Lehet még bármi újat mondani Trianonról?

Amint a CEU által szervezett Bibó István Szabadegyetem Trianon-kurzusán kiderült, nagyon is sokat. A békeszerződésről és következményeiről való tudásunk többnyire kimerül a politika- és diplomáciatörténeti események pontos vagy pontatlan ismeretében, az érzelmi viszonyulásunkat pedig szinte kizárólag a politika által irányított emlékezetpolitika határozza meg, ami egyelőre egy szigorúan kétpólusú történet: az egyik oldalon a cinikus, apatikus, érdeklődését vesztett hozzáállás, míg a másik oldalon a sérelmeket és traumákat szüntelenül ismétlő, a száz évvel ezelőtt történteket egy folyamatos jelenbe merevítő szándék áll. Ami mindkét oldalra igaz, az a széleskörű tudás hiánya, vagy rosszabb esetben, a tudásanyag tudatos ignorálása. Mert ez a tudás esetleg úgy árnyalhatná a történetet, hogy aztán nem lenne alkalmas a szavazók érzelmeinek befolyásolására. Viszont alkalmas lehetne arra, hogy szembe nézzünk a történelemmel, és a neki megfelelő súllyal és árnyaltsággal beszéljünk Trianonról anélkül, hogy a (vélt) traumában való fürdést vagy a hátat fordító cinizmust választanánk. Az idei, Trianon századik évfordulóját tematizáló megemlékezéseknek tulajdonképpen ez lesz a tétjük.

Bár a 2019-es őszi szemeszterben megnyílt a bécsi kampuszuk, a CEU továbbra is teljes bizonytalanságban működik Budapesten. Egyáltalán nem világos, hogy a jövőben milyen mértékben marad jelen a városban, illetve a több egyetem és intézmény által is használt könyvtáruk sorsa szintén kérdéses. Ebben a zavaros helyzetben döntöttek úgy, hogy kinyitják az oktatást a széleskörű közönségnek és magyar nyelvű szabadegyetemi kurzusokat indítanak, pótolva ezzel a Magyarországról szinte teljes mértékben eltűnt közéleti fórumokat, ahol különböző nézetű és politikai hátterű emberek képesek leülni és beszélni egymással. E keretek között zajlott a Száz év múltán – Trianon című kurzus, melyen a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos legfrissebb kutatásaikról számoltak be az előadók. Az alább arra teszünk kísérletet, hogy összefoglaljuk az előadások néhány tanulságát, (remélhetőleg) bemutatva, hogy a Trianon-történet nagyon is sokféleképpen, a maga komplexitásában is elmesélhető.

Nekem fáj Trianon! Biztos?

Trianonra leggyakrabban úgy hivatkoznak, mint össztársadalmi traumára, melyből az következik, hogy az első világháború utáni területvesztés a teljes magyar társadalmat egyformán lesújtó történelmi tapasztalat volt. Valami olyasmi, ami az egész nemzet sorsát alapjaiban meghatározta, így a magyar nemzeti identitás vitathatatlan alapköve lett. Ezt az identitáspolitikát a végletekig erősíti a most készülő gigaemlékmű Budapesten, mely egy kisebb utcát kitöltő árok lesz a parlamenttel szemben. Egy mély, fekete árok, melynek falán szerepel majd a történelmi Magyarország összes településének neve. A gödörből pedig kiemelkedik a magyar parlament (vagy legalábbis az emlékműről egyedül, szakmai egyeztetés nélkül döntő kormány), amely Trianon szerepét még 2019-ben is annyira fontosnak tartja, hogy indokoltnak látja egy ilyen léptékű és elhelyezésű emlékmű megvalósítását.

Az össztársadalmi trauma ténye azonban vitatható. Tudható, hogy mi minden veszett el 1920-ban: területek, települések, erdők, vasútvonalak, nyersanyagforrások és egyéb gazdasági tényezők, lakosok, és így tovább – ezeknek számban kifejezhető felsorolását a történettudomány már precízen elvégezte. Bódy Zsombor előadásában bemutatta az általa szerkesztett Háborúból a békébe: a magyar társadalom 1918 után című kötetet, melynek tanulmányai azt vizsgálták, hogy e számszerűsített veszteségekkel egyidőben mi zajlott Magyarország határain belül. Az eredmények egészen meglepőek és nem igazán támogatják azt a történetet, hogy Trianonba az egész ország belerokkant volna. Úgynevezett modernizációs mutatók alapján vizsgálták a békeszerződés utáni társadalmi állapotot: megnézték az iskolázottsági szintet, az egy főre jutó bruttó hazai terméket (GDP-t), az egészségügyi mutatókat. Az ezekből kivont adatok azt mutatják, hogy Trianon nem volt óriási, mindenki hétköznapi tapasztalatát meghatározó töréspont. 1920 után a gazdaság is alig volt lassabb, mint a dualizmus idején, illetve a korszakban Nyugat-Európában sem volt sokkal jobb a helyzet.

A kutatás eredményei akár egy pozitív Trianon-viszonyulást is megengednének, ami azonban nem érdeke a sérelmi emlékezetpolitikának. Pedig elmondható lenne, hogy az óriási veszteségek után az ország milyen gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez: lábra állt és különböző iparterületek fejlesztésébe fogott. Bódy szerint a trauma leginkább azt az elitet érinthette, amelynek nemzetépítési projektjét törte ketté Trianon, illetve azokat, akik a meghúzott határok közelében éltek (a határvonások következtében kialakuló területi egyenlőtlenségekről is a közelmúltban készült egy nagyon alapos kutatás; ami elég érdekes, hiszen Trianon olykor túlbeszélt témának tűnik, ilyen alapvető kérdésről mégis most jelenik meg először térképekkel nagyszerűen illusztrált publikáció). A határmódosítás utáni csonka Magyarország tehát elsősorban nem a területveszteséggel, hanem az első világháborúból fakadó nehézségekkel (akadozó élelmiszerellátás, súlyos lakáshiány, éleződő vidék-város ellentét, politikai erőszak stb.) küzdött, ezek emlékezetét azonban szinte teljes mértékben elfedi az átpolitizált Trianon-mítosz.¹

A kisebbségi társadalmak valósága

A határ túloldalára került lakosság esetében már egyértelműbbnek tűnik a Trianon-trauma össztársadalmi érvényessége. A veszteségek, nehézségek és sérelmek itt is ismertek: az új határokkal kettészakított, korábban szervesen kialakult régiók hirtelen perifériává lettek, nyelvi és infrastrukturális változások álltak be, intézmények szűntek meg, az értelmiség egy része elment vagy korábbi pozícióját elvesztve magába, illetve múltjába fordult. Természetesen ezek a jelenségek sincsenek még teljességükben kutatva; ugyanúgy, mint a területi egyenlőtlenségek kutatása esetében, legtöbbször fogalmakkal dobálózunk, miközben – mint arra Ablonczy Balázs előadásában felhívta a figyelmet – levéltári források hiányában nagyon keveset tudunk például arról, hogy mi történt 1920 után olyan kisebb városokban, mint Selmecbánya vagy Bártfa.

Ugyanakkor a történelem folyama nem állt meg, az elmúlt száz év a kisebbségbe került magyarok számára pedig nem a veszteségekben való toporgást, hanem a kisebbségi társadalom megalkotását, egy elképzelhető közösség létrehozását, intézményépítést, identitásképzést jelentett (illetve ezek a folyamatok messze nem zárultak le, a jelenben is zajlanak). Kialakultak sajátos identitásminták, amelyek nagyon változatos képet mutatnak, a különbségek pedig nemcsak az egyes országok kisebbségei között – például a szlovákiai és a romániai magyarok között –, hanem egyetlen kisebbségi társadalmon belül is megtalálhatók (gondoljunk például a pozsonyi és rozsnyói viszonyok identitásalkotó elemei közti különbségekre). A lojalitás szempontjából is újfajta mintázatok jelentek meg; a legtipikusabb talán az, amikor az egyén a nemzetisége kapcsán lojális az anyaországhoz, illetve ezzel párhuzamosan az állampolgársága országához is.

A kérdés az, hogy a kisebbségi társadalom mennyire törekszik önmaga tényleges megismerésére, és mennyiben érdekelt inkább egy idealizált homogén önkép kialakításában. E két viszonyulás közti feszültség tetten érhető olyankor például, amikor mindannyian napi valóságként tapasztaljuk, hogy vannak vegyes házasságok, kettős kötődésű személyek, a Szlovákiában élő magyarok nyelvhasználata tele van szlovák kölcsönszavakkal, létezik egy erőteljes Csehszlovákia-nosztalgia; az identitáspolitika szintjén mégis gyakran elvárt, hogy önmagunkat tisztán egynyelvű közösségként és egységes (jellemzően népi) kultúrával rendelkező közösségként reprezentáljuk. Az idealizáló identitáspolitika és a valóság közti ellentétre jól rávilágít egy friss kutatás, amely (egyebek mellett) Szlovákia magyar lakosságának kulturális fogyasztását vizsgálta: kiderült, hogy a kisebbségi kultúrafogyasztás messze nem annyira folklórközpontú, mint amennyire azt a közbeszéd gyakran sugallja.

A homogén, folklorisztikus kisebbségi kultúra túlreprezentálását azonban erősíti, hogy az anyaország nem törekszik a kisebbségek tényleges, kutatásokon alapuló megismerésére és a velük való egyenrangú partnerségek kialakítására. A határon túli magyarság – leginkább egy túlidealizált Erdély-vízióra építve – az anyaországitól autentikusabb magyarság képeként jelenik meg a magyarországi diskurzusban.²

Bárdi Nándor kutatásai a kisebbségi társadalmak fejlődésének éppen azt a változatosságát mutatják be, amely a magyarországi poszt-Trianon történelemkutatás vakfoltjára került, és a túlegyszerűsítő identitáspolitika számára sem hasznos, sőt akár zavaró is lehet. Trianon óta folyamatosan visszatérő tapasztalat, hogy bár Magyarországon időről időre megjelennek a „vesszen Trianon”-szerű revizionista szólamok, ezekkel párhuzamosan tapasztalható a közöny, a tudatlanság és az idegenség miatti elutasítás is a határon túli magyarokkal szemben.

Bárdi bár hangsúlyozza, hogy az 1920 után kialakult kényszerkisebbségi közösségek a társadalmi rétegződés szempontjából nagyon más helyzetben voltak (Romániában például a magyarok csak politikai és demográfiai értelemben képeztek kisebbséget, más mutatók szerint – iparosok száma, iskolai végzettség – többségben voltak; Csehszlovákiában pedig a háromnyelvű városok, illetve a többnyelven beszélő városi polgárok jelentettek egyfajta sajátosságot), felvázol egy modellt, amely valamilyen mértékben minden kisebbségi magyar társadalom fejlődésére lefordítható, és amelyből számos olyan probléma megérthető, amelyekkel a határon túli közösségek gyakran szembesülnek. A modell – leegyszerűsítve – így néz ki: a befogadó ország etnopolitikai berendezkedése nehéz helyzetet teremt a kisebbség számára (nagyon leegyszerűsítve: a többségi nemzetépítés és a kisebbségi közösségépítés konfliktusba kerül egymással); a kisebbség kénytelen alkalmazkodni e körülményekhez; a körülmények dacára beindul az intézményesítés folyamata; a kisebbségi (kultúr)politika eléri a korszak határait, zsákutcába kerül; és a folyamat kezdődik elölről. A kisebbségi diskurzusban általában kétfajta viszonyulás jellemző ehhez a sajátos, folyamatosan újrainduló, majd zsákutcába jutó társadalomfejlődéshez: az egyik a stabilitást, vagy másképpen a megmaradást, a hagyományokat és a közösség szigorúan megvont határait helyezi előtérbe, a másik a progresszivitást, tehát a nyitottságot, a hibrid, többes identitások elismerését és reprezentálását, a határok átjárhatóságának elismerését.

Ha megnézzük például a szlovákiai magyar irodalomról szóló vitákat (nevesítve: létezik-e szigorú határokkal megvont, történetileg beazonosítható szlovákiai magyar irodalom?), vagy a kultúrára szánt pályázati pénzek körüli konfliktusokat, azt látjuk, hogy a stabilitás és a progresszivitás szembenállása teljesen áthatja ezeket a diskurzusokat. Úgy tűnik, hogy ez a szembenállás az a szempont, amely megkerülhetetlen, hiszen az azt kiváltó társadalmi jelenségek – ha más mértékben is, de – korunkban is fennállnak. Ami talán segíthetne, az a helyzet felismerése, tudatosítása és a másik fél szempontjainak elismerése, vagy még inkább: mindkét fél létjogosultságának jóváhagyása.

További, Trianonnal kapcsolatos friss kutatásokról, folyamatosan megjelenő publikációkról lehet értesülni a Magyar Tudományos Akadémia-Lendület Kutatócsoportjának Trianon 100 oldalán.

Jegyzetek

1 A Háborúból a békébe: a magyar társadalom 1918 után című kötet tartalomjegyzéke itt olvasható.

2 Feischmidt Margit (2005). A magyar nacionalizmus autentikusság-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In: Feischmidt Margit szerk. Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok. Budapest-Pécs: Néprajzi Múzeum – PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék (pp: 7-32)