ExHübrisz

„Mi lett volna, ha…? Ha nem alakul ki autokrácia abban az országban, amelyben él? Milyen lehetett volna az élete, ha egyáltalán visszapörgethetőek az események és újragondolhatóak.” Ezeket a kérdéseket tettük fel esszésorozatunk szerzőinek. Az ötletért köszönet Parászka Borókának. Szabó Tibor Benjámin.

Csupa olyan dolgot gondolok az elmúlt tíz évben történtekről, amit nehéz beláttatni másokkal. Rossz híreket mondani különben is hálátlan szolgálat, úgyhogy egy hónapja pakolgatom ezt a szöveget az asztalomon jobbra-balra. De az árnyéka elől elfutni, persze, csak egy ideig tud az ember. Napkeltéig, maximum.

„Ha nem alakult volna ki autokrácia…”, na, itt álljunk meg.

Két irányból megközelítve mondom ugyanazt.

1. Ha nem lett volna a kilencvenes évekbeli szexuális ébredés, nem jött volna a kétezres évek elején az új konzervativizmus előretörése; ha nem jött volna az új konzervativizmus, nem lett volna akkora hype a Harry Potter, mint amekkora lett; ha nem határozott volna meg minden közösségi történetet a Harry Potter, egészen az akkori középgenerációig tényleg szinte mindenkiben, globalice – akkor valószínűleg nem 2008-ra, hanem csak később értjük meg, hogy a jó-rossz bináris oppozíciók kora elmúlt, nem mesélhető tovább, nincs validitása (nota bene ha öreganyámnak fasza lett volna, öregapám lett volna). Mutatom, mi változott meg. A társadalmi konfliktusok természete. És most ne a társadalomra, hanem a konfliktusra tessenek koncentrálni. A HP volt az utolsó érvényes mitológia (az alacsony sorból érkező kiválasztott felismeri különleges képességeit, szembekerül a gonosszal, megküzdenek, a kiválasztott meghal, feltámad, majd Armageddonnál legyőzi a sötétet, és ezzel elhozza az új világrendet). A mitologikus konfliktus lényege az, hogy a kimenet akkor értelmezhető helyesként, ha az egymásnak feszülő erők közül az egyik legyűri a másikat. Ha Harry győz, jó világ jön; ha Voldemort, akkor rossz. Nem az állítom tehát, hogy a HP hajtotta ezt a változást, hanem azt, hogy ez volt az egyik tünete.

Aztán elérkezett 2008, a Margin Call kora, a Lehman Brothers kora, vagyis annak a felismerése, hogy ugyan sehol se látunk se Potter-Jézusokat, se Voldemortokat, mégis minden szar. Ezt a „szar”-t, kevésbé modortalanul nevezhetjük konfliktusnak. Ha nem küzd a jó a rossz ellen, akkor mi történik velünk? Mi a konfliktus? Az a helyzet, hogy KÜZDELEM, az van, csak jó-rossz nincs. Ami mégis küzd egymással ebben az új módon értelmeződő világunkban (és ez a küzdelem a Lehman Brothers hedge fund összeomlásában mutatta meg magát legemblematikusabban az ő teljes valóságában), az a SZABADSÁG és a REND. Ennek a küzdelemnek is van kimente, és ez a kiment is lehet nekünk jó, vagy lehet nekünk rossz. De tökre máshogyan megfogható a benefitási pontja, másféle beállítások mellett tud helyes lenni, mint a jó és a rossz küzdelmében. A szabadság és a rend küzdelme olyan, hogy ha bármelyik győz, legyűri a másikat, az nekünk szenvedés. A szociológusok, politológusok, pszichológusok meg tudják magyarázni szép, tudományos példákkal, én könyves vagyok, könyves példákkal igyekszem követhetővé tenni, mire gondolok. Ennek így nincs bizonyító ereje, de nem is bizonyítani akarok, hanem mutatni. Amikor a szabadság totalizálódik (tehát a rend elvész), az olyan, mint William Golding A legyek ura című regényében: borzadály. Amikor a rend totalizálódik (tehát a szabadság elvész), az olyan, mint George Orwell 1984 című regényében: borzadály. A szabadság és a rend konfliktusa olyanfajta konfliktus, hogy bármelyik gyűri is le a másikat, az nekünk nem lesz jó. Nekünk akkor és addig lesz jó (élhető, helyes), amíg ezek egyensúlyban vannak. Amíg küzdenek. Az a győzelem, ha/amikor nincs győztes. Értelemszerűen ez nagyon másféle egymásnak feszülés, mint a Potter-Voldemort kettős ellentét.

És akkor most (még mindig az 1. pont keretein belül) vissza a kérdésünkre, de már az újonnan megfogalmazott konfliktuson végigtekerve. Az volt tehát, hogy a szabadság (az erkölcsökben, a gazdaságban és teljes társadalmi szinten) a kilencvenes években olyannyira fölé kerekedett a rendnek (emlékszünk még a Fukuyama-Huntington vitára és annak kimenetelére? na, ugye!), hogy erre ellenhatásként már a kétezres évek elején egy új konzervatív hullám volt a válasz (ami az abszolút szexmentes, keresztény mitológiás [igen, az!] Harry Pottert emelte a Jóisten egeibe), a 2008-as válság pedig ebbe a rendigénybe mint sensus communisba betöltött egy kellemetlen vegzálást: a minden jó, minden szabad világunk szabad döntéseinek következményeként mégis: mindannyiunk orrát belenyomták a kutyapiszokba. Bankszámlák tűntek el, ingatlanok értéktelenedtek el, a származtatott pénzügyi termékek mögül az értékek elégtek, emberek kerültek utcára, hitelkamatok lőttek ki a sztratoszférába, összegezve: azt érezhettük, hogy a szabadság supremacy nekünk szar, bánt, rossz tőle. Mi a válasz? Hát, mi lenne: legyen rend! Végre! De milyen rend, ember? Hát, a régi rend. A mostani, rendetlen szabadság veszélyes ránk, menjünk vissza pont odáig, ahol még biztonságban voltunk, ahol még rend volt. Ebből az igényből megfogalmazódott a politikai válasz is. Ez a válasz a nyugati világban lehetett volna valami szofisztikáltabb konzervativizmus, de nem az lett. Hanem az etnicizmus, a keresztény bigottizmus meg az erős állam populizmusa. Ezt mind artikulálta Orbán Viktor és a Fidesz. Azóta Magyarországon minden kurvára nemzeti, még a trafik is nemzeti dohánybolt. És rend van és erő van és szervezett társadalomirányítás van, a bankok megregulázva, a multik megregulázva, Brüsszel elküldve az anyjába, Soros meg (mint a szabadság metaforája) fölmutatva a plakátokon vigyorgós fejével, hogy na, ő itt a mi minden bánatunk és kudarcunk oka. És itt válaszolok a kérdésre: nincs olyan, hogy HA nem alakultak volna ki. Nem tudott nem lenni. A szinusz függvény olyan, hogy a huppli után mindig a gödör jön. (Lásd még a Török nevű szereplőt a Blöffből: „Minden akciót reakció követ. És a dzsipszi-reakció… az kurva veszélyes akció.”) Nagy volt a kilengés a szabadság irányába, úgyhogy most dőlünk a másik felé, bele a rendbe. Ahogyan nagy lesz majd a kilengés a másik irányba is, ha ez a mostani hullám kifullad.

2. „Ha nem alakult volna ki autokrácia…” Nem hiszem, hogy ezt a félreértést be tudnám láttatni, csak magamnak mondogatom: nincs autokrácia. Ez nem az. Magyarországon nincs. Különben Trump Amerikájában sincs. De most magunkról. Én is olvastam Politkovszkaja naplóját az autokráciáról, a leválthatatlan rendszer kiépüléséről, a politikai célú erőszakról. Anna Politkovszkaját agyonlőtték. Sem ahhoz, sem Erdoğan török katonai diktatúrájához semmi köze a mai magyar valóságnak. Sem a magyar rendszernek, sem a vezetőjének. Az autokraták erősebbek a gravitációnál, letörik a fizika törvényeit veréssel, börtönnel, novicsokkal vagy plutóniummal (esetleg golyóval). A fény meghajlik a közelükben. Orbán egy európai demokrata, vacak demokrata ma már, de az, nem tud más lenni, ebből a valamiből jön, ebből épül fel. Sose lesz erősebb a gravitációnál. Elmegy a falig, ledönti, megy a következőig, és mindaddig, amíg valami erőbe nem ütközik, de a lényeget nem tudja, talán nem is akarja megváltoztatni: a víz az úr. A rendszere sem rendszer, nem a társadalmi struktúra velejét érintik az ügyeskedései. Budapesten jöttek ellene, legyőzték. Legyőzik majd máshol is, most épp Dunaújvárosban, egyszer vége lesz, eltűnik. Nem az autokrataság a probléma, hanem a végtelen, suttyó cinizmus, amivel a tömegek legszégyenletesebb félelmeit táplálja, legalantasabb indulatait szítja. A választott suttyóság maga a probléma. Ahogyan ez a művelt, világlátott ember belátta, hogy a nagy egészet úgyse tudja megváltoztatni, ezért inkább egyszerűbb célt tűzött ki: a haverja meg a veje nevére íratja a fél országot. Ez a piti tolvajlás mint norma a probléma, és az, amit hoz magával. A lemaradásunk. Mert ha a mindent átszövő korrupció miatt a fejlesztési források felét a Mészáros-féle imbecil idióták kótyavetyélik el, verseny nélkül, piac nélkül, akkor fele tempóban fejlődünk, mint lehetne. Lemaradunk. Csak azért, hogy ennek a tolvajnak az unokái majd együtt lehessenek politikai menekültek Kensingtonban az Angolát kifosztó, hasonlóan suttyó Isabel dos Santos gyerekeivel, pénz a svájci számlákon. Orbánt tehát nem lehet az új Horthynak tekinteni (nem mintha az akkora kitüntetés lenne, de még annak se), legfeljebb Kabos Gyula valamelyik szerepe fér ki rajta.

De ha nem lett autokrácia, akkor mi van, mi lesz? Itt maradunk majd árván, tolvaj nélkül, az lesz. Most még tart, még van valami a rend igényéből, a szabadság megvetéséből, és az erre adott etnicista, keresztény bigottista válaszokra is rezonálnak. Még. De ezek mindenképpen vesztes válaszok már közép hosszú távon is. Mert régiek. És mert az ember, még ha Fidesz-szavazó is, kihívásokkal szembesül naponta. Egyénileg. A társadalom együttesen is kihívásokkal szembesül, közösségileg. Mai kihívásokkal, amikre nincsenek válaszok a múltban. Nincs esélye semmi Orbánnak. A cyberbullyingre, a mesterséges intelligencia jelentette veszélyre nem kap érvényes válaszokat a kereszténységéből, mert Jézus semmit se tudhatott az internetről. Hiába szerveztet a gyerekeknek náci-type tudatformáló táborokat, mert a gyerekek tudata ma nem a törzsön belül, pláne nem a nemzeten belül fejlődik, hanem a Fortnite-on, PewDiePie közösségében és az olyan, párhuzamosan megosztott hálózatokban, mint a TikTok értékelési és értesítési láncai. Komolyan, aki csak egyszer hallgatott, akár feddhetetlen keresztyén környezetben nevelkedett, egyházi iskolába járó mai 14 évest a világról beszélni (nekem, hogy így mondjam, személyes érintettség okán, volt és van szerencsém és szeretetem egyet hallgatni), az pontosan tudja, hogy amit ezek az Orbánék akarnak, az reménytelen is, értelmetlen is. Hiába tábor, hiába minden. A fiatalok máshogyan vannak bekötve.

És ezzel el is értünk a történet végére. Hogy a szülők generációját, bennünket még talán érdemes lenne táboroztatni, taktikailag, mármint. Tudatmosni. De nem fogják ezt tenni, messzebb tekintenek. Pedig mi alkalmasak vagyunk. Mert rasszisták vagyunk, antiszemiták vagyunk, bodyshamerek vagyunk. Azért választottuk magunk fölé ezt a rasszista, antiszemita stb. bagázst, mert ilyenek vagyunk, ezt támogatjuk a szavazatainkkal. Arabok haza! A zsidók is!

Ez az, ami miatt még az ellenhatás ellenhatását, az újabb szabadelvű előretörést se éri meg miniszterelnökként a miniszterelnök. Hamarabb elsöpri a saját maga gerjesztette igénytelenség. Ez Orbán végzete, ez az alantasságunk. Hogy eltelt tíz év, és megöregedett és meghízott, és a Soros-kampánnyal meg a bevándorlásellenes kampánnyal faszán kihegyezett tömegek hamarosan majd ellene fordulnak, elkezdik morogni, hogy ez a vén, kövér cigány kifosztott bennünket, és röhög a markába. Biztos zsidó is! Zsidó cigány. Vagy koronavírusos arab kínai. Ez van. Hogy a végletesen a zsigeri, kontroll nélküli ösztönökre rápattintott nagybetűs nép egy idő után megunja a pofáját azoknak, akiket folyton lát. És pláne gazdagodni lát. A mi vérünkön zsírosodott. Oszt akkor Orbánnak kampó. Jobb lesz akkor nekünk? Nem sokkal.

Amikor ez jön, a magam részéről azt fogom feladatomnak tekinteni, hogy megvédjem a bántalmazásoktól, lincseléstől a Fidesz mai kiszolgálóit. Akik sokszor tényleg rémes figurák, de egyáltalán nem kizárólag. A becsületes, jellemes, megbízható ismerőseim között kábé olyan arányban vannak fideszesek, mint azok között, aki átvertek, kihasználtak, vagy egyszerűen csak valami súlyos, nem velem kapcsolatos gyalázatosságon kaptam őket (a menedékkérők megbélyegzése, pl.). A jellem nem politikai szimpátia függvénye.

Ahogyan most viszont még más a feladat. Mert tart az országlása a tolvajoknak. Most a szabadság tereinek megteremtése, védelme, a szabad gondolkodás igényének és képességének fenntartása a dolgunk. Az enyém legalábbis. Szabadidőmben legalábbis. Mert amit ezek építenek, az ellen én, a magam egyszerű eszközeivel, de mégiscsak: küzdök. Nem pedig támogatom a tevékenységemmel. És a kettőt nem lehet összekeverni.

Itt vagyunk most. Hülyeségekről vitatkozunk, értelmetlen csatákat vívunk. Mert közben nő fölénk valami valós veszély, ismeretlen, de közelítő erő. Hamarosan a szabadalevű hullám átveszi a kezdeményezést, de mögötte ott tornyosul az új rend. Harari veri félre a harangot, hiába, szarnak rá, szarunk rá. Pedig az adatok sokkal könyörtelenebbek, mint Orbán. Az adatok nem ismernek ideológiákat, és nem ismerik a szabad választást, csak determinált választ vagy random választ. Szabadot nem. Ez jön ránk folyamatosan. Az adatfolyamok kényszerítő hatalma. A végső rend. És a legnagyobb önhittség az a flegma gesztus, amivel szinte mindannyian legyintünk, hogy ugyan, hiszen az adatokat mi uraljuk, mi irányítjuk, az adatoknak nincs rajtunk hatalma. Nagy baj ez.

Sorozatunk további írásai: Csáki Judit, Zoltán Gábor.