A vaporwave és a kapitalizmus szelleme

Nosztalgikus barangolás a dermedt kapitalizmus nem létező múltjainak és elvesztett jövőinek maradványai között. Neonfényben úszó pálmák és az ürességtől kongó plázák izzó krómként olvadnak össze a múlt egy homályos és pixeles képében. Egy olyan anakronisztikus múltnak a képében, amely talán sohasem létezett. A nyolcvanas, kilencvenes évek könnyed, felszabadult retrofuturista popkultúrája, a hardcore fogyasztói társadalom ikonikus márkái, a Muzak ambient liftzenéi, a japán szimbólumok, a klasszikus ókori képzőművészet töredékei, a 2000-es években a szárnyait éppen bontogató internetes mémipar trash-kultúrája, valamint a digitális művészet glitch és kollázs esztétikája egyetlen hatalmas, posztmodern vízióban egyesül, hogy aztán párás, lila ködként lebegve kísértsen az internet virtuális, időtlen és teretlen útvesztőiben a kapitalizmus (vagy a világ?) végezetéig. A 2010-es évektől kezdődően az online térben egy egészen újfajta és sajátos, már-már a jövősokk hatását kiváltó kulturális termelés veszi kezdetét. Anonim művészek, befogadók és továbbalkotók az internetes-számítógépes DIY barkácsesztétika rizomatikus terjeszkedését kihasználva ironikusan kritizálják, parodizálják vagy éppen dicsőítik és akcelerálják a kései kapitalizmus kulturális logikájának legjavát. Ez a vaporwave esztétikai jelensége.

Habár a zenei szubzsáner, valamint a hozzá kapcsolódó vizuális-atmoszférikus irányzat már csaknem tíz éve cirkulál az internet különböző decentralizált, nem-kanonikus tartalommegosztó oldalain és a közösségi média platformjain, a magyar nyelvű recepcióban máig kevés reflexió született róla. Leszámítva egy, a Recorderen megjelent rövid ismertető cikket, valamint Nemes Z. Márió Digitális eszkatológia című versét. Persze felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme születési dátummal datálni egy irányzatot, amely önnön halálának bejelentésével kezdi pályafutását: „vaporwave is dead, long live vaporwave”. Az internetes mémkultúra és tartalomgyártás közegéből való berobbanás az online fogyasztói és befogadói tudatban talán nem a legjobb belépő egy újonnan szárba szökkenő művészeti mikrozsáner számára a kanonizáló, értelmezőintézmény világába. De talán jobb is így, hiszen ezáltal megmaradhat eredeti formájában, mint kívülálló, felforgató és nehezen megragadható online szubkulturális képződmény. Ennek ellenére külföldön több komolyabb írás (pl. Adam Harper elemzése), sőt egy könyv (Grafton Tanner: Babbling Corpse – Vaporwave and the Commodification of Ghosts. Winchester UK, Zero Books, 2016) is megjelent ezen esztétikai irányultság bemutatására és feldolgozására. Ahogyan posztmodern, posthistoire, poszthumán és egyéb utániságokban tobzódó világunkban minden, és ahogyan maga a vaporwave is, jelen írás pusztán lenyomat, maradék és pótlék. Egy újabb lerakódás, amely a teljesség igénye nélkül kíván bepillantást teremteni egy olyan esztétikai mezőbe, amely közelebb áll hozzánk és többet faggatózik ezen közelségről mint azt talán elsőre gondolhatnánk.

Ahhoz, hogy megközelíthessünk egy ilyen jelenséget, rengeteg út kínálkozik. Az egyik ilyen út, ha közelebbről megvizsgáljuk azt a társadalmi-kulturális kontextust, amelyben a vaporwave megszületett, és amelynek a nyomait kétségkívül magán hordozza. Ahogyan azt Orwell 1984 című regényében olvashatjuk, a totalitárius rendszerek hibátlan és kikristályosodott változatában, a legújabb kor elnyomó hatalma már csak egyetlen dolgot parancsol az egyénnek: „legyél”. Meglátásom szerint ez tökéletesen beazonosítható a kései kapitalizmus egyetlen és alapvető maximájaként is. Nincs kibújás a rendszerből, és nincs menekvés. Az egyének, életük és létezésük bármilyen modulációjában a hatalomgép részei maradnak, akár együttműködnek vele, akár megpróbálnak ellenállni neki. Hacsak arra gondolunk, hogy ma a sírhelyekért is fizetni kell, akkor olybá tűnik, hogy az ember még halálában is elkerülhetetlenül alávettetik a kapitalizálódás folyamatának. A kapitalizmus libidinális energiái, a folyamatosan újragenerált és valami felé törekvő Vágy, a hasznosság és hatékonysás utáni epekedés mindent bekebeleznek, és az ellenállás vagy a menekülés minden mozzanatát és lehetőségét reterritorializálják. A termelői-fogyasztói kultúra roppant mélyen beépült az egyének identifikációs és szubjektumképző taktikái és stratégiái közé. Ahogy Foucault is megállapította Szubjektum és hatalom című írásában: a szubjektum csakis hatalmi viszonyok rendszerében konstituálható, de éppen ebből kifolyólag, ezek a hatalmi struktúrák nem minden esetben elítélendőek. Mindenesetre a szökésvonalak még csak most kezdenek el kirajzolódni, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmikről. Túl a hagyományos és olykor már-már avíttnak ható klasszikus baloldali-marxista kritikai állásponton, valamint a Nick Land féle gyorsuláselmélet technológiai szingularitásán.

Egy másik deleuzi megközelítéssel szólva, a kapitalizmus létrehozta a totális immanenciát, a korábbi hatalmak transzcendenciájával ellentétben. Míg a korábbi hatalmakkal szemben az egyén még fel tudott állítani egyfajta távolságot, legyen ez a távolság akár fizikai, akár erkölcsi-metafizikai, ez a kritikai-egzisztenciális distancia a globális kapitalizmus és az információs társadalom korában szinte lehetetlen. Véleményem szerint a kapitalizmusnak ezen hiperrealizmusa, a valóság ezen benépesített sivataga esztétizálódik a vaporwave alkotásait és irányultságait illetően. A jelenkori techno-kapitalizmus által kifeszített immanenciasík az, amelyet a vaporwave zenéi és képei színre visznek, átesztétizálnak, érzékivé, befogadhatóvá és valljuk be, sokszor élvezhetővé tesznek. Hiszen ki ne élvezné a lemenő nap fényénél, pálmafák árnyékában, egy jól légkondicionált amerikai bisztró pultjánál a frissen kiöntött Coca Cola hűsítő-szénsavas ízét, egy új kocsi belsejének tiszta illatát, ahogy száguld a végtelenül elterülő autópályán, miközben szól a belassított ambientes szintipop? Az egész egyetlen megaspektákulumként, elfojtott kapitalista vágyaink hatalmas projekciós felületeként olvad egymásba a múltnak egy olyan nosztalgikus képeként, amelyről tudva levő, hogy így, ilyen formában nyilvánvalóan sohasem létezett. A kép lehet, hogy hamis, ám a nosztalgia valós. A kérdés, hogy miként lehetséges ez?

„Hogyan érezhetek nosztalgiát egy korszak iránt, amelyben még nem is léteztem?” Tevődik fel a kérdés a „Z” vagy „millenial” generáció, tehát a 2000-es évek után születettek szemszögéből, akik a fő bázisát képezik az internetes tartalomgyártásnak, elosztásnak és befogadásnak. A válasz talán a vaporwave immanens aporetikusságában keresendő. Ezeket az alkotásokat hallgatván és látván, belemerülvén abba az atmoszférába, amelyet teremtenek, furcsa, kettős viszonyulás és érzéskavalkád tapasztalható, amely különös kísértetiességet kölcsönözhet ezeknek a tartalmaknak.

Egyrészről jelen van valamiféle zsigeri émelygés vagy szédület, amelyet a jól megszokott kapitalizmus- és fogyasztáskritika kiválóan körülhatárolt az elmúlt évtizedekben.

Mikor a turmix már olyan édes, hogy szinte csípi a torkunkat. Túl szép, túl színes, túl hamis, túl giccses, olyannyira, hogy szinte undorodunk tőle. Egy pillanatra alámerülhetünk abba a tébolyba és végtelenül üres idegenségbe, amelyet a végletekig fokozódó és élénkülő Vágy maga után hagy, miután új tárgyat szemelt ki magának.

Másrészről azonban, paradox módon másfajta, ezekkel szinte ellentétes érzések is felmerülhetnek bennünk. Otthonosság, a nyugodt, beletörődő lemondás biztonsága, a tárgyiasult önélvezet felszabadult, könnyed, kellemes, sőt, élénkítő és felpezsdítő tapasztalata.

Mikor egy zene végre nem szól valamiről, hanem egyszerűen csak szól, kitölti a teret, és körülveszi az embert. Ezek a nagyon vegyes, és egymásnak sokszor ellentmondó érzések és jelentések közepette pedig megteremtődik vagy leképeződik az, amit a kapitalizmus kognitív disszonanciájának nevezhetnénk. A szorongás, amely abból a disszonanciából adódik, hogy a fogyasztás elkerülhetetlen, sőt, olykor titkon még élvezzük is, hiszen az emberek nagy többsége szeretne egyedi ruhákban járni, amelyek kifejezik az egyéniségüket, szeretnének érdekes könyveket olvasni, látványos filmeket látni a moziban, szép képekkel díszíteni a szobájuk falát, finom ételeket enni, más tájakra is elutazni stb. Másrészről azonban pontosan tisztában vannak ennek a magatartásnak az erkölcsi, ökológiai, társadalmi aggályaival, vagy akár konkrét pusztító hatásaival.

A klímaszorongás és a morális teher, ám ezzel együtt egy esztétikai élet jogos reménye és vágyálma egyszerre nehezedik a fogyasztói társadalmak vállára.

A vaporwave pedig pontosan erre a szorongásra mutat rá, mikor az elnyomott fogyasztói vágyálmok nosztalgikus emlékképeként, mint a nyugati kultúra rossz közérzete és furdaló lelkiismerete tör fel kísérteni az internet elfojtott kollektív tudattalanjából. Akárcsak a kommunizmus szelleme Derridánál. Mint valami alantas intellektualizmus egyszerre büntető és gyógyító szelleme, a vaporwave úgy szabadítja ki a tömegkultúrát, a fogyasztói javak halmozásának bűnös élvezetét a palackból. Persze valamiféle eredetinek és valósnak vélt, tartalmas és igaz emberi esszenciára hivatkozva a végletekig lehet tagadni és kritizálni a kapitalizmus szellemét, de a lelke legmélyén mindenki érezheti, hogy nincs piros kapszula, sőt, valamelyest vágyunk is a kék (vagy inkább lila) kapszula álomvilágára. Az álomvilágra, amelyet a vaporwave ködös atmoszférája tár elénk teljes valójában. Talán innen származik az a különös nosztalgia, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk annak projektív-ukrónikus jellegével.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, ehhez a paradox, egyben szorongó és felszabaduló nosztalgiához azonban társíthatunk még valamit. Ezt leginkább egyfajta rezignáltságként lehetne jellemezni és azonosítani. „Ribbed music, for the numb generation”, ahogy a Sohodolls nevű brit együttes egyik lemezének borítója is sugallja, utalva talán a Pink Floyd Comfortably Numb című számára. Pontosan erről a fásult, zsibbadt, elkábult bódultságról van szó, amit az angol „numb” szócska kifejez. Honnan származhat ez a generációs-kulturális fásultság? A vaporwave alkotások olyan immanenciasíkként hatnak, amelyek magukba ágyaznak mindent, bekebelezik a kultúra minden elemét, az ókori művészettől kezdve az Arizona üdítőitaláig. Ezek a művek egymásnak ellentmondó vagy össze nem illő kulturális elemeket állítanak egymás mellé, és ezekkel a furcsa, disszonáns együttállásokkal borzolják fel a kulturális szférák hagyományos, üledékes lerakódásait. Ez a folyamatosan gyűrődő, magába omló welschi sokaságöröm azonban a 20. század végére, valamint az új évezred első évtizedeire mintha apadni, csendesedni és átbillenni látszana. A 68-asok forradalmát, a rock and roll és a punk, később pedig a queer underground klubéletet mozgatórugóit, és a kilencvenes évek hackerkultúráját, valamint az elektro és a rave partik lázadó energiáit a 2000-es évekre mintha valami egészen más váltotta volna fel. Mintha az ezredfordulós nagy dotkom lufival együtt az optimista és feltörekvő yuppiek utolsó lázadó energiái is kipukkadtak és elpárologtak volna, amit nem követhet más, csak a bódult válság érzete.

Rezignáció, lemondás, beletörődés, depresszió és a regresszív ismétlés. Ezeknek a kortüneteknek talán a legjobb és leghíresebb elemzője volt Mark Fisher, aki szerint a nyugati kultúra jelen állapotában elvesztette bármiféle jövőkép megteremtésének a képességét, és arra kárhoztatott, hogy folyamatosan a múlt darabkáit ismétlje, és azok konstans rekonfigurálásával helyettesítse a valós innovációt. Habár elemzését főként az angolszász könnyűzenén végezte, szövegeiből az sejlik át, hogy az elmélet kiterjeszhető az egész művészetre. A kapitalista realizmus elnyomása alatt képtelenség újat létrehozni, így a múlt töredékei térnek csak vissza zombifikálódott kísértetként. A vaporwave szintén a bódult, kényszeresen ismétlő kábulat fisheri paradigmájában helyezhető el. A vaporwave beglitchelt, töredékekből és anakronisztikus lenyomatokból felépülő kollázsai, vagy a lelassított, saját korukban giccses és üres popzenék, amelyek tényleg csak azért voltak, hogy kitöltsék a pláza liftjében a két emelet közötti ürességet, most új konfigurációkban térnek vissza hozzánk a digitális térben. A melankolikus nosztalgia, a kísértetiesen otthonos idegenség és a bágyadt rezignáció ugyanolyan intenzitással képezik ezen művek érzelmi bázisát.

A vaporwave világa paradox és bizonytalan. A kérdés az, hogy miként viszonyulunk ehhez a paradoxitáshoz. A vaporwave, úgy gondolom, nem szeretne válaszokat adni, még a kérdezéstől is vonakodik. Sokkal inkább elmélyíti a paradoxonokat és disszonanciákat, mintsem kiutakat kínáljon belőlük. De miért is kellene görcsösen kiutak után kutatnunk, vágyakoznunk a kapitalizmus vége után, mikor a spirál még gyűrűzhet befelé, és a kiút talán annak belsején és mélyén át vezet? Miért erőlködünk valaminek a megváltoztatásán, mikor ezen irányú erőlködéseink ugyanúgy fenntartói a rendszernek, amelyet átformálni vagy leváltani hivatottak? Mikor ücsörészhetünk digitális-virtuális világunk tengerpartján, a cybertér végtelenbe nyúló vektorai mentén, a háttérben az örökké lemenő sötét Nap fényébe olvadó tudatunk utolsó pillanataiban pedig még egyszer eldúdolhatjuk kedvenc zenénk melankolikus dallamát. Mert a vaporwave a sötét Nap felettünk és bennünk. „Ő az a nap, amely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött. Besugározza a teljes földfelszínt, és mindörökké önnön dicsőségében fürdik.” (Guy Debord: A spektákulum társadalma. ford. Erhardt Miklós, Bp. Balassi, 2006, 12. o.)