutatható „ellen világ” .⁴ Fontos hangsúlyeltolódások ezek. A kilencvenes évek elején – immár túl az Erdély-tüntetések össztársadalmi eufóriáján, az Erdély-szolidaritás és a segélyakciók mozgósító-megerősítő hatásán, de még a teljes társadalmi szembefordulásokon innen – elképzelhetőek voltak a párhuzamosságok. Ez még a többféle Magyarország ha nem is békés, nem is konfliktusmentes, de mégis kompromisszumra hajlandó együttélésének időszaka.

Az ezredfordulóra mélyültek a konfliktusok, és nem volt már az Erdély-tüntetésekhez, vagy a szolidaritási és segélyakciókhoz hasonló terapeutikus élmény. Ráadásul a kettős állampolgárságról szóló viták, majd a népszavazás végképp szembefordította Magyarországot és Ellen-Magyarországot.

Erdély „elvesztése”, „elcsatolása” ekkor következik be – legalábbis attól a Magyarországtól, amely a kettős állampolgárság kiterjesztésével nem értett egyet. Mondhatnánk, hogy ez a nacionalista és nem nacionalista Magyarország radikális konfliktusának az időszaka, de sajnos nincs érdemi nacionalizmus-kritikája a korszaknak. Nincs más a magyar nacionalizmuson kívül. Csak versengő nacionalizmusok vannak. Két kirekesztő diskurzus verseng egymással: az egyik a nemzetből zárná ki az állampolgárság intézményének kiterjesztését ellenzőit. A másik a szűken és szigorúan értelmezett állampolgári közösségen kívüliekkel kérdőjelez meg bármiféle kulturális-társadalmi közösségiséget. Kirekesztés vagy kirekesztés. Mindez – megint, micsoda egybeesés – mikor? Az Uniós csatlakozás éveiben.

Ez az elképzelt „ellenvilág” – jegyzi meg Feischmidt Margit – nagyon messze van az erdélyi emberek mindannapi életvilágaitól, otthonképüktől és lokális identitásuktól. Ebben az „ellenvilágban” nincsen szó „azokról a paraszti tradíciókról, amelyek nem a magyar folklórrepertoár részét alkotják, azokról a helyekről, amelyeknek nincsen közük a magyar kulturális emlékezethez, vagy olyan eseményekről, amelyek résztvevői nem magarok, vagy nem mind magyarok”⁵. Nincs szó – teszem hozzá – Erdély Trianon után végbement társadalmi, gazdasági, ökológiai változásairól sem. Az ipari reformról, az iparközpontok létrehozásáról, a földtulajdon átrendezésének következményeiről, az erdőkitermelések tragikus történetéről, a bányaipar esélyeiről és drámáiról (ideértve a Zsil völgyét, a tiszai ciánszennyezést, a verespataki aranybányászat történetét). Erdély a maga „valóságosságában” – engedjük meg magunknak ezt a kifejezést, ha már a Trianon-törvény preambulumában előkerül a fogalom – teljességgel hiányzik a magyarországi Erdély-diszkurzusokból.

A beszűkülés végső (?) stádiumát György Péter nevezi meg, amikorra immár Erdély is végleg eltűnik, és marad az „ellenvilág”. A kvintesszencia kvintesszenciája, Székelyföld. „2013-ra félreérthetetlen, hogy az ország, az állam, a nemzet, a társadalom fogalmainak történetileg mindig instabil, kontextusoktól függően alakuló mintázata radikálisan átalakulóban van. Az aktuális haza mentális, kulturális és érzéki, mindenapi és ugyanakkor képzeletbeli valóságában ellenállhatatlan erővel erővel megjelent a hívei által javarészt nem ismert kontinens: a virtuális autonóm Székelyföld”⁶

Ez az a térség, ahol (majdnem) zavartalanul gyakorolhatóak az emlékezetpolitika, a nemzeti reprezentáció rítusai, ahol (majdnem) zavartalanul művelhető a Trianon-kultusz és Trianon-újraértelmezés. Az etnikailag (majdnem) tiszta térség, ahol a nagy (román) nemzetállammal szemben meglebegtethető a kis magyar nemzetállam lehetősége (ezt nevezi a korabeli politikai folklór székelyföldi autonómiának). A térség, ahol a (kreált, hamisított vagy újraértelmezett) nemzeti hagyomány felmutatható: a székelyzászlótól a rovásírásos utcanévtáblákig, a székelyruha újraértelmezéséig, a „székely” áruvédjegy piaci bevezetéséig.

Szemben Erdély vegyes lakosságú városaival, térségeivel, itt a hasonló reprezentáció tömeges támogatást élvez, minimális a kockázata az etnikai konfliktusoknak, válaszreakcióknak. A hivatalos román állami reakció ugyan elmarasztaló, restriktív: bírságokat szabnak ki azokra az önkormányzatokra, amelyek a hivatalos állami és térségi jelképeken kívül a jogilag el nem ismert székely zászlót is kitűzik. De ez csak erősíti a (román) nemzetállamon belüli (magyar) nemzetállam ideológiáját, létjogosultságát. 2013-ban a Kárpát-medencei Magyar Képviselők fórumán a magyar parlamentre is kitűzik a székely zászlót a szolidaritás jeleként, és a „kárpát-medencei” összetartozás jeleként. A rovásírásos feliratok Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában is megjelennek, a nemzeti radikalizáció, a Trianon-emlékünnepségek, az összetartozás napja alkalmából szervezett rendezvények mind-mind csupa székely szimbólumokkal lesznek tele, a nemzetpolitika „elszékelyesedik”. Az Erdély-vesztéssel, Erdély eljelentéktelenedésével párhuzamosan erősödik a Székelyföldként újraépíthető, visszavehető nemzetállam illúziója.

A „nemzeti összetartozás” mitológiája kiteljesedett, rítusai szabályozottak, kultuszához adottak a szimbólumok, a tér, az eszközök. Trianon „visszavehető”, és ebből a visszavételből „erőt lehet meríteni”. Lehet, hogy Eredélyt elvesztettük, de Székelyföldet még megnyerhetjük.

Mi történik, ha eltekintünk az ily módon leegyszerűsített és preparált Trianon-történettől? Ha a centenáriumot nem egyetlen dátumhoz kötjük, hanem hosszabb folyamatokban gondolkodunk. Ha nem akarunk eltekinteni a Habsburg-monarchia szétesésének okaitól, a mai Románia, Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország létrejöttének körülményeitől. Ha Erdélyt nem egyszerűsítjük le a (kreált, átírt, brandesített) Székelyföldre? Ha nem tekintjük vesztesnek a mai Magyarországot, és nem tekintjük nyertesnek a mai Romániát, Szlovákiát, Szerbiát? Legfőképpen nem tekintjük szemben álló feleknek ezeket az országokat? Ha nem gondoljuk Trianont sem tragédiának, sem erőforrásnak, sem politikai rítusok és mítoszok forrásvidékének.

Június 4., a békediktátum aláírásának dátuma ily módon egy pont lesz egy hosszas folyamatábrán. A kortárs történetírás a folyamatot különféle címekkel foglalja össze. Romsics Ignác Erdély elvesztése címmel jelentetett meg 2018-ban tanulmánykötetet, amely megfelel a Trianon-veszteség (tragédia?) narratívájának, de mégis több évszázados perspektívából értelmezi a történteket. Erdély őstörténetétől egészen a 19. századig tekinti át vázlatosan az etnikai viszonyokat a térségben. Az első világháború eseményeinek tárgyalása előtt – szintén vázlatosan – kitér a Habsburg–Magyar Monarchián belüli viszonyokra, a magyar, a német (erdélyi szász) és a román nacionalizmusra is: mindegyiket a majdani trianoni döntés felől interpretálja. Nem kutatja, nem ismerteti az etnikai konfliktusokat a térségben, nem firtatja, hogyan hatottak egymásra ezek a nacionalizmusok. Tényszerűen megállapítja, hogy a 19. század végén az erdélyi román nacionalizmus feladatának tekintette a majdani egyesülés előkészítését⁷, és hogy a magyar homogenizációs politika „eredményes volt”. De nem ír az etnikai konfliktusok dinamikájáról, nem érinti a Habsburg–Magyar Monarchia területén élő etnikai kisebbségek szociális és gazdasági helyzetét. A felhasznált irodalom vagy elavult (a 20. század első éveinek kiadványai), vagy tudományos szempontból megkérdőjelezhető, szakmaiatlan. A kortárs román szakirodalmat nem ismeri, nem idézi, nyomokban sincs utalás erre.

Pedig épp a „nemzeti egység” mítoszának dekonstrukcióját végzi el a magyar olvasó számára meglepő radikalizmussal Lucian Boia az egyébként – két évtizede – magyar nyelven is megjelent Történelem és Mítosz a román köztudatban című könyvében⁸. Már ebből a munkából is egyértelműen követhető, mennyire nem volt általános, megszervezett, összehangolt program „Erdély megszerzése” a román politikai közösségben és kultúrában. A magyar történész középgeneráció hasonló „mítosz”-ekonstrukcióval, vagy legalább a mítoszok működésének elemzésével jelentkezik évek óta. (Zahorán Csaba a magyar közbeszéd és a Trianon-kérdéskör viszonyát vizsgálta⁹. Ablonczy Balázsnak két Trianon-mítosz kötete is van: 2015-ben jelent meg a Trianon-Legendák¹⁰, a centenáriumi évben az Ismeretlen Trianon¹¹.) Hosszan sorolhatnánk az ilyen jellegű kiadványokat, cikkeket, köteteket: Trianon (legalábbis a rendszerváltás óta) népszerű téma, „piaca van”, és a lehetőség, hogy eddig ismeretlen tényekről értesülhet az olvasó, amúgy is vonzó hívószó. De azért több van ezekben a munkákban a „valamit eltitkoltak előlünk” narratívánál, a szenzációhajhászásnál. Az a meggyőződés, hogy a monarchia felbomlása nem érthető meg csupán makroszinten, a politikai döntéshozás szintjén. Hozzátartoznak a politikatörténet kevésbé látható, döntésekig el nem jutó folyamatai, a diplomáciatörténet. És mindenképp hozzátartozik a képhez a helytörténet, a mikroszint, a személyes élettörténetek, a sajtótörténet. Ilyen átfogó képet nyújt a Zeidler Miklós szerkesztette dokumentumgyűjtemény, Trianon¹², ilyen személyes perspektívát mutat be a szintén Zeidler szerkesztette Praznovszky Iván-emlékirat¹³. Egry Gábor munkássága azért különleges, mert ő román (cseh, szlovák) és magyar forrásokból egyaránt dolgozik, követi a román (cseh, szlovák) szakirodalmat is, legfőképpen: az etnikai konfliktusok, identitásváltozás dinamikáját is dokumentálja, elméleti keretbe helyezi.¹⁴ A Trianon-kép az utóbbi években árnyalódott. Dacára a Trianon-törvénynek, a Horthy-korszaktól hozott, majd továbbfejlesztett Trianon-mítoszoknak, rítusoknak.

Már a Trianon-törvény elfogadásakor egyértelmű volt: új, reflektív tudományos eszköztárra, fogalomtárra van szükség, valamint arra, hogy a társadalomtudományok ellen tudjanak állni a politikai nyomásnak, propagandának. Nem volt ez mindig sikeres az utóbbi tíz évben. A 2012-ben kirobbant, Gerő–Romsics vita (amelynek különböző hozzászólásai az Élet és Irodalomban, a HVG-ben, a Magyar Narancsban, a Magyar Nemzetben, a Heti Válaszban, a Népszabadságban, a Mozgó Világban, a Galamuson, az Örülünk Vincent blogon – egyszóval az akkor még létező és működő magyar sajtóban jelentek meg) résztvevőjeként Kovács Éva teszi ezt szóvá¹⁵. Amellett érvel, hogy amennyiben sikerülne megszabadulni a módszertani nacionalizmustól, és Trianont nem csupán a Magyar Királyság kontextusában vizsgálnák (illetve – teszem hozzá, nem a Trianoni békeszerződés aláírásának napjához kötnénk), ha „a 19. század közepétől a II. világháborúig terjedő időszak társadalmi folyamataiba ágyazzuk”, más, tágabb horizonton, az eddigiekhez képest alternatív perspektívából tudnánk értelmezni. Ezen a történelmi horizonton pedig a „Trianon-trauma” nem értelmezhető.

Nem azért, mert tiszteletlenek lennénk mindazokkal, akik a Magyar Királyság felbomlását megélték, akik valamilyen hátrányt szenvedtek el, azokkal a következő generációkkal, akik az utódállamokban élve szenvedtek el hátrányt. Hanem azért, mert a személyes, egyéni, pszichológiai folyamatokra visszavezethető kifejezés nem alkalmas általános használatra, történelmi események, jelenségek vizsgálatára, leírására. Ha „Trianon-traumáról” beszélünk, „tragédiáról” (ahogyan a törvényalkotó), ha egy elképzelt beteg (a nemzet?, a magyarság?) sebeit gyógyítjuk mítoszokkal, rítusokkal, akkor sajnos a képzelet határain belül maradunk. Ennek az imaginációnak súlyos ára van: ebből a képzelgésből születik a „másik Erdély”, az „ellen Erdély”, és ezért vész el a valódi (valóságos!) Erdély, a tényleg megélt impériumváltás.

Mi a megoldás tehát? Szabadulni a leegyszerűsítéstől, az egy fókuszú megközelítéstől, a módszertani nacionalizmustól, a június 4. szentségétől, hogy a Monarchia szétesésének hosszú folyamata érthetővé váljék. A különös és tragikus az, hogy ennek a munkának a jelentős részét már magyar társadalomkutató 91 évvel ezelőtt elvégezte. Közel vagyunk ehhez a centenáriumhoz is: 1929-ben jelent meg Jászi Oszkár műve, A Habsburg monarchia felbomlása angolul¹⁶, majdnem négy évtizede magyarul is olvasható¹⁷. Megfelelő alap ahhoz, hogy a monarchia felbomlását, illetve a felbomlás után keletkezett államok társadalom-, gazdaság- és politikatörténetét, mikro és makro szinten, a long durée perspektívájában értelmezni lehessen. Tökéletes keret ahhoz, hogy tisztázni lehessen, milyen viszonyt alakítható ki a szaktörténeti, antropológiai, szociális megközelítések között. Az 1912-ben megjelent, majd 1986-ban kiadott A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés¹⁸ elemzésként, kordokumentumként, szociográfiai szempontból is felbecsülhetetlen. Jászi Oszkár azonban folyamatosan indexen lévő szerző, akinek a publikálásáért a rendszerváltás előtt is küzdeni kellett, és aki nyilván nem összeegyeztethető a mai magyar politika és hivatalos történelemszemlélet nacionalizmusával. De akinek a munkássága megfelelő hivatkozási alap lehetne ahhoz, hogy a Duna menti országokban elinduljon a nyílt, tabukat, ellenségképzést nem ismerő párbeszéd az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról és annak következményeiről. Nem szoborállításokkal, nem néma megemlékezésekkel, nem zászlófelvonásokkal, hanem „valóságos” emberek „valóságos” részvételével, állandó dialógusával.

Ha csak a Jászi által A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti kérdés című kötetben dokumentált-elemzett folyamatokat vesszük alapul, már akkor is elmondhatjuk, a mögöttünk lévő száz év nagyon sok szempontból a megelőző száz év tükörképe. Az asszimilációs kísérletek, a kisebbségi oktatás hiánya vagy rossz minősége, a helységnévhasználat (és úgy általában a szimbolikus politika) körüli állandó konfliktusok – mind, mind túlontúl ismerős helyzetek ma is. El egészen – ismét csak Jászi által dokumentálva – a kisebbségi politikai szervezetek korrupciójáig, az anyaország–kisebbségi közösségek érdekorientált, manipulatív viszonyáig. Románia és az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő románok között épp oly ellentmondásos volt a viszony, mint amilyen ellentmondásos ma az erdélyi magyarok és Magyarország között. A frontvonalban ott álltak a valamikori román értelmiségiek, akiket a Monarchiában gyanús elszakadáspárti ügynöknek, Romániában nemzetáruló magyar bérenceknek tartottak. Idegennek itt is, ott is.

Románia létrejötte nem csak a magyar közösség számára volt nehezen feldolgozható, de az új ország román nemzetiségű állampolgárainak is – derül ki például Lucian Nastasă kutatásaiból.¹⁹ Harc a megszerezhető földekért, állásokért. Elvesztett és megszerzett státuszok, a régi elitek és az új elitek szembenállása: az 1918-ban születő Románia nyugtalan, egymás közti leszámolásoktól hangos országként jött létre. Amelyben eszkalálódott, sajátos-tragikus szerepet kapott a kisebbségi kérdés, az antiszemitizmus. Ha engednénk a leegyszerűsítő-pszichologizáló fogalomhasználatnak (ne engedjünk), akkor ma a Trianon-traumát együtt emlegetnénk a Románia-traumával.

Nem egyszerű revans az, ami az elmúlt száz évben történt: a struktúrák ismétlődtek. Az egyik nemzetállami keretet váltotta a másik nemzetállami keret. És úgy tűnik, nemzetállamokban strukturálisan ismétlődnek a kisebbségellenesség különböző formái is. Annyival enyhült a társadalmi nyomás, amennyivel sikerült lazítani a nemzetállami struktúrákon az elmúlt száz évben. Nem sokkal. Románia ma – még – nemzetállam. Magyarország pedig újra, deklaráltan „erős nemzetállam” kíván lenni. Idáig jutottunk, és így tapogatózunk száz év után is, az Osztrák–Magyar Monarchia messzire nyúló, sötét árnyában.

Jegyzetek

1 A Trianon-kérdés értelmezési-jogi keretváltozása 1989 után. In Uő: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013, 337.
2 Mi van az erdélyi hátizsákban? In Világosság. 1992, 12. sz, 81–98.
3 Vörös Gabriella: A szakrális, a nemzeti közösség és az egzotikum élménye. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikációs Tanszék, Budapest–Pécs, 2005.
4 Feischmidt Margit: A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók.
5 Uo.
6 A képzelt Erdély annektálása. In Uő: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. 337.
7 Erdély Elvesztése. Helikon, Budapest, 2018. 59.
8 Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Fordította: András János. Korunk, Kolozsvár, 1999.
9 Zahorán Csaba: A Trianon Labirintus. A Trianon-jelenség és okai a mai magyar közgondolkodásban. In Szalai László (szerk.): A nemzeti mítoszok szerkezete és funkciója Kelet-Európában. L Harmattan Kiadó – Elte BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2013.
10 Ablonczy Balázs: Trianon Legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.
11 Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.
12 Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris, Budapest, 2003, 2008.
13 Zeidler Miklós (szerk.): A Monarchiától Trianonig egy magyar diplomata szemével. Olvasó Sarok Kiadó, Budapest, 2012.
14 Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918 és 1944 között. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015.
15 Kovács Éva: Jeder Nachkried ist ein Vorkrieg. Trianon traumatikus emlékezetéről. In Élet és Irodalom, 2010/39.
16 Jászi Oszkár: The dissolution of the Habsburg Monarchy. Univ. Of Chicago Press, Chicago, 1989.
17 Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983
18 Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Grill Kiadó, Budapest, 1912. Rövidített változat Litván György előszavával: Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.
19 Lucian Nastasă: Antisemitismul Universitar în România (1918–1939). Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet – Kriterion, Kolozsvár, 2011.

*

Hová jutottunk száz évvel Trianon után? További cikkeink:
Szalay Zoltán: Trianon és a szolidaritás
Szerbhorváth György: Magyarok a Vajdaság „Aranyidejében”
Fedinec Csilla: Kárpátalja, Trianon: a helyzet a kelet nyugati szélén
Széky János: Trianon – kinek fáj?