„A legtöbb narratíva valamilyen önérdeket szolgál”

Izgalmas vállalkozásra készülnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói: Gianina Cărbunariu  A tigris című drámájának adaptációját mutatják be egy online tantermi előadás keretében. A különleges formátumú produkcióról a rendezőt, Gardenö Klaudiát, illetve a dramaturgot, Komán Attilát kérdeztük.

Az online tantermi előadás, mint amilyen a A Mihaela-ügy is lesz, egy egészen új színházi forma nálunk. Hogy érzitek, mik ennek az előnyei, és esetlegesen milyen kompromisszumokat kellett kötni?

Gardenö Klaudia: Az első, ami eszembe jut, hogy nagyon könnyen el lehet vinni bárhova, hiszen a költségei minimálisak. Persze lehet egyre izgalmasabb vizuális elemeket használni, de összességében az alapköltség kevesebb, mint egy hagyományos előadásban akár maga a díszlet. Ez a mobilitás nagyon fontos, hiszen a tantermi előadások alapvető célja, hogy minél többféle közegbe el tudjanak jutni. Nehézségek pedig tulajdonképpen ugyanebből az online sajátosságból fakadnak, hisznek a próbák is úgy működnek, akár egy chatbeszélgetés, így el-elcsúszhatnak információk. Teljesen más így dolgozni, talán jobban meg is terheli az idegrendszert.

Komán Attila: Igyekeztünk olyan formát kitalálni az előadásnak, hogy ez ne egy álszínházi előadás legyen ZOOM felületen, hanem egy olyan produkció, aminek a koncepciójában szervesül ez a fajta kommunikációs platform, tehát, hogy ne egy zoomon játszott tantermi előadást csináljunk, hanem egy zoomtermi előadást. Tulajdonképpen egy videóhíradóról van szó, ami azért is érdekes, mert a színészek végig közelről látják majd a résztvevők arcát, így ők is sokkal inkább bevonódnak, könnyebb az interakcióra törekedni, mint egy hagyományos színházi térben.

G.K.: Igen, és arra is számítunk, hogy a közönség egy idő után elfelejti, hogy figyelve van, hogy ilyen közelről látják őket. Erre egy-két helyen tudunk is reagálni, mintha a híradóból egyszer csak kiszólnának hozzánk. Kicsit Big Brother feelingje is lesz ettől az előadásnak.

Eredetileg is online platformra terveztétek az előadást vagy a jelenlegi körülmények hozták így?

G.K.: A féléves vizsgám műfaji megjelölése volt a tantermi előadás, de eléggé szenvedtem a gondolattól, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni a tantermet mint absztrakt teret. Ennek ellenére persze kerestük a darabokat, de valahogy semmi nem passzolt, aztán pedig kitört ez az egész járványhelyzet, és Atti pont akkor küldte el a drámát, amiből végül kiindultunk, amikor jöttem haza Szlovákiába. Már a vonaton elkezdtem olvasni, és azonnal eszembe jutott, hogy ezt most kellene megcsinálni, mert az online oktatással valójában a diákok magántere alakult át tanteremmé, ez pedig számomra sokkal izgalmasabb helyzetet jelentett.

Egy online előadás mennyire követeli meg, hogy másképpen álljatok az anyaghoz, mint a hagyományos színházi forma?

K.A.: Határozottan megköveteli, de talán nem is az online platform, hanem a koncepció miatt. Rengeteg olyan előadást lehet látni mostanában, ami gyakorlatilag színházi jelenet színházi térben színházi gondolkodással, csak letesznek egy kamerát valahova, és azt közvetítik. Én ezt nem nevezném online színháznak. Ez egy hagyományos előadás, ami belekényszerült ebbe a formába, de alapvetően nem erre volt kitalálva. Nálunk azonban a koncepció határozza meg a munkametódust, az, hogy egy videóhíradóval készülünk, azt eredményezte, hogy az egyébként hat-hét perces jeleneteket mind lehúztuk két-másfél percesre, hiszen ennek a műfajnak a pörgősség tud a sajátja lenni. Ugyanígy használva a chatfunkciókat alakítottunk ki különböző interakciós lehetőségeket, és ez persze sok mindent megváltoztatott a szövegkönyvben.

Milyen interakciós lehetőségek lesznek az előadás során?

K.G.: Bátran lehet trollkodni, sztorikat mesélni. kamuzni a kereteken belül, ha pedig valaki mégis túlzásba viszi, akkor az igyekszünk diplomatikusan kezelni. Ez is egy izgalmas színészi feladat: hogyan tudják kezelni a „betelefonálókat” úgy, hogy a szerepükben maradjanak és a híradó formáját se veszítsük el, hiszen ahogy ezekben a rádióműsorokban, itt sem tudhatjuk előre, hogy mit fog mondani a másik.

K.A.: Ezekre a hozzászólásokra van lehetőség a chaten keresztül is, de mivel élőben velünk lesznek, ahogy Klaudia is utalt rá, be is jelentkezhetnek az előadásba. Minden osztálynál tervezünk egy beépített embert, aki elindítja az interakciót, és reméljük, hogy ebből bátorságot merítenek majd a többiek is. Lesz egy foglalkozás is, amit szívesebben nevezek játéknak, ugyanis az előadás végén van egy nyitott jelenet, itt pedig teljesen rájuk bízzuk, hogyan folytatódik a történet.

A ti adaptációtok alapját képző Cărbunariu drámának műfaji megjelölése a mocumentary play. Ezt a műfaji sajátosságot igyekeztetek megőrizni az átdolgozásnál?

K.A.: Eredetileg a darab egy bulvárhírré silányult eseményből született, amikor is a nagyszebeni állatkertből megszökött a tigris, az írónő pedig ezt a történetet használta ürügyül, hogy különböző csoportokat szimbolizáló állatok és emberek interjúfüzérével egy társadalmi kórképet mutasson fel. Ezt a mocumentary jelleget éppen a híradós formával gondoltuk tovább, hiszen anélkül, hogy bármilyen konkrét politizálás vagy társadalmi színezet megjelenne az egészben, maga az, amilyen formában kommunikálunk, amilyen manipulatív agresszivitással tudunk a másik torkának ugrani, önmagában sokat elmond arról, hogyan is létezünk ma.

K.G.: Valójában arra szeretnénk rámutatni, milyen kritikátlanul tudjuk kezelni a különböző hírforrásokat. Attól még, hogy valami le van írva, még egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Éppen valamelyik nap próbáltam visszakeresni egy banális cikket, ami arról szólt, hogy pingvinek jártak Kansas City egyik múzeumában, és egyszerűen nem találtam, hogy honnan írhatták át, honnan indulhatott el a hír. Amikor valaki egy nagyobb lélegzetvételű cikket ír, akkor még nehezebb visszakeresni a forrásokat, pedig ahhoz, hogy átlássuk, miről is van szó, valahogyan hozzá kellene férni a teljes diskurzushoz, ami gyakorlatilag lehetetlen. Ez bármire érvényes most, ha megnézzük a koronavírusról tudósító hírfolyamokat, látjuk, hogy egymásnak totálisan ellentmondó állítások keringenek, és egyáltalán nem egyszerű ezek között szelektálni.

Az online médiával kitágult a véleménynyilvánítás tere is. Hogy látjátok, ez milyen változást hoz a gondolkodásban, a viselkedésben?

K.A.: Már különböző tanulmányok is leírták, hogy a fiatalabb generációk egyre kevésbé fogyasztanak klasszikus hírcsatornákat, és leginkább a közösségi médiából informálódnak. Ezért sokkal erősebben érzékelik az „echo chamber”-nek nevezett hatást, amikor is szinte csak a saját véleményedet osztó emberekkel veszed körbe magad. Ennek rendkívül erős radikalizáló hatása van, és sokkal könnyebben válnak valamilyen véleményformáló oldal követőjévé az emberek, gyakorlatilag anélkül, hogy felmerülne egy minimális szkepszis. Az, hogy rácímkézik valamire, mi az igaz, mi a hamis hírforrás, nagyon könnyen megtörténik, különösen, ha az adott oldalt a közeli barátok is követik – aztán előbb-utóbb talán mégiscsak világos lesz, hogy a legtöbb narratíva mindig valamilyen önérdeket szolgál.

K.G.: Éppen ezek miatt vitatkozni is egyre kevésbé tudunk. Sokkal könnyebb olyan csoportokat, közösségeket találni, akik ugyanazt gondolják, mint mi, ezért ritkábban kerülünk olyan helyzetbe, hogy valakivel érvelő vitába bonyolódjunk, és ne úgy fogjuk fel, hogy a másik a saját egzisztenciánkat vagy gondolkodásmódunkat bírálná. Pedig a vita nagyon fontos dolog, és az iskolákban sincs elég hangsúly fektetve erre, ezért is veszünk személyes inzultusnak minden eltérő véleményt, miközben a kritikus gondolkodás alapköve éppen ez a véleménycsere, ez a megkérdőjelezés lenne.

K.A.: Ez azért is van, mert a hagyományos médiához képest a közösségiben minden az egyénről szól. Harminc évvel ezelőtt elolvastunk egy újságcikket, most pedig megvan a döntési lehetőségünk, hogy rányomunk a megosztás gombra, és ez ezen a ponton már nem pusztán véleménynyilvánítás, hanem a digitális identitásunk része, tehát ha valaki ezt támadja, akkor úgy érezzük, minket támad, nem pedig a véleményünket. 

Mit gondoltok, nektek színházi alkotóként mennyire feladatotok a nézi igények elmozdítása, az olyan új formákkal való kísérletezés, mint például ez az online előadás?

G.K.: Abszolút az. Ahogyan a pimasz gyerekek feszegetik a határokat, én is piszkálni akarok, mindig egy kicsit jobban. Ez főleg a formai újdonságokra vonatkozik, és nagyon örülök, hogy rátaláltunk erre az online tantermi műfajra, hiszen éppen ahhoz a közeghez szól, akik ebbe már szervesen integrálódtak, akik ebben léteznek, ezért nyitottabbak is a hagyományostól eltérő megoldásokra.

K.A.: Úgy vagyok vele, hogy él bennem egy nyolcvanéves ember, aki egyetért azzal, hogy okosan, bölcsen kell feszegetni a határokat, de ott van egy kamasz is, aki folyamatosan azt kiabálja, hogy radikálisan újat kell csinálni, és akkor legfeljebb tíz évig csak öten fogják nézni. Ebből adódóan a tartalmi kérdésekben talán óvatosabb vagyok, de a formában határozottan felülkerekedik bennem a kamasz. Elszomorít, hogy még mindig újszerűen hat a magyar színházban, ha egy előadás nem pusztán a bársonyszékekkel berendezett térben történik, vagy ne adj isten, az egész kültéren játszódik. Hihetetlen, hogy ez még találmánynak számít itthon, miközben a színház terei folyamatosan tágulnak ki mindenhol a világon.

Az online tantermi színház iránt érdeklődők (iskolák, osztályok, tanárok, diákok, fiatal közösségek) az alábbi e-mail címen vehetik fel a kapcsolatot az alkotókkal: tigris.mihaela@gmail.com.