A felelősségvállalás rétegei

Ebben együtt vagyunk benne. A Verzió filmfesztivál dokumentumfilmjei főként társadalmi jelenségeket és problémákat mutatnak be, amelyeknek áldozatként, illetve – ha nem nézünk szembe vele – akár okozójaként magunk is részei lehetünk. A fesztivál számos filmje azonban újabb szintre emelte a nézői felelősségvállást.

Az emberi jogok nemzetközi dokumentumfilmes fesztiválját idén is Budapesten (és még öt vidéki helyszínen) rendezték meg, november 9–14. között élőben, majd egy héten át – a tavalyi modellt követve – online. Hatvannégy film versenyzett a címekért, amelyek közül óriási kihívás lehetett dönteni, hiszen valamennyi fontos és érzékeny kérdést dolgoz fel. Természetesen nem lehet rangsorolni, hogy egy vízum miatt lányától eltiltott anya vagy egy saját identitiásától eltiltott tinédzser története-e az előrébb való, ezért fontos emlékeznünk rá, hogy a témaválasztás nem kizárólagos (talán nem is a legmeghatározóbb) szempont egy dokumentumfilm bírálata esetén. Lévén, hogy mind a számonkérhetetlen valóságot dolgozza fel, így egy megmérettetés során a mit? kérdésnél a hogyan?-ra adott válasz talán még fontosabb. Idén erre egészen különleges megoldások érkeztek, legérdekesebbek közülük pedig talán azok, amelyek nem is próbálnak válasszal szolgálni.

A Mesék a zárkából három elítéltet és azok családi kapcsolatait mutatja be. A hosszú börtönbüntetésüket töltő férfiak értelemszerűen nehezen tudják fenntartani a kapcsolatot hátrahagyott gyermekeikkel. Az apák és a gyerekek közötti távolság az idő előrehaladtával egyre nő, hiszen míg az ő világuk megállt odabent, gyerekeiké kérlelhetetlenül rohan tovább – nélkülük. A két világ közti szakadékot Visky Ábel az egyetlen szabadságot jelentő dologgal, a fantáziával igyekszik kitölteni. Megkéri a három apát, hogy írjanak mesét gyerekeiknek, amelyet később közösen – hol animációs, hol élőszereplős változatban – vászonra is visznek.

A történetek mese mivoltukból adódóan egy-egy veszedelmes farkas vagy jólelkű aranyhal segítségével képesek mindazt a felgyülemlett szorongást, félelmet és nem kevésbé fájdalmas reményt feldolgozni, amely mindkét félt emészti. Mialatt elkészülnek a kisfilmek, a főszereplők élethelyzete többnyire megváltozik, ki szabadul a rabságból, ki párját veszíti el, de a kész művek a rács mindkét oldalán lévőknek egyfajta megváltást hoznak. Nekünk, nézőknek pedig egy olyan területét mutatják az életnek, amire érintettség híján aligha gondolunk. Érzékeny, előítéleteket is ledönteni képes megközelítésével a Mesék a zárkából a magyar verseny különdíját is kiérdemelte.

A börtönlét bezártsága után következzen a „túlzott szabadságba” fulladó fiatalok története. A három Z generációs lány mindennapjainak nehézségeit bemutató doku egészen nyersen és kendőzetlenül ábrázolja a fiatalok céltalanságát, elveszettségérzését és bizonytalanságát. A folyton hiányzó szeretet utáni hajsza azonban nem csak a most felnőtté váló generáció számára átélhető, így az alkotás sokakhoz szólhat hitelesen. Kőrösi Máté első filmje ez, az első filmek néhány gyermekbetegségével együtt. Nemzedéki közérzetfilmnek is nevezhetnénk, de ahhoz hiányzik belőle a kontextus igénye és a reflektáltság. Pusztán a három lány és a rendező útkeresése jelenik meg, történetük nem, vagy alig reagál a külvilágra, sem beleilleni, sem kiválni nem látszik belőle. Talán ezek miatt is a Dívák a szakmai díjat ugyan nem vihette haza, a fájdalmasan megkapó történetért azonban a közönségdíjat igen.

Természetesen nem csak magyar filmek vettek részt a fesztiválon. Az Arica például két, egymástól földrajzilag, kulturálisan és gazdaságilag is nagyon messze álló ország: Svédország és Chile viszonyát vizsgálja egy gondatlanul elhelyezett hulladéktelep viszonylatában. A svédországi aranybányászat során kitermelt, arzénnel és higannyal szennyezett húszezer tonna iszapot a Boliden nevű óriáscég Aricába szállítja… mindössze néhányszáz méterre a lakóövezettől, ahol az ott élők mit sem tudva annak veszélyeiről, egy játszóteret húznak fel a mérgező területen. A rendező Lars Edman korábbi, erről szóló anyaga Toxic Playground címmel 2010-ben már próbált rávilágítani a telep hatásának tulajdonított borzalmas állapotokra: rengeteg rákos megbetegedés, deformációval élő emberek és számos gyerekhalál. Az Arica az ezt követő több éves tárgyalást követi végig, melynek során közel nyolcszáz érintett, élükön a város vezetőjével, igazságot követel a cégóriás maréknyi jól fizetett képviselőjétől.

Hogy egy jóléti társadalomban az aranybányászat során felhalmozott mérgező iszapot egy elszegényedett területen pakolnak le, amit a helyi nyomortelep gyerekei homokozónak használnak, már önmagában olyan, mintha egy abszurd Örkény-egyperces adaptáció lenne. De ez sajnos valóság. A mindent tagadó cégóriás, a szemellenzős szakemberek és az ügyvédek kezében véleményként formálható tények pedig már egy másik szintje az elnyomásnak. Noha a nyomorban élő beteg emberek fájdalma nem kérdőjelezhető meg, az alkotás adott pontokon kissé hatásvadász és igyekezete ellenére szubjektív, amely abból is fakadhat, hogy az Aricában született, majd Svédországban örökbefogadott rendező sokszorosan érintett a témában. Mivel az alkotás több országot és réteget érintő társadalmi problémáról beszél, kulcsfontosságú lett volna a maximális objektivitás és a tényszerűség, amelynek hiányába végül többek között maga a tárgyalás is belebukik. Ettől függetlenül az Arica méltán lett az idei év legjobb emberi jogi dokumentumfilmje.

Érdekes mintázat figyelhető meg a versenyben résztvevő alkotásokban (azon kívül, hogy aggasztóan sok érinti közülük a szülő–gyermek közti traumatikus kapcsolatot): nem társadalmi viszonylatban beszélnek társadalmi problémákról. A Mesék a zárkából nem érinti a börtönviseltekkel szembeni előítéletek vagy a megnyomorodott életek témáját, csak az apa–gyerek kapcsolatot festi meg. A Dívák nem helyeződik társadalmi kontexustba, bár generációs témát boncolgat, kizárólag a lányok magánproblémáit mutatja be. Ahogyan a szintén versenyző Anyáim története is csak futólag beszél a meleg párokkal szembeni kormánypropagandáról, és a legjobb magyar film díját szerző Tobi színei is csupán a főszereplő és szülei bensőséges viszonyára koncentrál, a transzneműekkel szembeni támadások és sztereotípiák csak érintőlegesen kerülnek szóba.

Ezekben a filmekben a kamera nem tükörként, inkább mikroszkópként működik, amely alaposan ráközelít egy-egy közösség életére. Nem állít, és nem is igyekszik választ adni. Nyíltan vállalja, sőt középpontba helyezi az amúgy inkább kerülendő tétovaságot, ezzel sugallva, hogy az ugyanúgy része a való életnek, így méltán része az azt bemutató dokumentumfilmeknek is.

A rendezők ezekben az esetekben a társadalmi érzékenyítés meglehetősen indirekt formáját választják. Csupán azzal operálnak, hogy olyan emberek hétköznapjait mutatják be, akikről talán szívesen fordítanánk el a fejünket, a filmek láttán azonban rájövünk, hogy ugyanolyan emberek, mint mi. Talán nem ugyanazok ellen, de ugyanazért küzdenek: a gyermekeikért, vagy egyszerűen szeretetért és elfogadásért. A közös nevező láttán pedig a betokosodott sztereotípiák kilazulnak, érvényüket vesztik. Természetesen óriási siker, ha ez bekövetkezik, de egyben hatalmas kockázat is ilyen filmet gyártani, mert ehhez a folyamathoz a készítőknek teljesen el kell engedniük a nézőik kezét, és csak remélhetik, hogy a film lesz olyan hatékony, hogy megindulnak ezek a folyamatok a befogadóban.

Amennyiben igen, úgy egy jóval szorosabb kapcsolat alakul ki az alkotás és a néző között. Ez az elgondolás az Aricát vizsgálva bizonyosodik be, amely megközelítésmódjában nagyban eltér az említett művektől. Azokkal való szembeállítása során látványossá válik a különbség a megszokott dokumentumfilmek és az itt taglalt bensőségesebb darabok között. Edman filmjében bár a készítő érintett, a befogadó (összetörve ugyan, de) kívül marad. A bevonáshoz a rendező „kénytelen” az említett hatásvadászat és didaktikusság eszközeihez nyúlni, amely vádak a választ nem is kereső Dívákat vagy Tobi színeit például nem érhetik.

„A valóság rétegei” jelmondattal futó idei Verzión viszont valóban jól kivehető azon dokumentumfilmek vonulata, ahol az alkotó és a szereplő kapcsolata is közelebbi – sőt a Dívák esetében például el is mosódik a határ a kettő között. A néző pedig szinte maga is részévé válik a filmeknek, hiszen a szűk fókuszra reagálva neki kell egyet hátralépnie, hogy kontextusba helyezhesse az egyén drámáját, és rá marad a megpróbáltatás, hogy az elő(gyártott)ítéletek helyett – a látottak ismeretében – maga alakítsa ki véleményét a felvetett kérdésekben.