A His Dark Materials világa(i) II.

Philip Pullman His Dark Materials című trilógiája az 1990/2000-es évek egyik legjelentősebb és legkomplexebb ifjúsági regénysorozata volt. (Azóta egy The Book of Dust című előzménytrilógiával bővült, melynek harmadik kötete most készül.) Mivel a His Dark Materials részben a Harry Potterrel egy időben íródott – Northern Lights (1995) The Subtle Knife (1997), The Amber Spyglass (2000) [mindhárom rész magyar fordításban is hozzáférhető: Északi fény, A titokzatos kés, A borostyán látcső] –, kevesebb figyelem irányult rá világszerte. Ugyanakkor a trilógia harmadik kötete volt az első olyan ifjúsági regény Angliában, amely a neves Whitbread Awardot elnyerte a Book of the Year kategóriában, Seamus Heaney, Ted Hughes és hasonló kaliberű írók után. Ezzel együtt is megkockáztatható, hogy a His Dark Materials – a recepció tanúsága szerint legalábbis – problematikus mű, melyet ráadásul – például intertextuális rendszere és valláskritikája miatt – nem könnyű adaptálni. (Farah Mendlesohn és Edward James A Short History of Fantasy című monográfiájának tizedik, Pullman, Rowling, Pratchett című, amúgy is ajánlható fejezetéből képet alkothatunk a trilógiát kísérő kritikai szólamokról.) Bevezetésképpen – és az alapszituáció felvázolása végett – idézzük fel (ismét) Bényei Tamás Boldog bűnbeesés című remek írásának egy részletét (az Élet és Irodalom 2004. szeptember 24-ei számából – hosszabban idézem).

A letehetetlenül izgalmas történet főhőse két felnőtté váló kiskamasz, Lyra és Will, akiknek viszontagságai sok-sok párhuzamos világ eseményeit kapcsolják össze, és az angyalok Milton által megénekelt engedetlenségének ismétlésébe, az itt Fennhatóságnak nevezett Isten elleni újabb lázadásba ágyazódnak. Pullman sok leleménnyel, valóban lenyűgöző gondolati konstrukcióban kapcsolja össze a teológiai történetet, illetve annak szenvedélyesen egyházellenes újraírását egyrészt a modern fizika és az evolúcióelmélet egyes belátásaival, másrészt egy olyasféle világszemlélettel, amely a mai ökológiai szemléletmódot ötvözi valami szelíden metafizikus természetvallással. […] A két főszereplő története Pullman gátlástalanul szinkretikus, eklektikus fantáziavilágaiban a legkülönfélébb elképzelt lények (angyalok, boszorkányok, sámánok, páncélos medvék, hárpiák, szitakötőn lovagló epetőrök, lélekzabáló Fantomok, egy párhuzamos világ másfajta evolúciós logikája szerint kialakult értelmes négylábúak) színes forgatagában zajlik, de mind közül a legérdekesebbek – a trilógia legnagyobb és íróilag is legszebben megoldott leleménye ez – a daimónok. Pullman regényének – a természettudományos és teológiai szálak összecsomózásán kívül – az emberi természet összetett voltának újragondolása a legfigyelemreméltóbb vonása, s ennek alapötletéül szolgál a daimónok létezése.

A komplexitás tehát abból fakad, hogy már a kalandtörténet maga is többrétegű, a cselekményt keresztező bibliai utaláshálózat (pl. apokrif teremtéstörténetek) és a természettudományos alapfölvetések találkozási pontjai folyamatos meglepetésekhez vezetnek a fikció alapjául szolgáló multiverzum működésében. A történet egyik centrális alakzata egy különös részecske, a Por, amelyet minden világban másként neveznek, a kortárs fizika sötét anyagnak hívja, de végeredményben a tudattal azonosítható. Ennek ered nyomába az első kötetben Lord Asriel (Lyra apja), részben ezzel kapcsolatos Mrs. Coulter (Lyra anyja) titkos tevékenysége is, és ez a rejtélyes anyag a történet hajtómotorja is, hiszen a fiatalok (Lyra és Will) a világokból elszivárgó Por kontrollálására, a szivárgás megállítására készülnek. A Bényei Tamás által kiemelt jelenség – a daimónok létezése – mindenekelőtt az első kötet világában játszik fontos szerepet, és kapcsolatban van a Por kutatásával is.

Az embereket kísérő állatalakok, a daimónok, külsővé tett „lelkekként” vagy „természeti” párként foghatók fel, melyek meghatározzák az egyének identitását, lehet velük kommunikálni, ezért önállóak is meg nem is. A gyerekek daimónja még nem rögzült, egyfajta alakváltó (Lyra daimónja, Pantalaimon is ilyen), amely a felnőtté váláskor nyeri el rögzített, az adott személyhez tartozó alakját. A történetben továbbá fontos szerepet töltenek be a trilógia címeiben jelölt tárgyak, az arany iránytű (az amerikai kiadás innen kapta a címét), az aletiométer (igazságmérő), illetve a párhuzamos világok közötti kapukat vágó titokzatos kés, vagy a mulefák olajával bekent borostyán látcső, mellyel látható a Por. (Az utóbbi a trilógia harmadik részében kerül elő, a másodikban értelemszerűen a kés a központi tárgy, például Lyra és Will ennek segítségével tudja visszaszerezni az ellopott aletiométert.)

2019 őszén az HBO műsorra tűzte a His Dark Materials című sorozatot, melynek már a címe is arra utalt, hogy a készítők végigviszik a projektet (mivel a címadást nem szűkítették az első kötetre, a teljes trilógia jelölőjét használták fel). A történetvezetés logikáját látva aztán megnyugodhattak Pullman kedvelői, mert az első évadban (a trilógia első kötetének kibontásában) már megjelent egy kulcsszereplő, Will, a második kötetből, és a világok közti átjárhatóságra (Lord Boreal tevékenységére) is fény derült idejekorán, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy az alkotók valóban a trilógia egészében gondolkodtak. Ez már azért is indokolt, mert az olvasástól való eltérések (illetve az egyik történetszálból a másikba való betüremkedések) feltételezik egy másik médiumból már ismert történet működési elveit, melyeket áthelyezhetnek, de variálhatnak is az audiovizuális közegben.

Ennek megfelelően a 2020-ban debütált második évad szinte törés nélkül folytatja a koncepciót, és a történetvezetés tekintetében megmarad a Pullman-trilógia második kötetén belül (kivéve egy hangsúlyos jelenetet, melyben Lord Asriel szerepel az angyalokkal, de ez itt most nem fontos). Vagyis az első évad amellett, hogy felépítette Lyra világát és elindította a kalandsorozatot, Lyra és Will találkozását készítette elő egy harmadik helyszínen (ez a mediterrán Ci’gazze, a City of the Magpies, melyben az Angyalok Tornya köré épül a cselekmény nagy része, és ennek megfelelően ez uralja a vizuális architektonikát is). A második évad itt veszi fel a fonalat, a történet tehát három párhuzamos világban játszódik egyszerre, de a cselekmény szempontjából a harmadik világ lesz kulcsfontosságú, menet közben minden főbb szereplő ide kerül át, köztük a történet szempontjából igen fontos, a második kötetben/évadban megjelenő karakter is, Mary Melone. (Ci’gazze kialakítása azért is aprólékos, mert idegenségét többek között a felnőttek hiánya jelenti, de paradox módon otthonos világ. Másrészt az itt repkedő Fantomok helyenként emlékeztethetnek a dementorokra, de összességében – jó pár jelenetben láthatóak – dinamikus látványelemek.)

A szereposztás az első részhez képest nem változott (szerencsére), Lyrát Dafne Keen alakítja, Lord Asrielt James McAvoy játssza (de a második évadban szinte nincs is szerepe), Mrs. Coultert pedig Ruth Wilson formálja meg. Willt, a tőr Hordozóját Amir Wilson, Lee Scoresbyt, az aeronautát Lin-Manuel Miranda, Maryt pedig Simone Kirby viszi színre. A második évadban az elsőhöz képest több funkciója van a boszorkányoknak (közelebb kerülnek az emberekhez, a gyerekek kísérőiként funkcionálnak), így több közelképet láthatunk a Serafina Pekkalát megformáló Ruta Gedmintasról. Ahogy Ruth Wilson esetében történt, Gedmintasnak is nagyobb kihívással kellett szembenéznie, hiszen anno a Chris Weitz rendezte The Golden Compassban (Az arany iránytű) a főboszorkányt Eva Green alakította. De ahhoz hasonlóan, ahogyan Ruth Wilsonnak sikerült eltávolodnia az azonos szerepben felvillanó Nicole Kidmantől, Gedmintas is képes jó néhány árnyalattal gazdagítani a boszorkány karakterét. (Az első évadban Ruth Wilson azonosulása Mrs. Coulterrel mestermunka volt, és ez a színészi teljesítmény a második évadban is folytatódik.)

Mindezek mellett ki kell emelnünk, hogy a világépítés szempontjából lényeges funkciót betöltő daimónok, melyek természetesen elválaszthatatlanul követik emberpárjukat a másik világba, a folytatásban látszólag kevésbé jelentősek, mint az első évadban, de ez könnyedén átértékelődhet az évadzáró rész megtekintése után. Az animáció mindvégig megfelelően kidolgozott, de nem lehet nem észrevenni, hogy Scoresby daimónja, Hester, a cselekmény bonyolódása során többször kerül előtérbe, és sorsának alakulása – több elemző szerint is – a trilógia egyik legszívszorítóbb jelenetét eredményezi. Ezt az elvárást sikerül érzékeltetnie az alkotóknak, s így valószínűsíthető, hogy a második évad tragikus mozzanatait (a férfiak halálát) a nézők sem pusztán a második részektől „megszokott” retorikai műveletnek fogják tartani. (Akik olvasták a Pullman-regényeket, ezt a csúcspontot valószínűleg teljesen máshogy nézik és várják, mint azok, akik hirtelen a képernyőn szembesülnek vele.)

A második évadban Dr. Mary Melone figurája egy igen fontos kontextussal társítja a történet egyik gyújtópontját, a Por azonosíthatóságának kérdését. Említettük, hogy a történet párhuzamos világok sokaságában játszódik, melyeket a sötét anyag áramlása köt össze, s melyek között a szereplők egy találmány és egy tárgy segítségével képesek közlekedni. A titokzatos késben még Everettre is hivatkozik az egyik mellékszereplő: „Nagyon örülnék, ha például a kutatásukat a tudat manipulálására irányoznák. Másodszor, a több világra vonatkozó feltevés – emlékeznek, ugyebár, Everett munkásságára, úgy 1957 körül –: meggyőződésem, hogy önök a nyomára jutottak valaminek, ami jócskán előbbre vihetné ezt az elméletet”. (Hangzik el Oxfordban, Mary irodájában. Philip Pullman: A titokzatos kés. Ford. Borbás Mária, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002, 242.) Ez a megállapítás és Mary kutatása azért lényegesek, mert az olvasó/néző konkrét támpontot kap ahhoz, hogy a Lyra világában Porként azonosítható esszencia (elemi részecske) milyen modellbe illeszkedik Will és Mary Oxfordjában.

Az Everett-féle sokvilág-elméletet anno a kvantumvilág furcsaságai hívtak életre. Eszerint a párhuzamos világok itt vannak a közvetlen szomszédságunkban, mivel ha egy eseménynek többféle lehetséges kimenetele van, akkor ezek mindegyike meg is valósul. Azaz folyamatosan új univerzumok jönnek létre, irdatlan nagyszámú párhuzamos világot eredményezve. (Az alapgondolat szerint ugyanis mindannyiszor, amikor a világegyetem egy kvantummechanikai szintű döntéshelyzetbe kerül, megduplázódik.) Izgalmas vállalkozás annak nyomon követése, hogy a két világ tudománya miben tér le egymástól és miben hasonlít (például emberkísérletek az egyikben a daimónok elszakítására, számítógépes környezet a másikban a kvantumkutatásban), s ez a komparatív művelet rávilágíthat arra a sokszor hallható elképzelésre is, hogy ami az egyikben mágiának tűnik, az a másikban tudomány, és fordítva. (Ez a kérdésirány egyben horizontot nyithat a mű science fantasyként való megközelítéséhez is.)

A His Dark Materials talán legnagyobb médiatechnikai problémája is ezzel függ össze, mely a Por megjelenítése és megjeleníthetetlensége közti oszcillációként írható le. (Igen látványos, de mégsem hivalkodó a sorozatban a daimónok halálának ábrázolása, melyet olyan visszafogott, szinte folyékony fényjelenség kísér, mely a porrá válásra és a láthatatlanba való beolvadásra utal. Másrészt, amikor az aletiométer mutatói megmozdulnak – a főcímtől eltekintve –, nem látjuk a Port magát.) A filmtörténet egyik sokszor visszatérő kliséje, hogy a filmtrükk nem ismer határokat. Ez a megállapítás igenelhető, ha a látványeffektusok szemkápráztató burjánzására gondolunk; ám kevésbé az, ha tudatosítjuk a filmkészítés mediális feltételeit. Azokat a korlátozó tényezőket, melyek nagyon is jelzik, hogy az adott területen bizony nem minden lehetséges.

Ilyen tényezőként említhető az a szituáció, mikor a filmkészítők például azzal szembesülnek, hogy miképpen ábrázolhatók optikai médium esetében az elemi részecskék. A Por világa olyan mérettartományban helyezkedik el, mely az emberi szem számára láthatatlan. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy a más médiummal (ez a Pullman-műben a speciális kémiai reakciót igénylő fotó) érzékelhető világ a hétköznapi tekintet számára „anyagtalan”. A His Dark Materials készítőinek tehát azzal a feladattal kellett megbirkózniuk, hogy vászonra vigyék-e azt, amit elvileg a médium nem tesz lehetővé. Mivel Lyra világában a testek körül megfigyelhető a Por, amit Asriel fotói bizonyítanak (az első évadban), ezért bizonyos beállításokban a képi közlésmód rájátszik arra, hogy a megvilágításban látunk egy halvány porfüggönyt, de korántsem biztos, hogy ez a nagybetűs Por. (Például, amikor Ruth Wilson kilassítva ellépdel a katonák sorfala előtt az északi hadjárat előtt, és a kamera kifordul a látványtérből, de sok ehhez hasonló képsorra figyelhetünk fel a második évadban is.) Ugyanakkor éppen ezen a ponton válik világossá, hogy a film csakis mediális áthelyezésekkel képes „megjeleníteni” tárgyát. Hiszen amit látunk, az nem más, mint a film természetes alapanyaga, a szimpla fény. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy a filmművészet megkísérelheti ugyan megjeleníteni a láthatatlan tartományokat, de ezzel önnön anyagiságát teszi még inkább érzékelhetővé. A Por (és a poron megcsillanó fény) ilyen értelemben nemcsak témája, de materiális összetevője is a vizuális anyagnak.

Ennek a látványvilágot meghatározó mozzanatnak a fényében talán kevésbé érdekes a műfaji kódok játéka, de a sorozat nézhető úgy is, mint a sci-fi- és a fantasy-filmek határán mozgó, hol az egyiket, hol a másikat erősítő képi retorika kiaknázása. Ez magában még nem volna példátlanul innovatív vállalkozás, viszont Lyra világának megjelenítésekor a mesterséges terek és tárgyak létrehozása nemcsak a technológiai sci-fi és a high fantasy hagyományára támaszkodik, hanem kifejezetten, de talán nem egyértelmű módon, a steampunk vizualitására is utal (halványan). A folyamatosan a látótérben tartott állatalakok pedig még inkább ebbe az irányba terelhetik az értelmezői tekintetet, amennyiben megfeleltethetők a steampunk látásmód egyik mozzanatának, mely az organikus és a mesterséges elemek ekvivalenciájára épül. A látványterek némely konkrét eleme szintén beilleszthető ebbe a kontextusba, gondoljunk például a monumentális léghajók hangsúlyos szerepeltetésére. Ezt a hibrid, retrofuturisztikus és valóban nehezen kategorizálható összetettséget remekül kiegészítik a sorozat dramaturgiailag jól adagolt totálképei (pl. a léggömb és a léghajók háttere, vagy Ci’gazze folyton visszatérő nagytotálja stb.), melyek szintén arról tanúskodnak, hogy a His Dark Materials konstruktív és ötletes vizuális változatát viszi színre Pullman remekművének.

A második évad emellett az elsőhöz képest zártabb struktúrát és kompaktabb történetet feltételez, de egyes jelenetek (pl. az angyalok röpte) már előlegezik annak a kulcsfontosságú világnak a megjelenését, amely a harmadik évadban fog láthatóvá válni. Ha A borostyán látcső adaptációja tartani tudja majd az eddigi két évad vizuális szintjét, és meg tudja azt toldani egy új világ karakteres kibontásával és a fentebb Bényeinél említett mulefák megjelenítésével, nem valószínű, hogy csalódást fog okozni. Ehhez „mindössze” tartani kell a tempót Pullman sodró lendületű elbeszélés-technikájával, mert a harmadik kötetben dől el a multiverzum sorsa.

Az első évadról szóló írásunk itt olvasható.