dunszt.sk

kultmag

Online baloldaliság és kritikai mémkultúra

Mark Fisher neve az utóbbi évtizedben szinte megkerülhetetlen eleme lett a jelenkori kritikai kultúrakutatásnak. Fő programadó és egyben paradigmatikus művének, a Kapitalista realizmusnak a nemrégiben megjelent magyar fordításával pedig a brit gondolkodó hazai recepciója is új lendületet nyert. Fisher elméleti felvetései és gyakorlati teória-fikciós írástechnikája visszatérő kísértetként bukkannak fel a különböző kortárs filozófiai, kultúraelméleti és esztétikai irányultságú írásokban. Diskurzusokba való beágyazottságából adódóan talán nem is szükséges mélységében bemutatni teoretikus munkásságát és pályáját. Számomra mára sokkal érdekesebb lett a Fishert befogadó, feldolgozó és továbbgondoló közegben a megkérdőjelező, megrendítő és kizökkentő kérdések, felvetések, valamint szökésvonalak felkutatása és kibontása. Azok a diskurzust finomító és cizelláló vizsgálódások, amelyek ha tetszik, a kritika kritikájaként mélyítik és gyarapítják annak értékét és érvényét.

Ilyen különlegesség lehet például Fisher egy korai műve, amely még a warwicki egyetemen, a 90-es évek végén készült doktori disszertációjának kibővített kiadásaként jelent meg Flatline Constructs: Gothic Materialism and Cybernetic Theory-Fiction címen. Mielőtt a fiatal újbaloldali, neomarxista identitásforradalmárok és kultúrharcosok véglegesen kisajátítanák maguknak Fishert, talán érdemes lehet beletekinteniük e műbe.[1] Születésében ugyanis vélhetőleg komoly szerepet játszott a baloldalisággal nem igen vádolható Nick Land és a CCRU (Cybernetic Culture Research Unit) csoport. Kissé kilóg ugyan abból a baloldali-kritikai narratívából, amelybe némileg leegyszerűsítő módon szeretik Fishert beletuszkolni, ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezen könyve a maga felforgató, szabad asszociációs gondolkodásmódjával és merész, lendületes partizánjellegéből adódóan több szempontból még sokkal érdekesebb lehetőségeket rejt magában, mint későbbi, a fősodorba tartozó művei (Capitalist Realism; Ghosts of My Life). Habár a Flatline Constructs is megérne jó pár recenziót, most mégsem erről fogok írni, hanem egy nemrégiben, az általam igazán kedvelt Zero Books-nál megjelent kötetről, pontosabban néhány benne felmerülő gondolatról.

Mike Watson The Memeing of Mark Fisher. How the Frankfurt School Foresaw Capitalist Realism and What To Do About It [Mark Fisher mémelése. Hogyan előlegezte meg a frankfurti iskola a kapitalista realizmust és mit lehet ezzel kezdeni – saját fordítás] című kötetéről van szó. Az alcím szépen elárulja a könyv főbb intencióját és alaptémáját: Fisher és a frankfurti iskola kapcsolatának feltárását. De ahogy azt a Zero Books más szerzőitől is megszokhattuk, nem csak egy unalmas akadémiai értekezésről van szó, hanem szorosan a kortárs digitális kultúrába ágyazott, az internet kritikai kultúraelméleti jelentőségét szem előtt tartó, komplex kérdésfeltevések sorozatáról. Az alapvető és valószínűleg ma is sokakat foglalkoztató kérdés mellett, miszerint mégis mi újat tudott hozni Fisher vagy Simon Reynolds a 20. századi kritikai kultúrakutatás és a frankfurti iskola nagymestereihez képest, kurrens esztétikai és kultúraelméleti jelenségeket feldolgozó, roppant olvasmányos és az aktualitások felé nyitott, igazán érdekes esszéket olvashatunk. Olyan teoretikus kísérleteket és felvetéseket, ahol egymás mellé kerül a kapitalizmus kritikája a kortárs mémkultúrával, Adorno és Horkheimer a 4chan nevű trashfórummal és a QAnon mozgalommal, vagy Benjamin flaneur-je a közösségi média algoritmusaival.

Watson, aki egyébként szintén baloldali médiakutatóként, kritikusként és kurátorként dolgozik, ebben a könyvében olyan lehetséges összefüggésekre világít rá, amelyek alapvetően új irányokat mutatnak fel a kritikai kultúrakutatás számára és egyben szélesítik, mélyítik, valamint frissítik a Fisher által fémjelzett kortárs baloldali, kritikai diskurzust. Ahogy a fülszöveg is állítja, a könyv egyik fő irányultsága, hogy a kapitalista realizmussal párhuzamba állítva, a frankfurti iskola eredményeit felelevenítve egy, a jelenkori digitális kapitalista világunk értelmezésében is hasznosnak bizonyuló kritikai keretrendszert állítson fel. Watson nyíltan vállalja azon véleményét, miszerint a kulturális és a politikai gyakorlat szétválasztása egy hamis dichotómiát eredményez, és ahogy az emberek kezében egyre több digitális eszköz és médiatechnika összpontosul, a hagyományos baloldalnak feltétlenül ki kell aknáznia az online-digitális kultúra erőforrásait, hogy ismét egy valós politikai mozgalmat, valamint egy érdemben releváns alternatívát tudjon képezni a társadalom számára. Hogy a szerző ezen reményei mennyire idealisztikusak vagy naivak a nyugati, jóléti társadalmak politikai passzivitásának fényében, azt mindenki döntse el maga, akár most, akár a könyv elolvasása után.

Kritikai gondolkodás a digitális kultúrában

A bevezető fejezetben Watson röviden vázolja a soron következő esszék teoretikus kontextusát és előzményeit. Ehhez feleleveníti a fisheri paradigma egyik fő tételét, miszerint a nyugati társadalmakban egyre növekvő mentális és pszichés betegségek (depresszió, szorongás, figyelemzavar) legfőbb okai a minket körülvevő és az élet minden területére kiterjedő kapitalizmus kártékony gazdasági-kulturális struktúrája és logikája. Erre a már önmagában kissé lehangoló alaphelyzetre aztán rátett még egy lapáttal a 2020 elején kirobbanó világjárvány, amely csak fokozta a bezártságot, az izolációt, az elmagányosodást, a kilátástalanságot, valamint az állami kontrollt és a globális techcégek befolyását. De ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy a történelem legnagyobb tőketranszferje zajlik éppen a szemünk előtt. Elég, ha csak a globális chiphiányon a legtöbbet kereső félvezetőgyártó vállalatokra gondolunk, akik az utóbbi két évben megötszörözték részvényeik értékét. De ugyanilyen kimagasló évet zárt a munkavállalóit köztudottan embertelen körülmények között dolgoztató Amazon is.

A pandémia alatt a gazdagok még gazdagabbak lettek, míg a középosztály és az alsóbb társadalmi rétegek egyértelműen megsínylették a kialakult szituációt, nem csak financiális értelemben. Ezáltal a társadalmi különbségek még tovább mélyültek. Ebből a kordiagnózisból közelítünk aztán a digitális kultúra jelenségeihez és eszközeihez, amelyek a szerző értelmezésében, a rengeteg negatív példa ellenére, mégiscsak valamilyen erőforrásnak tekinthetőek a baloldal számára. Az online kulturális termelés egyfajta kritikus, rizomatikus mémkultúraként is felhasználható lenne a társadalmi igazságosság és egyéb nemes eszmék megvitatására és terjesztésére (vagy termelésére). A közösségi média önszerveződő csoportjai, az online fórumok vagy az alternatív streaming lehetősége, és a mindezekhez tartozó politikai közösségszerveződés a szerző értelmezésében szökésvonalat képezhet, valamint töréseket és szakadásokat hozhat létre a kapitalizmus mindent eltárgyiasító és elidegenítő struktúrájával szemben. Éppen úgy, ahogyan azt Fisher is elképzelte a Kapitalista realizmus végén. A nyilvánvalóan eldönthetetlen kérdés már csak annyi, hogy ez tényleg így van-e?

A szituáció paradox jellegére mutat rá már csak az a tény is, hogy amint azt a bevezetőben olvashatjuk, e gondolatok jelentős része éppen online fórumokon, Facebook-csoportokban és YouTube live-ok diszkurzív terében jött létre: azon platformokon, amelyek logikájukban éppen a kapitalista termelés tökéletes modelljeiként sokszor a megfogalmazódó kritika tárgyát képezték és képzik jelenleg is. Habár a kritikai gondolkodás dialektikájának ilyetén önellentmondásossága egyáltalán nem új keletű tapasztalatunk.

Talán a kapitalizmust eleve lehetetlen ellentmondás nélkül kritizálni, hiszen mindannyian benne élünk. Az irracionálisba hajló rendszert olybá tűnik, csakis irracionális módon lehet megközelíteni és kritika alá vonni. Még szerencse, hogy az avantgárd és a posztmodernitás feloldozott minket a felvilágosodás, valamint a klasszikus modernitás racionalitás-fétisének nyomasztó terhe alól.

Az első fejezet rögtön egy központi kérdést jár körül: miért érezzük úgy, hogy a baloldal nem képes (ki)használni az internet adta lehetőségeket? Vagy kicsit tágabban értelmezve, miért nem volt képes (eddig legalábbis) az internet és a világháló beváltani a hozzá fűzött korai, demokratikus-forradalmi eszméket és reményeket? Ugyan a formátumból adódóan a szöveg nem végez komolyabb mélyfúrásokat az internet működésmódjaival és ezek szocio-kulturális vonzataival kapcsolatban, azért igen körültekintő módon összegzi azokat az okokat, amelyek talán nem olyan szembetűnőek, így hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk.

Az egyik ilyen ok, hogy az internetet szinte teljes mértékben kisajátították a kapitalizmus legnagyobb haszonélvezői és egyben védelmezői, a globális multik és óriási techcégek konglomerátumai – mint amilyen a Facebookot, az Instagramot és még egy sor egyéb platformot és szolgáltatást birtokló és magába olvasztó Meta. Remek példa erre a térhódításra a közelmúltbeli eset, amikor több közösségi médiaplatform szolgáltatása akadozott egyszerre, és rengetegen az internetszolgáltatójukat hívták, hogy miért nem működik az internet: az emberek fejében az internet fogalma szinte már azonosult a közösségi médiával. Ebből adódóan az internet (igazából csak a közösségi média) nem más, mint egy hatalmas információ- és adatgyár, ahol a felhasználók önmagukat kizsákmányolva termelik és fogyasztják a tartalmakat, megvalósítva ezzel a tökéletes, önfenntartó és önműködő kapitalizmus körbenforgó gépezetét. A tőke gépezetét kiegészítette az adathalmazok önműködő, öncélú, poszthumán gépezete. Ennek folyományaként mára az internet esszenciálisan magában hordozza a kapitalizmus logikáját, ezzel ellehetetlenítve a belső kritikát. Az interneten bármilyen forradalmi eszmének vagy komplexebb intellektuális tartalomnak ugyanolyan a létezésmódja, mint bármelyik egyéb, például alt-rightos mémnek. Kérészéletű adathalmazként vagy alaptalan online identitáscsomagként a baloldali kritika nem tud valóságos hatást kifejteni, hiszen rabja marad annak a közegnek és mediális létállapotnak, amelyben megszületett.

Ehhez kapcsolódóan a szöveg elemez egy másik okot is, ami ellehetetleníti a valódi kritika és társadalmi szolidaritás kialakulását az interneten. Ez pedig az, hogy a közösségi médiaplatformok szintén inherens módon magukban hordozzák a polarizáció, a kirekesztés, a társadalmi ellentétek kiélezésének motívumát, hiszen a szélsőséges érzelmek generálásával még inkább a képernyők előtt tarthatják a felhasználókat. Ez a fajta jutalmazó-büntető buborékelmélet ismét nem új keletű megfejtés az internet működésével kapcsolatban, azonban megvilágító erejű lehet arra nézvést, hogy egyes online fórumok és „közösségek” miért lehetnek ideális táptalajai szélsőséges nézeteknek, és főként szélsőjobboldali, alt-right mozgalmaknak, melyek – szemben a baloldali törekvésekkel – valóban képesek offline externáliákat is kitermelni (ld. QAnon mozgalom).

Watson szerint, és ebben nagy valószínűséggel igaza van, a közösségi média alapvetően kedvező médiuma lehet a megosztáson, a gyűlöleten, a szélsőséges törzsi érzelmeken és nézeteken alapuló szerveződésnek, szemben a szolidaritással, a megértéssel, az elfogadással és az építő jellegű diskurzusokkal.

Sajnálatos módon az internet mélyrétegeiben – ahova valószínűleg az átlagfelhasználó el sem jut –, mint a társadalom elfojtott kollektív tudattalanjában, fortyog a düh, a harag és a frusztráció, amelyek aztán rasszizmusba, szexizmusba, xenofóbiába és közvetett vagy közvetlen erőszakba csatornázódnak. Egy ilyen közegben talán érthető, hogy a baloldali eszmék miért nem tudnak a gyűlöletkampányokhoz hasonlóan kitörni a szűk csoportosulásokból a széles nyilvánosságba.

Baloldali mémkultúra az internet sűrűjében

A második fejezet az online kulturális termelés módozataival és logikájával foglalkozik, valamint azzal, hogy ezek milyen hatással vannak a produktumok politikai vagy éppen esztétikai minőségére és hatóképességére. A szöveg Benjaminnak, a Műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című ismert írását veti össze Jacques Attali Noise: The Political Economy of Music című könyvében foglaltakkal. Ennek fényében a termelésmódok  és termelőeszközök demokratizálódása a társadalom demokratizálódásával kellett volna, hogy együtt járjon. A probléma annyi, és ezt néhány keserű példán keresztül Watson is bemutatja, hogy ha fellátogatunk a leghíresebb streamer oldalakra, akkor nem éppen azzal találkozunk, hogy a tehetségéből és a kreativitásából bárki szabadon megélhet, hiszen az okostelefon révén mindenkihez eljuttathatja kulturális produktumát. Sokkal inkább azzal, hogy néhány nagyon híres influenszer már azzal is pénzt keres, hogy élőben közvetíti azt, ahogy éppen alszik, a követőik pedig fizetős kommentek segítségével próbálják felébreszteni őket. Ezen tapasztalatok mentén konstatálja a szerző, hogy az alternatív tartalomszolgáltatók egy nagyon szűk köre komoly mennyiségű tőkét tud felhalmozni azáltal, hogy gyakorlatilag monetizálják a munka szempontjából még a látszólag leghaszontalanabb tevékenységüket is, az alvást. Miközben a nagy többség továbbra sem képes semmilyen módon profitálni az internet adta lehetőségekből – az internet egyelőre nem képes egy igazságosabb kulturális, financiális vagy politikai elosztási rendszer megvalósítására. Ebből kifolyólag, még az alvásukkal is pénzt kereső influenszerek jelenségét szem előtt tartva megállapítható, hogy a kapitalizmus viszont továbbra sem hagyott fel az új területek és termelésmódok bekebelezésével és territorializálásával.

Ezt követően a harmadik fejezetben a QAnon mozgalom kerül részletes elemzésre, amely egy polgárpukkasztó, kifejezetten provokatív, erőszakos és ízléstelen tartalmairól ismert internetes fórumból, a 4chan egyik alfejezetéből szökkent szárba. Ebben a fejezetben Watson Adorno és Horkheimer munkáira, főleg a Felvilágosodás dialektikájára támaszkodik, azon belül is azon fejezetekre, melyek a fasizmus és a szélsőséges nézetek kialakulásával foglalkoznak. Ami véleményem szerint fontos ebben a szekcióban, az a jól körülhatárolt elválasztása a 20. század és a mai kor történéseinek, hiszen sokszor hajlamosak vagyunk a jelenségek anakronisztikus összemosására (pl. a mai populista, illiberális, jobboldali törekvéseket összemosni a fasisztoid diktatúrával). Vannak ugyan szembetűnő hasonlóságok is, például a mitikus, irracionális erő visszatérése a gondolkodásba. Habár a visszatérés talán rossz kifejezés, hiszen valójában soha nem is tűnt el vagy szűnt meg, a felvilágosodás minden törekvése ellenére sem. Az irracionalitás ugyanúgy jelen van a jelenkori internet és közösségi média működésében, mint ahogy jelen volt a 20. századi kapitalista és totalitárius ideológiákban.

Ennek ellenére fontos kihangsúlyozni a felszín alatt lapuló különbségeket. A fejezet rávilágít arra, hogy a mai (szélső)jobboldali vagy alt-rightos irányultságúnak titulált mozgalmak, mint amilyen például a QAnon is (bár szerintem az ő elhelyezkedésüket nehéz lenne pontosan meghatározni a klasszikus politikai palettán), mennyiben különböznek a 20. századi modernitás vélhetően hasonló elemeitől és szereplőitől. A legfontosabb különbség talán a QAnon mozgalom eredetien posztmodern jellegéből fakad. Mivel születését is nagyban befolyásolta az online-digitális kultúra, így annak jellemvonásait eleve magán hordozza. Ilyen tipikus posztmodern tulajdongások a decentralizáltság, a nagy, átfogó narratíva hiánya, a konspiratív paranoia vagy éppen a részvételi kultúra térhódítása – e tulajdonságokból adódóan pedig komoly kihívást jelent az efféle jelenségek kritikus megragadása. A kulturális fluiditás, a heterogenitás, valamint a relatív igazságok és az interpretációk sokfélesége új megközelítésmódokat és stratégiákat kíván meg az értelmező befogadás részéről is. Ezeket a meghatározó karakterisztikumokat egyetlen internetes jelenség tárgyalása közben sem előnyös figyelmen kívül hagyni, és erre a könyv is nagyszerűen rávilágít.

A kötet negyedik része tárgyalja a címadó témát, vagyis Fisher és a baloldali kritikai gondolkodás memetizálódását. Itt a szerző kicsit szélesebb perspektívában mélyíti el az első fejezet kérdéseit és analízisét. Olvashatunk a mémkultúráról és arról, hogy a baloldal hogyan vesz át roppant káros működési mechanizmusokat az online térben – és hogyan születnek meg ezáltal a neoliberális kultúrharc vívmányaként olyan jelenségek, mint például a cancel culture. Ezzel együtt azonban a mémkultúra olybá tűnik, képes kitermelni kritikai tartalmakat, a kérdés viszont továbbra is az, hogy ezek a tartalmak valóban hatékony eszközök lehetnek a baloldal számára, vagy csak arról van szó, hogy a digitális kapitalizmus ismét képes magába olvasztani és appropriálni még önnön közvetlen kritikáját is. A szerző nem ad egyértelmű válaszokat, azonban viszonylag szerteágazóan kifejti, hogy az internet és a digitális kultúra inherens jellemzőiknél fogva képesek lehetnek mind pusztító, mind pedig értékes mediális környezetként szolgálni. Ahogy persze így van ez szinte minden médiummal és technológiával a világon.

Kiutak a sötét erdőből?

Befejezésül pedig, az utolsó két fejezetben a szerző megpróbál lehetséges válaszokat és kiutakat kínálni az eddig vázolt, helyenként kissé kétségbeejtő helyzetből. Mégis miként, milyen módon használhatjuk a digitális kultúrát és az internet kétélű, egyszerre veszélyes és szinte végtelen lehetőségekkel kecsegtető médiumát akként, hogy ténylegesen cselekvő ágenciaként releváns és hatékony kritikáját képezhessük meg a kapitalista elnyomásnak?[2] Egyik válaszában a szerző ismét Benjaminhoz fordul segítségért és a híres flaneur figuráját idézi meg, aki látszólag céltalan, ám tudatos és reflexív császkálása, csámborgása és bolyongása révén ellenpontozhatja a kapitalizmus eltárgyiasító, instrumentalizáló és mindent a hideg, számító racionalitás alá vonó mechanizmusait. A flaneur a nagyváros utcáin mászkálva, öncélú esztétikai örömében és a kritikai távolság megteremtésével, intellektuális és érzelmi függetlenségéből adódóan látszólag kívül tud helyezkedni a kapitalizmus struktúráin.

Watson valami hasonlót ajánl, mikor azt írja, hogy ehhez hasonló kritikus, a rendszer gyengepontjaira, hibáira és törésvonalaira figyelmes, digitális flaneur-ökként járjunk az internet sötét erdejében, így leleplezve az algoritmusok és a fogyasztói társadalom hibáit és ellentmondásait.

A másik lehetséges válasz sokkal prózaibb. Ez a jól ismert neomarxista válasz: folytassuk, és ha lehet, fokozzuk a kritikát, szervezzünk alulról épülő közösségeket és eseményeket, diskuráljunk, gyártsunk rendszerkritikus mémeket, lassítsuk le magunkat és az életünket, bízzunk a majd eljövendő forradalomban és utópiában, valamint fúrjuk tovább, kitartóan a kapitalizmust.

Véleményem szerint Mike Watson The Memeing of Mark Fisher című könyve több szempontból is megvilágító erejű. Egyrészről fontos és finom részletekkel gazdagítja a Fisher körül kialakuló kortárs baloldali kritikai diskurzust, másrészről pedig kíméletlenül és őszintén mutat rá a diskurzus belső hiányosságaira és hibáira. Watson kötete hű marad a kritikai gondolkodáshoz és nem menekül el saját diskurzusának, pozíciójának és narratívájának a kritikai analízise elől sem, ahogyan azt sokan megspórolják. Ebből az igazán becsülendő hozzáállásból, valamint valóban kurrens és aktuális tematikájából adódóan kifejezetten fontos szövegnek tartom, akár a téma szakavatottai, akár a laikus érdeklődők számára.


Jegyzetek

[1]Habár ezzel egyidejűleg az is tudható, hogy ezen közegek milyen könnyen ki is utasítják soraik közül azokat, akik nem rendelkeznek kellő dogmatikus-ideológiai képzettséggel. Ehhez lásd Fisher Exiting the Vampire Castle című szövegét. Akivel szintén előfordult, hogy tagadhatatlan klasszikus baloldali elkötelezettsége ellenére mégsem felelt meg kellő mértékben kortársai „woke” ideológiájának, és emiatt érték támadások a saját közösségén belül.

[2] Ennek a kérdésnek Watson egy egész könyvet szentelt Can the Left Learn to Meme? (Zero Books, 2019) címmel.


Eged Bertalan „Bevezetés a mémkultúrába” című írása itt olvasható; Vörös Gergely recenziója Mark Fisher „Kapitalista realizmus” című könyvének magyar fordításáról pedig itt.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket