Zeng az ének

Jó könyv a jó mondatok szerelmeseinek. Az olyan jó mondatokéinak, melyek jó bekezdésekbe rendeződnek, jó szakaszokba, jó fejezetekbe. Bárczi Zsófia könyvét annyira áthatja a nyelv teremtő és sziporkázó ereje, hogy nem volna helyes novelláskötetnek tartani, regény ez, mert azzá teszi az egyes részeit összekötő nyelv, meg a kiváló és pontos címe: Vidéki lyányok énekeskönyve. Persze, nemcsak nyelv van, van történet is, sőt, számos történetecske, melyeknek motívumai átjáróháznak, galambdúcnak tekintik a könyvet, be-belakva és el-elhagyva azt. A könyvről is elmondható, ami az Elvira és Don Giovanni című alfejezetben megfogalmazódik: „Lényegében egyetlen dolog (…) benne létező, a stílus.”

A Vidéki lyányok énekeskönyve breviáriumként olvastatja magát, mert sokszínű és sok színes világot teremtő, mégis egy könyvbe kívánkozó olvasmányok ezek; akárcsak a Biblia egyes könyvei: vannak benne egészen meseszerű és egészen tudományosnak tűnő könyvek, nemcsak prózai könyvek, hanem líraiak is, archaizálók, patetizálók, olyik a forrás- és fordításirodalom nyelvi regisztereit, olyik a kommentár, megint más az értekező próza stílusát veszi fel. A mindenek fölött álló tematikus összekötőjük a nő (lyányok s asszonyok), de talán ennél is fontosabb kohéziót teremt a szerző minden képzeletet felülmúló humora és a nyelvi leleményességből adódó iróniája. S ha már a bibliai hasonlatnál tartunk, mondjuk úgy, hogy Bárczi Zsófia olyan gazda, aki ót és újat hoz elő kamrájából. Némi Bornemisza Pétert, csipetnyi Esterházyt, ízlés szerint Cortázárt, de az iróniája az saját termés, teljesen egyedi.

„Amparo Mendoza de Soledad egy reggel arra ébredt, hogy szörnyeteggé változott” – ezzel s így kezdődik a könyv; Amparo természetesen nő, aki az egyetemen különböző irodalmi kurzusokat látogatott, s szert is tett „néhány egészen új s valóban érdekfeszítő, Kafkára s általában a férfiakra vonatkozó ismeretre”. Ebből az indításból is látható, mennyire finom s intellektuális az iróniája. Pedig ez még csak a kezdet. Később derül ki, hogy Amparo az „Összehasonlító Tautológia” tanszékén dolgozik. Hogy egészen pontosak legyünk, Amparo Mendoza de Soledad „az Összehasonlító Tautológia és Számviteli Tanszék tanársegédje, az Egyetemi Könyvtár likvidálási almegbízottja” – s miközben olvassuk az egyre (s főleg szanaszét) burjánzó, már-már barokk szöveget, belátjuk (mert kiderül), hogy a szerző a jókedvünket keresi, mint ahogy azt is hamar belátjuk, lehengerlő eredménnyel. (A másik, az „Alkalmazott Teozófia Tanszék” bérgyilkosok alap- és mesterképzésével foglalkozott, ám miután „Konstantinus pátriárka az innováció egyik sarkalatos pontjaként a szent szertartások rendjéből végképp kiiktatta az emberáldozatot, megszűnt a tanszéknek a szakrális szférában addig betöltött nélkülözhetetlen szerepe, s az oktatás színvonala zuhanni kezdett […], doktori programját pedig nem akkreditálták” – tudjuk meg az egyik lábjegyzetből.)

Sokat és sokfelől lehetne idézni a műből; külön figyelemre méltó az első fejezet alfejezeteit megelőző felvezetők szellemessége, lássunk erre egy példát: „amelyben tökéletesen érdektelen részleteket tudunk meg” stb. Másutt az alcím hordozza a szellemességet: „(részlet a Módszertani Inkvizíció 52. kismesterének szent motyogásaiból)”. Nem ritka a cselekményvezetésre reflektáló humor sem: „Itt most Elvira és Don Giovanni története kellene, hogy következzék. De egyrészt nem történet, másrészt semmiképp sem a kettejüké.”

Amparo nagyon képlékeny és kísérletező szellemű egyéniség, azt vallja, „tisztességes gondolkodó semmiképp sem ír verset, és mást sem, ha mégis, legalább nem közli” – az idézet jó példa arra, ahogy az irónia születik: egyszerű mellérendeléssel. Vagy agglutinációval: „Izolda nem volt jó anya, és ezt tudta is, mi több, a gyerekei is tudták.” Amúgy Amparo a nőregényírás gondolatával is kacérkodik („Egy nőregényt eleve nem lehet elrontani – ebből indult ki”), de férfiakkal is próbálkozott: „Ami Amparo Mendoza de Soledad férfiakhoz való viszonyát illeti, az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy mindent megtett, ami módjában állt (pl. még férjhez is ment)…” Jól látható-hallható a mondat finom alliterációs sora, de egyébként is: a szöveg végig nemcsak tudatában van nyelvi megalkotottságának és zeneiségének, hanem ezt folyamatosan reflektálttá teszi: „Méltatlan volt és megalázó, és Amparo még legalább öt további m-re kezdődő jelzővel illette ezt a kapcsolatnak igazán nem nevezhető mentális zavart.” Másutt: „Laura egy érzelmeit verbalizáló Vörösmartyt valószínűleg egyáltalán nem tudott volna elviselni”. Megint másutt: „Tereza éppen őt okolta a lakásában lebzselő lelkekért.” Ezért is telitalálat a cím: ha már egyszer ének, akkor szóljon, zengedezzen.

Ennél is bravúrosabb, amikor a teremtett világ (a szemünk láttára születő szöveg) ironikusan kezeli önmagát: „Igen, Izolda minden tettében volt valami színpadiasság, ami ezzel a szerencsétlen névvel nem is csoda, mindenki azonnal Wagnerre gondolt, ha bemutatkozott (természetesen csak műveltebb körökben, a sarki kocsmában pl. senki sem gondolt Wagnerre, soha).” Csajághy Laura egyik versének címe így hangzik: Vörösmarty Mihály hová merült?

A közeg gyakran egyetemi („apokrif a Kádusi Egyetem Elméleti Fizika Tanszékének évkönyvéből”), könyvtári („Boldog Amarinda az első volt a Könyvtárosok Rendjében”), de mi sem természetesebb, mint hogy az egyetemnek van „Tetszhalottak Folyosója”, vagy hogy Elvira egy Összehasonlító túlvilágtan című tankönyv szerzője.

Számtalan példát lehetne fölhozni arra, amikor a szerző bölcseleti vagy grammatikai tételek fonákját mutatja meg. Némely axiomatikus, definíciószerű kijelentése akár közhelyesnek is tűnhet, ám a szövegkörnyezet mindent felülír, mint abban az esetben, amely így szól: „a csoda nem okvetlenül teszi boldoggá azt, akivel megtörténik” – merthogy a továbbiakban csodák és boldoggá avatások következnek. Kedvenc versrészletemmel zárom e rövid recenziót: „nincsen ölelés / egy predikatív szerkezet / ehhöz nem elég”.

Bárczi Zsófia egy kivételesen jó könyvet írt. Pontosabban több kivételesen jó szöveget, melyeket egy többrétegű kisregény terjedelmébe sűrített. Az egyik ilyen rétege csendes mosolygásra és harsány nevetésre ingerel. Nyilvánvalóan megérné felfejteni a többi rétegét is.

Szőke Erika nagyszerű képei szervesen illeszkednek a szövegbe: ritkaság egy könyvben szöveg és illusztráció ennyire szoros szimbiózisa.

Bárczi Zsófia: Vidéki lyányok énekeskönyve. Phoenix, Pozsony, 2018

A kötetet 2019-ben Madách Imre-díjjal jutalmazták.

Fotó: Közép-európai Tanulmányok Kara