Mit olvas a művész? Cséfalvay András válaszol

Új cikksorozatunk szándéka, hogy bemutassa a kortárs képzőművészeti alkotások, a kiállítások címei, a kurátori koncepciók mögötti háttérmunkát. Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy a külső szemlélő számára is láthatóvá váljanak azok a filozófiai és társadalmi kérdések, amelyek megmutatják, hogy a képzőművészet nem egy hétköznapi valóságtól elrugaszkodott terület, hanem egy olyan sajátos módszertan, amely a jelen társadalmi-természeti változásaira reagál.

A járvány világosan megmutatta, hogy a tudomány és a tudományos közlés módszerei mennyire nincsenek integrálva a társadalomba. Ennek egyik jele, amikor emberek részinformációkból alkotnak teljesnek vélt, torz véleményt a vírus valóságosságáról, veszélyeiről, mindezt úgy, hogy világosan ignorálják a tudományos módszertan egyes lépéseit. A felelősség azonban nem okvetlenül az egyéneké, sokkal inkább a tudományé, miszerint inkább annak kellene sokkal több időt és energiát fektetnie a tudománynépszerűsítésbe, és saját működésének, eredményeinek érthető kommunikálásába.

Más léptékű probléma, más tétekkel, de a képzőművészetnek is vannak hasonló problémái: többnyire a saját közege felé kommunikál, olyan nyelvezettel, amely eleve kizárja azokat, akik nem részei a szcénának. Mindez nem segíti a társadalmi mobilitást, inkább a meglévő különbségeket betonozza be. Emellett folyamatosan felmerülő probléma, hogy kicsi a képzőművészet közege, kevés a közönsége, silány az irányába mutatott érdeklődés, azonban egyelőre kevés az olyan (részvételalapú) képzőművészeti projekt, amelynek kimondott célja, hogy új közönségeket szólítson meg.  

Cikksorozatunk lényege, bevallottan demokratizációs szándékkal, hogy művészeket, kurátorokat, művészetelmélettel, a művészet társadalmi beágyazottságával foglalkozó társadalomtudósokat kérünk fel arra, hogy beszéljenek olyan kötetekről, amelyek az ő munkásságuk számára nagyon fontosak. Tegyék mindezt úgy, hogy a szélesebb közönség számára próbálják meg kommunikálni, hogy az adott irodalmat miért olvassák és hogyan hasznosul a munkájukban. Egyfajta könyvajánló ez, amelynek szándéka, hogy egy külső szemlélő számára betekintést nyújtson a képzőművészet által mozgásba hozott széles elméleti anyagba. Ezáltal láthatóvá válnak azok a filozófiai, társadalomelméleti kérdések, problémák és szakirodalmak, amelyek a képzőművészetet (és a hozzá kötődő intézményrendszert) foglalkoztatják. A sorozat első részében Cséfalvay András képzőművészt kérdeztük.

Ki lehet emelni egyetlen olyan könyvet, amely nagyon meghatározó a munkásságod szempontjából?

Több olyan könyvről is beszélhetnék, amelyek meghatározóak voltak abban, ahogyan gondolkozom. A legtöbb ezek közül egy új fogalomi világot kínál, amellyel bizonyos jelenségek értelmet kaphatnak. Megnevezések, kapcsolatok villannak fel, és kínálnak olyan hálózatokat, melyek aztán belevetítve a valóságba, térképként mutatnak utat. Említhetném azokat a szakmai könyveket, melyek formálták az én nagytérképemet: Bruno Latour: A létezés módjainak vizsgálata (Inquiry into the Modes of Existence), Paul Feyerabend: A módszer ellen (Against Method), illetve Ladislav Kvasz: Instrumentális realizmus (Inštrumentálny realizmus).

De ha egy konkrét írást kellene kiemelnem, akkor az J. R. R. Tolkien esszéje, A tündérmesékről lenne, a Szörnyek és ítészek (Monsters and the Critics) című kötetből. Ebben a rövid tudományos munkában felvázolja a mesék, a fikció keletkezésének történetét, és ami a legérdekesebb, érinti a valóság és a fikció különleges kapcsolatát is. A nyelv és más, sokkal analitikusabb emberi igyekezetek mind kategóriákba tagolják, metszik a valóságot. Bizonyos világmetszetek beidegződnek („a paraszti józanész”), némelyek viszont pont a szokásos rend felborításával új távlatokat nyitnak. Tolkien szerint ez a mese, és bizonyos értelemben véve az egész művészet szerepe. De az esszé fontos példákat is említ, ahol óvásról, rejtekhelyről és reményről beszél. Régóta izgat a valóság és a fikció kapcsolata, és szerintem Tolkien esszéje, valamint az azt követő Mythopoeia című vers (ez a magyar fordításban nincs benne) gazdag bevezető az erről való gondolkodásba.

Van olyan frissen vagy a közeli múltban megjelent könyv, amelynek hatása érezhető a képzőművészeti szcénán (vagy jó lenne, ha érződne a hatása)?

Inkább egy fogalmat emelnék ki, amelyhez több gondolkodót is lehet kapcsolni. Az Antropocén, a geológiai korszak megnevezése az, amihez sok kortárs képzőművészeti alkotást, kutatást, kiállítás lehetne kapcsolni. Alapjában véve egy neutrális fogalom, az emberi tevékenység geológiai jelentőséget állítja, bár a képzőművészetben legtöbbször kritikai viszonylatban, az emberközpontúság érzéketlenségét tematizálva van jelen. Ebben a kontextusban említeném Timothy Morton Emberiség (Humankind) című könyvét, Rosi Braidotti Poszt-humán ismeret (Post-human Knowledge), Anna Tsing Egy gomba a világ végén (Mushroom at the End of the World) című műveit. Ezekben a könyvekben az emberi civilizáció végessége, a klímaváltozások, az emberiség és a környezet összefüggései jelennek meg különféle példákon keresztül. A képzőművészet számára ismét az a feladat tárul, hogy milyen új képeket, történeteket vagyunk képesek előhívni, melyeknek mozgósító erejük is van? Képesek vagyunk-e alternatívát képzelni egy versenyalapú, kizsákmányoló, avagy disztópikus jövő helyett.

Mit olvasol most?

Jelenleg Donna Harawaytől olvasom a Rokonságokat alkotni (Making kin) című könyvet. A mű azt próbálja elemezni, hogy milyen módon lehet kapcsolatba kerülni és a rokoni viszony szintjére emelni nem emberi létezőkkel való kapcsolatokat. Bár a könyv egyik témája a háziállatokkal való közös sors, a könyvben nagyobb infrastruktúrákkal való horizontális kapcsolatok is előkerülnek (erdők, postagalambok, tintahalak). A biológus hatterű filozófus az együttélés, az egymással szimbiózisban élő lények fokozottan összetett hálózatáról beszél, más fajok tudatáról, intelligenciájáról, nyelvéről. Arról, hogy az ember ennek a hálózatnak egy fontos, de nem feltétlenül különleges tagja. A könyv fókusza a közös sorsok felismerése más lényekkel, és egyik célja az ember érzékenységének finomítása, a nem emberi igényekre való hallgatás.

Cséfalvay András kiállításainak kritikái itt és itt olvashatók.