dunszt.sk

kultmag

„A világ szerkezetének megismerése, megértése a tét”

N. Tóth Anikónak irodalomtörténészi és tanári pályája mellett írói munkássága is kiemelkedő, rangos elismeréseket kapott, többek közt a Fényszilánkok (2005) című regényéért a Madách-díjat és a Posonium Irodalmi Díj fődíját. Az Ipolyságon és Szetén élő író 1985 óta publikál novellákat, meséket, recenziókat, esszéket és tanulmányokat. N. Tóth Anikót interjúnkban írói pályájáról, jelenlegi tevékenységeiről és jövőbeni terveiről kérdeztük.

Pályájának melyik mérföldkövei hozták a legmeghatározóbb élményeket az életébe?

Az első emlékezetes mérföldkő egy diákalkotói pályázat volt, melyen első díjat kaptam – tizenöt évesen. A gimnáziumi éveim alatt fontosak voltak az Iródia-találkozók, melyeken amellett, hogy nagy beszélgetések zajlottak irodalomról, fontos kapcsolatok is köttettek. Mondhatnám valamennyi könyvem megjelenését is jelentős magáneseményemnek, a Tamarinduszt, az Alacindruskát és a Fényszilánkokat emelném ki. Ugyanakkor  inkább a mérföldkövek közti táv bejárása, egy-egy szöveg alakulása, a megfelelő hang, nyelv megtalálása jelenti számomra az igazi kalandot.

Tematikájukban és formájukban egyaránt rendkívül széleskörű irodalmi műveihez honnan merít új témákat, illetve milyen témakörök foglalkoztatják mostanság?

Témát ajánlhat egy látvány, egy-egy elcsípett mondat, hétköznapi tapasztalás, alkalmi beszélgetésekből kibukkanó sorsesemény, uralmi mechanizmusok, olvasmányélmény, apró-cseprő és nagy volumenű konfliktusok, válságok, emberi esendőségek, tisztaságok, érzelmi gubancok. A világ szerkezetének megismerése, megértése a tét.    

Mi motiválja, készteti leggyakrabban írásra?

A felkérés és a határidő. Ideális esetben a téma, ami nem hagy nyugodni. Szövegterv, ami elindít egy hangot bennem.

Milyen körülmények közt szeret alkotni? Hogyan képzeljük el írás közben? Mikor éppen jön az ihlet, megállás nélkül ontja magából a sorokat?

Mivel nem az írás a fő foglalkozásom, nincs fix írásmunkaidőm és -helyem. De bármilyen körülmények között tudok írni, nem feltétlenül kell hozzá magány és csend; született már írásom zsúfolt autóbuszon utazva vagy épp tetőcsere közben, mikor a fejem fölött gerendákat fűrészeltek és szögeket vertek. Az írás azonban nemcsak a szavak papírra vetését, pontosabban számítógépbe pötyögtetését jelenti, hanem fejben is zajlik, illetve anyaggyűjtés előzi meg. Egy mondatnak akár többszáz sornyi, sőt oldalnyi olvasás is feltétele vagy garanciája lehet. A sorontás nem jellemző, inkább lassan dolgozom, meg-megállva, válogatom, cserélgetem a szavakat, hosszasan pepecselek a mondatszerkezetekkel.  

Legutóbbi kötete, a Szabad ez a hely? egyik ciklusa, az Úti jegyzetek az utazás témáját járja körül, a szövegek beírják magukat a rendszeres reggeli buszozás menetébe… Tényleg, mintha zsúfolt autóbuszon születtek volna. A Fájdalom fátylai ciklus egyes szövegeiben – miként Mellár Dávid fogalmaz – „a (saját) testtől való eltávolodás, elidegenedés, és a test kiszolgáltatottsága, tehetetlensége, valami sajáttól való megfosztása figyelhető meg”. A nyilvánvaló áttételeket tudatosítva kérdezem: Mennyire része a szövegeinek a mindennapi élete?

Nem cél a mindennapi életem szövegbe foglalása, bár kétségtelen, hogy vannak személyes érintettségek, amelyek nélkül bizonyos írások nem születtek volna meg. Törekszem azonban arra, hogy ezeket az élményeket, tapasztalásokat elemeljem, más keretbe helyezzem, általános érvényűt találjak bennük. Az olvasó nyilván nem engem keres, hanem önmagát. Ha fogódzókat, visszajelzéseket kap, nem engem ismer meg, hanem – ideális esetben – önmagához jut közelebb.  

Milyen mértékben befolyásolja munkásságát a jelenlegi, COVID-19 miatt kialakult járványhelyzet? Nyitott az adott szituáció új perspektívákat az Ön számára? Tervben van esetleg a közeljövőben egy új kötet kiadása?

A covid más időbeosztást kíván meg. Az írás szempontjából – amelyet amúgy sajátos karanténnak is felfoghatunk – még előnyös is, hiszen olyan időket szabadít fel (vagy ránk), amelyeket a járvány előtt más tevékenységekre kellett (vagy lehetett) fordítani. Éppen emiatt nemcsak időt, hanem energiát is nyertem.  Sokkal rendszeresebben tudtam szövegekkel szöszölni, ami a publikációim számának gyarapodásán is érzékelhető. Harmadik éve dolgozom egy kéziraton, amit a közeljövőben szeretnék befejezni, s ha minden jól megy, még az idén könyv lehet belőle. Az online tér lehetőséget adott arra is, hogy – egyidejűleg vagy rögzített változatban – számos irodalmi rendezvényen, beszélgetésen, könyvbemutatón vegyek részt, melyekből nagyon sokat merítettem. Korántsem akarom persze magasztalni ezt a helyzetet. Noha a covidőkben bizonyos értelemben lecsendesedtem, a járvány okozta új léttapasztalatok nyugtalanítanak  és aggasztanak.

Van olyan történelmi kor, amelynek irodalmi közege jobban közel állna a szívéhez, mint a kortárs magyar irodalmi közélet?

A kortárs magyar irodalom rendkívül gazdag és izgalmas, ehhez sokszínű, változatos, pezsgő irodalmi élet is társul: fesztiválok, irodalmi szalonok, könyv- és lapszámbemutatók, szerzői estek, kerekasztal-beszélgetések, konferenciák, táborok sokaságából lehet válogatni (az előbb említettem, hogy a virtuális világban még könnyebb volt ezekhez hozzáférni), nincs miért elvágyódnom. Ha mégis választanom kellene, akkor a huszadik század első felében érezném talán jól magam, a modernség, az avantgárd metszéspontján, egy ugyancsak lebilincselően sokrétű és mozgalmas művészeti korszakban.

Azért is kérdezem, mert portálunkon megjelent regényrészletében jó pár évvel korábbra megy vissza. Mi az, ami vonzó irodalmilag ebben az időszakban? S ha már idő, legyen tér is: Selmecbánya mint kiindulási pont. Mi vonzó ebben a városban? Mi az, ami most elmondható a készülő regényről?

Az előző kérdés az irodalmi közegre, irodalmi életre vonatkozott, ha jól értem. Az, hogy néhány századot visszalépek témát keresve, nem függ össze ezzel. Egyébként hosszú ideig a közelmúlt és a jelen érdekelt, mostanában viszont kalandvágy és kíváncsiság hajt visszafelé az időben. Nem jelöltem ki intervallumot, korszakot, amihez egészen közel hajolok, inkább különböző időrétegekből választottam néhány jelentősnek tűnő pillanatot, amelybe belesűríthető sajátos szellemi kondíció, életérzés, világtapasztalat. Selmecbánya nem csupán díszlet vagy keret: a szeszélyesen kanyargó utcák, csábító hegyi ösvények, a kiszámíthatatlan tárók, a bensőségesen vagy épp fenyegetően változó enteriőrök beleszólnak a fikcióba. A készülő regény a selmeci különös hölgy legendáriumából szemezget. Egyelőre többet nem árulhatok el.   

Kik azok az írók, akiket szívesen ajánlana az olvasóknak?

Egyrészt hosszú a listám, nem könnyű a választás, néhány szerzőt megnevezni azt is jelenti, hogy megbántom a kihagyottakat. Másrészt ahány olvasó, annyiféle igény és ízlés, sőt a pillanatnyi szellemi erőnlét vagy érzelmi beállítódás is árnyalja az olvasói érdeklődést vagy vágyakat, ezért általánosan ajánlani kockázatos dolog. Persze lehetnek hasonló vagy közös érdeklődések, tájékozódási pontok. Pillanatnyi prózaírói shortlistem a következő szerzői neveket tartalmazza: Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Závada Pál, Tóth Krisztina, Bánki Éva, Száz Pál, Bodor Ádám. Prózájuk gazdagít, újraolvasásra hív, mindig másként szólít meg. 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket