Mit olvas a művész? Trapp Dominika válaszol

Cikksorozatunk szándéka, hogy megmutassa a képzőművészeti színtér mögötti filozófiai vagy éppen társadalomtudományi háttérmunkát, ezzel beavatva az olvasókat olyan problémafelvetésekbe, amelyek láthatóvá teszik a képzőművészet társadalmi beágyazottságát, kívülről nézve sokszor mégsem láthatóak.

Művészeket, kurátorokat, művészet- és reprezentációelmélettel foglalkozó társadalomtudósokat kérünk fel arra, hogy beszéljenek olyan kötetekről, amelyek az ő munkásságuk számára nagyon fontosak, azonban úgy, hogy a szélesebb közönség számára próbálják meg kommunikálni, hogy az adott irodalmat miért olvassák és hogyan hasznosul ez a munkájukban. Egyfajta könyvajánló ez, amelynek szándéka, hogy a külső szemlélő számára valamilyen mértékben betekintést nyújtson abba a széles elméleti háttérbe, ami a képzőművészeten keresztül tematizálódik. Láthatóvá váljanak azok a filozófiai, társadalomelméleti kérdések, problémák és (szak)irodalmak, amelyek a képzőművészetet és a hozzá kötődő intézményrendszert foglalkoztatják. A sorozat harmadik részében Trapp Dominika képzőművészt kérdeztük.

Ki lehet emelni egy vagy több olyan könyvet, tanulmányt vagy szerzőt, amely nagyon meghatározó a munkásságod szempontjából?

A korai hatásokat említeném, olyan szerzőket, akik alapjaiban határozták meg, amit a művészetről, illetve a világhoz való viszonyulás lehetőségeiről gondolok. Ma már tudom, hogy értő elemzőik mindegyikükre hivatkoznak misztikusként is, és ez némiképp magyarázatot ad arra a vallásos buzgalomra, amellyel 16 éves művészeti szakközépiskolásként Pilinszky János, Simone Weil és Tandori Dezső műveit olvastam. Azóta sem idézett elő bennem semmilyen szerző a „megtéréshez” hasonló világképváltást, és felteszem, ez már nem is lesz másképp. Minden későbbi gondolatommal és művészeti törekvésemmel ezekhez az eredeti élményekhez képest is pozícionálom magam, mintegy felmérve a hitem és az ítélőképességem állapotát. Hármójuk közül Simone Weilt hívom segítségül leggyakrabban, legutóbb a „Power Must Grow, If It Doesn’t Grow It Rots” című kiállításom kapcsán, melyben a saját feminizmusom dogmatikusságát kíséreltem meg felülvizsgálni: azt, hogy a radikális feminista diskurzus kezdeti terápiás hatása, személyes tapasztalásom szerint, hogyan alakult át az identitásomat kimerevítő, a kritikai reflexióimat és az ideológiával szembeni diszkomfort érzeteimet kifejezni nem engedő állapottá.

A szomatikus gyakorlatokról szóló késői írásaiban Weil a világot szövegként értelmezi, amely többféle szinten olvasható. Az olvasatok egészen konkrétan és önkéntelenül hathatnak ránk, akár egy gyomortáji ütés, amelynek hatására a világnak különféle értékek mentén töredezett képei tárulhatnak elénk. Ezeknek az értékeknek a jelenléte teszi nyilvánvalóvá az olvasatok önreferencialitását. Egy cselekedet, vágy vagy tárgy értékének, igazság- vagy erkölcsi tartalmának megítélésekor nem a dolgot magát, hanem annak olvasatát kell megvizsgálnunk, és fel kell tennünk magunknak a kérdést: miképpen juthatunk át az egyik olvasatból egy másikba? Weil a megoldást egy olyan szomatikus gyakorlat kidolgozásában látta, amelynek alkalmazásával egy spirituálisan és morálisan kiegyensúlyozott perspektívához juthatunk: a testünk segítségül hívásával mediálhatunk a különféle olvasatok között. Az angol és a német nyelvben a gut-feeling és a Bauchgefühl utal a megtestesült intelligenciára, magyarul a megérzésnél nincs rá érzékletesebb szó.

Weil nyomdokaiban haladva, a szomatikus intelligenciámnak egy személyre szabott praxis, az intuitív festészet segítségül hívásával adtam hangot, amely egyesítetten közvetít testi és szellemi tartalmakat. Ezen az úton kíséreltem meg feltérképezni a feminizmushoz fűződő autentikus viszonyomat, és megtalálni a választ a kérdésemre: miben áll a művészi intuíció és szabadság, avagy pontosabban, miképpen szabadítható fel a szomatikus intelligencia gyakorlatán keresztül a felelősségteljes alkotóerő?

Szerinted van olyan, a közelmúltban megjelent könyv, amelynek hatása érezhető a képzőművészeti szcénán?

Az ökológiai válsággal teoretikus szinten foglalkozó szerzők műveit említeném, Bruno Latourt, T. J. Demost, de elsősorban Donna Harawayt, aki az írásaiban eleve felhívást intéz együttalkotásra a különféle diszciplínák és művészeti ágak képviselői felé, hogy váratlan együttműködésekben (oddkin) gyakorolják a világcsinálást (worlding), amely egy science fictionből ihletődő gyakorlat. Haraway poétikus zsargonja az utóbbi időben olyannyira népszerűvé vált a művészeti világban, hogy komplett kurátori koncepciókat és workshopok teasereit szövegezik meg belőle. A 2016-ban a Trapéz galériában megrendezett „És mennyire benne van korunk egész tragédiája is” című kiállításommal részben e teoretikus trendek természetére is próbáltam reflektálni egy hangsúlyozottan lokális perspektívából:

„A megfigyelők csoportján belül külön alcsoportot alkotnak azok, akik számára a vészterhes levegő egyszerre dús és fojtogató: teoretikusokat és művészeket igéz meg civilizációnk végének lehetősége, a melankolikus »veszteség-előtti« állapot; s míg akadémiák bástyáitól, galériák falaitól védett kiváltságos terekben versengenek különféle pre- és posztapokaliptikus, transz- és poszthumán koncepciók, a korszak, még nem hivatalos elnevezése »#anthropocene«-né használódik – félő, előbb megy ki a divatból, mint hogy a valóságban eszkalálódna. A kiállítás ebben a szellemi klímaváltozásban kíván egy hangsúlyozottan regionális áramlatot felmutatni: Magyarország, az európai országok közül az éghajlatváltozást leginkább megszenvedő régió tagja és a Közel-Keletről induló migrációs hullám tranzitországa, ám a művészeti közbeszédet mégsem dominálja az éghajlatváltozás témaköre – ahogy a politikait sem. A változásoknak egyszerre állunk a perifériáján, illetve kerülünk ideiglenesen a középpontjába, és én e sajátos téri helyzetben kísérlem meg kijelölni a művész helyét, és felmérni a kompetenciáit.“

Mit olvasol most?

Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatója vagyok, így elsősorban a paraszti kultúra művészi megközelítésmódjait vizsgáló kutatásomhoz kapcsolódó irodalmat forgatom. Igyekszem azonban az elsősorban néprajzi és antropológiai témájú könyvek mellé vonatkozó szépirodalmat is találni. Jelenleg Galgóczi Erzsébet A vesztes nem te vagy című novelláskötetét olvasom, melynek főszereplői széthulló faluközösségek útkereső fiataljai. Hasonló indíttatásból olvastam Németh László Iszony, Tompa Andrea Omerta és Borbély Szilárd Nincstelenek című műveit is – ez utóbbi kettő a Trafóban megrendezett „Ne tegyétek reám…” című kiállításom egyik installációjában is szerepet kapott a kiállítás címadó mondatát tartalmazó Asszonysorsok néprajzi antológia mellett.

Trapp Dominika (1988) a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékén végzett, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója. Aktuális kutatása során a Nomád Nemzedék elnevezésű, a hetvenes évek elején, a magyarországi táncházmozgalom részeként kibontakozó ifjúsági népművészeti mozgalom örökségével foglalkozik, amelyen belül elsősorban a környezetvédelem és a művészet határterületein mozgó gyakorlatok, illetve alternatív, közösségi életforma-kísérletek képezik érdeklődése tárgyát. Egyéni munkáiban gyakran önismereti kérdések felől közelít meg olyan témákat, mint az étkezési zavarok, a női sorsok a hagyományos magyar paraszti kultúrában, a tradíció és a kortárs kultúra viszonya, vagy a festészet mint a művészeti kutatás egy lehetséges módszertana.
Kurátori és kollaboratív projektjeiben beszédhelyzeteket generál egymástól társadalmi vagy kulturális szempontból távol eső csoportok között. Az elmúlt két évben részt vett a New York-i Art in General, a bécsi Erste Stiftung, valamint a prágai FUTURA rezidenciaprogramjain. 2020-ban egyéni kiállítást rendeztek munkáiból a budapesti Trafó Galériában és a prágai Karlin Studiosban.  

A sorozat korábbi részei:

Mit olvas a művész? Cséfalvay András válaszol

Mit olvas a művész? Kristóf Krisztián válaszol