Írók vad álmai – Gubis Éva, Szalay Zoltán

Sorozatunkban azt kérdezzük meg irodalmároktól, művészektől, hogy mi a legvadabb, szakmájukkal összefüggő álmuk, amely akár meg is valósulhatna. Valamennyire valóságos, mégis vad dolgokat keresünk, személyeseket és szakmaiakat. Most Gubis Éva és Szalay Zoltán álmait tesszük közzé.

Gubis Éva

Magyar alapszak kötelező nyelvészeti óráján, helyesíráson próbálta a tanárnő sztorizgatással csábítóvá tenni az amúgy elég unalmasnak ígérkező tárgyat. Elmesélte, hogy régi kedves cicája belső vérzésben pusztult el, miután a Magyar Helyesírás Szabályainak tizenegyedik kiadása ráesett az íróasztalról. Kínos csend után röhögtek fel az első bátrak.

Diákéveim alatt tovább gyűlt bennem a tapasztalat, miszerint a vaskos terjedelemnek tisztelet jár, gyakran kultusz épül köré. A hatkötetes Magyar irodalom történetét a bennfenteseknek illett Spenótnak hívni, a vastag kurzusjegyzetek szidalmazása hozott legykönnyebben összhangba az évfolyamtársakkal és a vizsgákra készülve azzal méregettük egymás (hogy mondják ezt nyomdaképesen) bölcsészvirtusát, hogy kinek hány oldalas Krúdyt vagy Nádast kell elolvasnia csütörtökre (mindig csütörtök, a péntek szent, akkor a bölcsész megpihen).

A terjedelem iránti áhítat tovább nőtt bennem az íróműhelyeken, ahol azt hallgatom, hogy a novellák után majd nagyobb terjedelemre térek át, meg szélesebb fesztáv, meg komplex cselekmény, több karakter – mind főhősökre, mind karakterszámra értve. Ez az elvárás feszültté tesz, mivel a terjedelemnek nőnie kell, a tömörség iránti vágyam viszont pont a húzásra sarkall. Ördögi kör.

Álmomban egy olyan regényt, sőt, regényfolyamot írok, ami méretre vastag, szerkezetre polifón, kötésre kemény, oldalszámra három-, vagy legyek vad, négyjegyű. Mégis minden mondatának pont ott a helye, ahol van, tömör és fontos a szerepe. Olyan tömör, hogy a súlya is nagyobb, mint azonos térfogatú könyveké, több macska leterítésére képes.

Vagy.

Hagyom a macskákat békében élni. Egy még vadabb álmomban lerombolom magamban a terjedelem iránti áhítatot, rövid műveket írok és ezzel megelégszem. A kötetem épp csak füzetnyi vastagságú, nem okoz senkinek belső vérzést, egy hetyke pofonra alkalmas.

Szalay Zoltán

A legtöbb író arra vágyik, hogy az irodalomórák tananyagává váljon, irodalmi érettségi tétellé, én viszont nem az irodalomban szeretnék igazán nyomot hagyni, hanem a földrajzban. Már alapiskolásként rajongtam a földrajzért, és tűrhetően szerepeltem a földrajzversenyeken is, egészen addig, amíg nem kerültek előtérbe a számolgatós témák, amikben már nem sok fantáziát tudtam felfedezni. A legjobban azok a helyek érdekeltek, amelyeket úgysem fogok soha látni, vagy ha látni esetleg megadatik is, részleteiben megismerni aligha; olyan szigetek, amelyeket elképzelhetetlen víztömegek szorongatnak, olyan városok, amelyeket fojtogató pusztaságok vesznek körül. Ezekben az években sok elképzelt birodalom történetét írtam meg saját szórakoztatásomra, flórájukkal-faunájukkal és történelmükkel együtt, és nem volt annyira nehéz elhinni, hogy léteztek is. Azóta is vannak hasonló próbálkozásaim. Ha tehát egyszer a világ valamelyik tantermének a földrajzóráján szóba kerülne pár általam felvázolt hely, mondjuk az a Boroszló nevű városállam, ahol Daniel Wend tevékenykedett, esetleg a Felföldi Köztársaság, a Zombor-, más néven Üllő-sziget, ahol a kékfejű makákó honos, netán Pozsony Szabadállam, az nem lenne rossz visszajelzés. Még jobban tetszene, ha valaki megrajzolná ezeknek a helyeknek a térképét (szerintem nem lehetetlen), hogy még egyszerűbb lehessen ezeken a tájakon kalandozni. Ennél már csak az lenne nagyszerűbb, ha az ENSZ minél több tagállama elismerné a Felföldi Köztársaságnak vagy Pozsony Szabadállamnak a létezését, és saját állampolgáraik is lehetnének, meg persze saját pénznemük, alkotmányuk és függetlenségnapi fesztiváljuk, amire meghívnának engem is, hogy mondjak egy ünnepi beszédet. Megtisztelő felkérés volna.

Nagy Hajnal Csilla és Berta Ádám álmai itt érhetők el

Simon Bettináé és Gál Hunoré pedig itt

Nagy Márta Júlia és Németh Zoltán álma ezen a linken