dunszt.sk

kultmag

A járványtematika komplexitása

A járványtematikán belül olyan művekkel is találkozhatunk szép számmal, melyek komplexitása részben magyarázat lehet a témakör iránti érdeklődés folyamatos megújulására. L. Varga Péter legutóbb éppen azt emelte ki Albert Camus A pestis című regényét elemezve az Új Szóban, hogy az a mostani pandémiától függetlenül is aktuális. „Olvasható ugyanakkor áttételesen, eszerint a pestis nem valamifajta ritka, kivételes, külső entitásként van jelen a közösség és az egyén életében, hanem olyasvalamiként, ami alapvetően és mindig is az élet része volt – a társadalom, a rendszer, a szemlélet, az ideológiák meghatározója, amennyiben ezek mindegyike át van fertőzve a másikért való kiállás, az empátia, a szolidaritás hiányából fakadó, a nemtörődömséget és az önigazolást céllá növesztő viselkedésmintákkal.” Hasonló összetettségről győződhetünk meg Daniel Defoe A londoni pestis című könyvével kapcsolatban is Bacsó Béla ÉS-beli írása alapján, és a sor még folytatható volna, hiszen az utóbbi pár hónapban fokozott figyelem irányult az ezekkel rokonítható művekre. (Az érdekesebbek közül Karácsonyi Zsolt Apollón, Paracelsus, Artaud [Járvány és képzelet] című gondolatmenete is feltétlenül ajánlható a Helikonból; illetve Ráczkevy Edit Boccacciótól Camus-ig [Pestisjárványok szépirodalmi alkotásokban] cikke is említhető a Rubicon 2020/5-ös, Járványtörténelem című tematikus számából.)

Ebben a szellemben folytatva, először egy olyan művet említenénk a kilencvenes évekből, amely az angolszász SF alapművének számít. Connie Willis Ítélet Könyve című regénye a járványhelyzet megkettőződésére épül. A 2050-es évek közepén járunk, Oxfordban, ahol a jövő történészei az időutazás segítségével tanulmányozhatják a múltat. Egy diáklány a középkort kutatja, ezért bevállalja az ugrást, a cél 1320; megérkezve viszont azt tapasztalja, hogy nincs teljesen jól (náthaszerű tünetei vannak), illetve ismeretlen helyszínen találja magát. Közben Oxfordban influenzajárvány tör ki, bevezetik a karantént, és mint kiderül, valami nem stimmel az időugrással, az egyik tanár félti az időutazót, megpróbálja kideríteni, mi a helyzet. A cselekmény két szálon fut: követjük a diáklánnyal kapcsolatos középkori eseményeket, illetve a karanténba zárt Oxfordban részletesen értesülünk a járvány alakulásáról és az időutazással összefüggő fejleményekről. A két szálat köti össze a regény címében jelölt forrás, az Ítélet Könyve, amely a lány hangfelvételeit tartalmazza (pontosabban azok átiratait). Kivrin a tenyércsontjába épített hangrögzítő médiumot visz magával, és imádkozást mímelve, rögzíteni tudja beszámolóit. Lényegében ez a történet harmadik szála, összeköti a másik kettőt, illetve kiegészíti a középkori eseményeket; reflektál a szituáció néhány rejtett mozzanatára, és nem utolsósorban az adatközlő személyes érzéseire helyezi a hangsúlyt.

A történet egyik pólusán, Oxfordban tehát kitör az influenzajárvány (H9N2). A szereplők folyamatosan hivatkoznak egy onnan nézve közelmúltbeli pandémiára, mely számukra ismerős tapasztalat, így nem tartanak különösebben a fertőzés következményeitől, míg ki nem derül, hogy ismeretlen a vírus, és többük halálát okozza. A karanténszituáció kísértetiesen emlékeztet a COVID-19 idejére, még olyan apróságokban is, hogy megindul a konteók gyártása, vagy az egyetemi személyzet és az orvosok rendre utalnak a vécépapírkészletek vészesen fogyatkozó állapotára. A karantén bevezetése és a járványhelyzet természetesen hátráltatja Dunworthy professzor tervét, ami Kivrin megkeresésére és visszahozására irányul, így a járványtematika a történet lényeges strukturáló eleme. Továbbá a párhuzamos szerkesztés régi-régi történetszervező eljárás, amely sok-sok játéklehetőségre ad alkalmat a két eltérő időben zajló szál között. Rendkívül hatásos tud lenni, amikor ráismerünk az ismétlődésre valamilyen kereszteződés vagy átszivárgás alapján (erre mindjárt visszatérünk). Az oxfordi szál ennek következtében hasonló akadályok mentén szerveződik, mint a középkori szál, mely utóbbiban szintén kitör egy járvány, Kivrin ugyanis 1348-ba érkezett, és ő az egyetlen abban az időben, aki érti és tisztában van a pestisjárvány mechanizmusával. Az egyik szálon a karantén, a másikon annak hiánya bizonyul fontos tényezőnek.

A két cselekményszál mixelése következtében távolabbi kapcsolatokra derülhet fény, továbbá egymás mellé kerülhetnek olyan részletek is, melyek éppen ennek a megoldásnak köszönhetik, hogy egy másikra utalnak. Megkerülhetetlen rétege a regénynek a különböző bibliai allúziókból szőtt intertextuális háló. A középkori részekben evidens a szentírás mindennapi használata, a település papja azonban Kivrint kezdi el Isten küldötteként kezelni, míg viszont: a lány a papot tartja szentnek a járvánnyal felvett kilátástalan, csak pillanatnyi eredményeket hozó harc miatt. A kettejük kapcsolata szívszorító momentuma a regénynek, átélhetővé teszi a pestis terjedésének brutális környezetét. Ezzel párhuzamosan a 21. századi Oxfordban a professzor, Dunworthy a Biblia bizonyos passzusaira emlékezve, és azokat idézve kezdi el Kivrin sorsát Krisztuséhoz hasonlítani. Az átfedés félreérthetetlenül az lenne, hogy Jézushoz hasonlóan a lány is magára maradt. „»Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: […] Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?« Kivrinnek fogalma sem lehet arról, mi történt. Azt fogja hinni, hogy rossz helyen van, vagy rossz időpontban, esetleg valamiképpen összezagyválta a napok számlálását a pestis alatt, vagy valami baj történt az ugrással. Azt fogja hinni, hogy elhagyták őt.” Az allúziórendszer is hozzájárul ahhoz a hatásmechanizmushoz, mely a két szál találkozását helyezi kilátásba, míg a harmadik elem funkciójából (régészeti lelet lesz vagy kortárs médium?) arra a belátásra juthatunk, hogy bár az Ítélet Könyve a professzornak szól, az olvasói mi vagyunk.

A komplexitásnál maradva, folytassuk röviden egy több szempontból nélkülözhetetlen művel, Margaret Atwood MaddAddam-trilógiájával, melynek első két kötete a 2000-es években íródott. Számunkra most a trilógia első darabja, a Guvat és Gazella lesz érdekes, mert már ebben fellelhetők a történet alapjául szolgáló világ ide tartozó paraméterei. Mindjárt a regény elején van egy családi jelenet, mely a Hóember (Jimmy) múltjából származik, és bevezeti a betegségtematikát. Bár a történet során alig kerül szóba a világjárvány, az elszórt utalásokból (pl. hogy a fertőzés a levegővel terjedt-e, köze van-e Jimmy anyjának eltűnéséhez, illetve Guvat apjának halálához) és az elbeszélés jelenére vonatkozó apokaliptikus kontextusból egyértelműen adódik, hogy az nem iktatható ki az olvasás során. Ez be is igazolódik, hiszen a pandémiához vezető előtörténet kapcsolja össze a három főszereplőt, a vírusok kreálására alkalmas génmanipuláció pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a cselekmény múltbéli részében. A regény kompozíciója körkörös abban az értelemben, hogy a kezdeti feltételek nyernek magyarázatot a járványkitörés alapján, de maga a tényleges szituáció késleltetett eleme a történetnek. Mindenesetre, ahol jelen és múlt találkozik, az egy olyan (poszt)apokaliptikus pillanat, mely szó szerint egyetlen másodperc alatt átrendezi a földi történelmet. „Aztán hihetetlen gyorsasággal újabb és újabb és újabb és újabb helyen tört ki a járvány. […] A képernyőkön egymás után gyulladtak ki a városokat jelentő fények, piros pöttyök mindenütt, mintha ecsettel spriccelték volna oda őket. Nemcsak néhány elszigetelt góc volt, hanem világméretű járvány. […] A látható tünetek megjelenésétől a legvégső pillanatig hihetetlenül rövid idő telt el.”

A pandémia kitörése azonban, mint említettük, a teljes történet szempontjából epizodikus elem, az elbeszélés nagyobb erőkkel összpontosít a karakterek viszonyhálózatának felépítésére, mintsem a járvány szemléletes leírására. Atwood ily módon egy olyan világot konstruál, melynek komponenseire a szereplők életszakaszain keresztül látunk rá. Mivel ebben Hóember perspektívája dominál, a reflexiók kiszorítják a társadalmi és a technikai folyamatok jelentős részének bemutatását, de még pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy Atwood mesterien tartja egyensúlyban a jelenre és a múltra vonatkozó ismereteket a szereplői tudat mediális képességének segítségével. Ami azt is jelenti, hogy ez a hozzáférési tartomány hiába korlátozott, és nincs más lehetőségünk a történetelemek elhelyezésére, mégis elégnek bizonyul ahhoz, hogy rálássunk a Hóember és a mesterséges lények világának létrejöttére, pontosabban annak legvalószínűbb változatára. Ebben a dinamikában lesz a világjárvány az a gyújtópont, amelynek kitörése átformálja a teljes élővilágot, mégis egyetlen ember munkájához kötődik. Ezt a problémát koncentráltan mutatja meg a regénynek az a pontja, ahol alakulásában olvashatjuk a katasztrófa összefoglalását megfogalmazó kéziratrészletet, és miközben halljuk Hóember elbeszélését róla, látjuk a szövegen végrehajtott módosításokat is. Beleírás és kitörlés hasonló ahhoz, ahogyan a járványtematika hol megjelenik, hol eltűnik az elbeszélés során, hogy végképp megtörve az események menetét, újrarendezze a hozzá vezető út értékinstanciáit. A folytatások pedig újabb perspektívákat nyitnak az események megközelítéséhez, például azáltal, hogy az első rész szereplőit vagy a tudományos platformokat más-más karakterek szemszögéből közelíthetjük meg. A MaddAddam-trilógia nagyon jó példája tehát a komplexitás növelésére épülő elbeszélés-technikának is, melynek egyik velejárója a különböző regiszterek komplementer kezelése, ami a befogadói oldalon a spekulatív fikció mainstream felőli elismeréséhez vezet.

Végül ejtsünk pár szót a 2010-es évek egyik nagy dobásáról, Joe Hill Spóra című opusáról. Ebben a regényben a kórokozó egy gomba, melynek spórája a fertőzött egyedet végeredményben öngyulladásra készteti, előbb azonban a testen végigfutó mintázatok formájában jelentkezik. A mű elején az egyik szereplő ez alapján sajátos összefüggésbe helyezi a fiktív spóra szomatikus hatását: „Olyan betegség is lehetne, ami gennyes kelésekkel vagy csöpögő nemi szervekkel jár. Olyasmi is lehetne, amitől elrohadnak és lepotyognak a testrészeink. A sertésinfluenzában semmi szexi nincs. Lefogadom, hogy a spóra minden idők legszexibb kórokozója. Azt hiszem, úgy nézek ki tőle, mint egy tigris!” A fertőzöttekre jellemző egyéni rajzolatok (tetoválásszerű sárkánypikkelyek) kialakulása mellett a spóra másik különös – a történet szempontjából igen lényeges – tünete a tudat átalakításában rejlik. A kór mintha képes lenne befolyásolni a fertőzöttek érzelmi állapotát, illetve azok, akik ráhangolódnak, és szimbiózisba lépnek a spórával, módosított idegállapotba kerülnek, és kialakul köztük egyfajta közösségi kapcsolatrendszer. Másrészt a spóra–ember szimbiózis különleges képességekben is megnyilvánulhat. A címszereplő például (a mű eredeti címe A Tűzoltó) nemcsak elő tudja hívni testéből a Ragyogást, hanem a tűzből alakzatokat is tud formálni, melyek uralására és irányítására is alkalmassá válik. Ez a szituáció rendkívüli módon emlékeztet a képregénybeli szuperhősök működésére, azzal a különbséggel, hogy a spóra belátható időn belül a gazdatestet elpusztítja, így a szupererő használata kiváltság ugyan, de felemésztheti a használóját. A fertőzés tehát egyfajta versenyfutás az idővel, melynek végső fázisa ismert, de a tényleges berobbanása kiszámíthatatlan. A Spóra ugyanakkor felkínál egy olyan nézőpontot is, melyet a Tűzoltó képvisel, és egy biológiai metafora mentén megfordítja az általános, az emberiséget az áldozat szerepébe helyező képletet: „A spóra egy bolygószintű T-limfocita. Megtámad bármilyen fertőzést, ami felborítja a természet egyensúlyát. És az aktuális fertőzés most éppen: az emberiség.”

A regény főszereplője egy ápolónő, Harper, aki kétszeresen is alanya a határidő-dramaturgiának, mert amellett, hogy maga is fertőzött, gyermeket vár. A történet egyes pontjain Harper különböző elméletekkel szembesül, melyek a járvány bizonyos komponenseire próbálnak magyarázatot adni. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy a spóra az olvadó gleccserek alól került elő, és a belélegzett hamuval terjed, viszont nem öröklődik. Az események sűrűsödése közben az ápolónő kezébe kerül egy kézirat, amely szerinte a fertőzés legvalószínűbb értelmezését nyújtja. Eszerint a sárkánypikkely reagál az emberek érzéseire, nyúlványokat fejleszt, és összekapcsolódik az aggyal. „Igen – mondja Harper –, ezért kapnak lángra az emberek, amikor eluralkodik rajtuk a félelem vagy a stressz. A pánik hatására kortizol szabadul fel. A sárkánypikkely pedig úgy reagál a kortizolra, hogy azt feltételezi: a gazdaszervezet nem biztonságos többé. Lángra lobban, és a keletkező nagy mennyiségű hamu révén a spóra útra kelhet a jobb lehetőségek felé. […] A kortizol tehát spontán öngyulladást okoz. Az oxitocin viszont – a társaskapcsolati hormon – megnyugtatja a sárkánypikkelyt.”

Harold Cross naplójában (ahonnan tehát ez az információ származik) ugyanakkor sajátos kontextusba kerül a járvány leírása. A halott szerző a biológiai eszmefuttatásokat megtűzdeli különböző beszédes utalásokkal, például egyszer csak arra a következtetésre jut, hogy „A »sárkánypikkely« helyett találóbb név lehetne a »Nietzsche-vírus« – ami nem öl meg, az megerősít”. Ez a megoldás amellett, hogy a regény szöveg- és médiumközi vonatkozásainak is az egyik sarkpontja lehet, rétegzett metaforát hoz létre a spórából, hiszen az Ecce Homo című Nietzsche-műből származó citátum nagyon jó példa az olyan memetikai vírusra is, amely miközben terjed, betemeti saját eredetét. (A felhasználói általában nem tudják, hogy Nietzsche-idézetről van szó, viszont Cross megjelöli a forrását.) Másrészt valóban találó analógiája lehet a spóra élettani hatásának, mely szerencsés esetben a gazdaszervezet feltuningolásával jár együtt.

Joe Hill regényében Harper a járvány kitörésének következtében a kultúra eltolódásaival is szembesül, melyre a Google lebénulása ébreszti rá. „Azt, hogy a Google bedőlhet és eltűnhet, ugyanolyan nehéz volt elképzelni, mint a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak összeomlását. Merthogy ez is legalább olyan állandónak tűnt – csak éppen a kulturális szemhatár részeként. Talán nem is csak a Google-t siratta, hanem minden mást is, az összes többi hasznos, ötletes, jópofa találmányt, amelyek most mind lapátra kerültek, eltűntek a múlt süllyesztőjében. Máris hiányzott az esemesezés és a tévé és az Instagram és a mikró és a meleg zuhany és az impulzusvásárlás és a minőségi mogyoróvaj.” Az elveszett dolgok siratása ugyan átvezet a család iránt érzett veszteség síkjára, de azért van abban némi irónia, hogy az apokalipszis hallatlanul erős, a priorizálást átíró hatása éppen a minőségi mogyoróvaj iránti nosztalgiával társul. A földimogyoró-termesztés kiesése mindenesetre Harpert legalább annyira elkeseríti, mint az, hogy a kommunikációs rendszerek összeomlása következtében nem tud releváns információkat szerezni a születendő gyermeke jövőjét biztosítani képes infrastruktúrákról. Ez a modális játék is jelezheti a Spóra összetettségét, szorosan összefonódva azzal a tapasztalattal, hogy bárhonnan is származzon egy kórokozó (Connie Willisnél a környezetből, Margaret Atwoodnál a laboratóriumból, Joe Hillnél a sarkvidéki jég alól kerül elő), romboló hulláma fokozottan érvényesül az emberi elme és a társas kapcsolati hálózat viszonylatában is. Innen nézve nehezen képzelhető el olyan tudat, amely kivonhatná magát egy pandémia hatása alól.

H. Nagy Péter vírussorozatának további írásai:
Vírustörténetek a tudománynépszerűsítő irodalomban
Vírustörténetek a populáris irodalomban
Az elme vírusai
Történetek a mikro- és a nanovilágból

A járványtematika irodalmi kapcsolatrendszerei
A járványtematika kultúrtörténeti kapcsolatrendszerei