„Hány inger?”

Gottfried Benn elhíresült definíciója szerint: költészet az, ami lefordíthatatlan.

Nyilván, nyilván, ahogyan Kassák Lajos mondaná. Ez a meghatározás nyilván érvényes lehet az avantgárdtól a Dunkle Lyrikig eljutott Bennre, de nem érvényes az expresszionista Bennre. Nyilván érvényes, általában is, a késő-modern hermetizmusra mint jelentéssűrítő lírára, mely a magyar költészetben az újholdas irányban teljesedett ki. E késő-modernek a saját nyelvszemléletük felől olvassák a modernség történetét is, a saját hangsúlyaikkal, Poe-tól Mallarméig, Füst Milántól Babitsig. A „lefordíthatatlan” terminus inkább alakzat, mint szigorú tény: a késő-modern „nehezen mondhatóval” (Nemes Nagy Ágnes) van összefüggésben. De facto tehát lefordítható, csak éppen a poétikai konstellációk jelölőspecifikussága, a verssor szavak és hangok mikroszintjéig kimunkált jelentésgazdagsága, mély- és többértelműsége, a finom utalások sokasága miatt a nyelvi-kulturális transzferhelyzet bonyolultabb, a kommentárigény nagyobb: a „lefordíthatatlanság” ennek a költői elnevezése. A késő-modern Benn-nek is kiváló magyar tolmácsolói vannak, például éppen Nemes Nagy Ágnes, vagy újabban Márton László, aki jó érzékkel kódolja át hazai rejtjelekké a németül sifrírozott tartalmakat. A Pilinszky-verseket pedig nem kisebb nagyság, mint Ted Hughes fogalmazta át angolra. Mindazonáltal az avantgárd szövegeket nyilvánvalóan könnyebb lefordítani; az avantgárd Bennt is. S ez nem valamiféle lefokozás, hanem az irányzat nemzetköziségéből és sajátos jelszemléletéből adódó, nyelvi-poétikai tény.

Bozsik Péter költészete mélyen és elkötelezetten avantgárd; s éppen e pólus felől tekintve veti fel a fordítás és fordíthatóság kérdését. Az életmű avantgárd poétikai kondíciói a legteljesebb módon nemzetköziek, s ezt kontextuális szempontból csak megerősíti és elmélyíti a délszláv térség többnyelvű kulturalitásához való, szoros kötődés. Bozsik sosem volt hermetikus-titokzatos sűrítő, és sosem emelte magasba a nyelvet. Talán csak egyszer-kétszer. Néhány versén most is érződik, hogy hajlama volna rá, de aztán inkább visszavonul. Elhalasztja a dignitást máskorra. Bozsik mindig is avantgárd volt – igaz, éppen csak annyira, hogy érvényesíteni tudja a kimondás totális szabadságát. Kerüli viszont a nettó igazságokat, a manifesztumpoétikát. És kerüli a jobbos vagy balos ideológiai és esztétikai totalitás kísértését, ami a nagyszerű avantgárd zűrös múltjához szintén odatartozik. Bozsik egy eszmei protézisek nélküli, szabadon áramló nyelvet megalkotva tudja igazán hatékonyan tematizálni a társadalmi és történelmi eseményeket, miközben reflektál a jelformák válságára is. Bátran nevezhetjük ezt posztavantgárd kondíciónak.

Bozsik értelmezésében és költői gyakorlatában költészet az, ami lefordítható; a szerző nyílt sisakkal teszi ki művét az idegenségnek. Könyvének jelentős része délszláv (főként szerb nyelvű) versek, Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti műveinek magas színvonalú, magyar költészetként is jelentős teljesítményt nyújtó tolmácsolása. E művek nagy erővel adják vissza a jugoszláv háború rettenetét, Szarajevóval a középpontban. Bizonyos értelemben Bozsik eredeti költészete is fordítás: a fordítás allegóriája. Részint a kultúraköziség, részint pedig az irodalmi önszituálás szempontjából. A regionális interkulturalitás ténye és igazsága alapállapot e költői habitus és az életmű számára. Ez az egykori jugoszláv multikulturalitás-politika homogenizáló álomvilágán túl valósul meg, az eltérő nyelvi és közösségi tapasztalatok tényleges, egzisztenciális cseréjeként. A Behódolt tartomány kötet teljes természetességgel fordítja ezt olyan emlékezéspoétikába, melyben a személyes és az idegen egyazon dinamikai rendszer elemei. Az irodalom innen nézvést olyan hosszú távú kommunikációs rendszerként tűnik fel, amely a legalkalmasabb módon kerüli el a beszéd elértéktelenedését. Az allúziókban megértett, elsajátított idegen világirodalmi párbeszédként áll előttünk, Kavafisztól Dinescuig. De a posztavantgárd azt is megengedi, hogy Petri Hajnóczy-gyászverse legyen Bozsik Esterházy-búcsúversének kezdőpontja. A fordítás mint allegória a többszörös közvetítésre és a nyelvkritikai, költészetanalitikus reflexióra is vonatkozik.

Ebben a késő-modern reflexió is meghatározó szerepet játszik. A „Deficit” ciklus legfontosabb szövegcsoportja a József Attila-parafrázisok és poszttextusok sorozata (Kaleidoszkóp; Lessze; A legnagyobb mém; Morzsa; Míg te), köztük egy teljes szövegmontázzsal a bálványozott költő-előd verseiből (Kaleidoszkóp). Ebben J. A. legismertebb és legkevésbé ismert versrészletei találkoznak össze. Az utóbbi kategóriába a keltezetlen töredékek tartoznak, melyek egybeolvasva sokkolóan különlegesnek tűnnek fel, rendkívüli hatást váltva ki a mai olvasóból. Bozsik montázsa mint oeuvre-értelmezés ezt a bizonyára csupán filológiai és textológiai véletleneken nyugvó, ám az olvasás során poétikai (de)kódrendszerré váló (poszt)romantikus töredékesség-rendet tekinti a J. A.-életmű szervezőelvének. A verscsoport más versei is azt sugallják: a J. A.-líra logikája nem azonos az eszmék totalitásával vagy a gnómaszerű mondatok magvas sorozatával (ahogyan időnként a közösségi, sőt egykor még a hivatalos recepció is, felületesen vélekedni szokott). A montázs rávilágít, hogy a J. A.-szövegrészletek éppen nem a formai, eszmei zártság és totalitás, hanem a belső forma interaktív poétikai ereje révén rendelkezik máig ható, rendkívül intenzív megszólító képességgel. A J. A.-hatás e szöveganalitikus összefüggésben messze túlmegy azon a személyre irányuló, kultikus viszonyuláson, amelyet a műcsoport elején olvasható utalások sejtetnek.

Az ezek után következő, dezillúziós versek, a Vadak voltunk és a Jövőkép, beszédszerű hangnemváltásukkal és autobiografikus perspektívájukkal már átvezetnek a következő ciklusba. A „Rezervátum” azzal a neoavantgárd szövegeszménnyel operál, amelynek a beat-költészet az origója, és a szókimondás, a performativitás, sőt a nyelvi happening a legfontosabb sajátja. Bozsik azonban ezen is csavar egyet. A társadalomkritikát szatirikus vonatkozásban vezeti elő, s – a fókuszt szűkre véve – a jellemrajz és az életrajz műfaji kódjaival operál.

A rezervátum
(bár ő birodalmat mond)
harminchatezer éves
nem több és nem kevesebb
pontosan ennyi
mi mindig itt éltünk
és fogunk élni
azóta termesztünk itt szőlőt
és készítünk bort
hittük és hisszük
az egy és örök istent
mondja fölemelt hangon
kissé kipirulva a borász
ateistákat is megkínál?
kérdi egy hízásnak
indult indulatos
poéta
hogyne
és már tölt is
hallgatnak
szürcsölnek
a bor kitűnő
az angol királynő
szállítója ő. (…)
(38.)

A Beszámoló a rezervátumról egy traumatikus szellemi-érzelmi élményt önt narratív versbe; olyan tapasztalatot, mely bármelyikünké lehetne. A vers színpadán felbukkanó, délibábos történelem- és nemzetszemléletet kinyilatkoztató fickó, korántsem mellékesen, borász. Borának kiváló kvalitásai semmiképpen sem állnak összhangban historikus nézeteinek silányságával. A lírai narratíva másik szereplője a valódi kultúrlényt képviselni hivatott, „hízásnak indult poéta” az angol királyi udvar kedvelt borát némán szürcsölgeti a borásszal. A gasztronómiai végtermék kiválósága egy pillanatra feledteti a hitvány szellemi mellékterméket. Az együtt-hallgatás mint tacit konszenzus azonban csak addig működőképes, amíg az olvasó maga is egy pillanatra belefeledkezik a virtuális ízélménybe. Ahogyan a dialogikus-szituatív felidézés átmozgatja a történetmondás külső nézőpontú, rögzített perspektíváját, a délibábos történelem versus gasztro-kulturális rang mint tett és mint élő „történelem-írás” diszkrepanciája valódi történelmi iróniaként mutatkozik meg. A vers folytatásában függő beszédes átiratát olvashatjuk egy, a hamis történelemszemlélet elleni, részeg monológnak. Majd a harmadik részben minden meglévő dignitás elszáll, csak a délibábok maradnak, meg a visszafojtott röhögés.

E szövegkör nyitó verse az életrajzi elbeszélést az autobiografikus kód mentén emeli szervező elvvé. „Először is lukat kell vájni / A földbe / Pandalyosat / Azaz ki kell szélesíteni az alját / Mint egy alul hasas fületlen bögre / Úgy kell kinézzen / Hogy ne pattanjon ki belőle az üveggolyó / A klikker / Ahogyan mi neveztük”. (37.) Az üveggolyózás művészete magával ragadó szöveg, noha tárgyilagos, szenvtelen leírással indul, mely az üveggolyózás útját-módját ismerteti. A szabályokon kívül az olvasó megismeri a játékra alkalmas időszakokat, a szokásokat és rítusokat, s a klikkerezés lélektanát, sőt filozófiáját. Erre mintázódik rá a versbeli beszélő személyes története, a betiltott pöckölési technikájával, s a golyóbisok rejtélyének mint nem-metafizikai titoknak a megoldhatatlansága.

(…) Hetekig gyakoroltam
Otthon
Egyedül
Másfél száz klikkerem volt
Órákig tudtam gyönyörködni
A színes üveggolyókban
Azt hittem papírforgó van bennük
Sokat szétvertem kalapáccsal
De klikkeri lényegüket nem találtam
A hibásakat szerettem a legjobban
Ma is kiver a víz a tökéletes szépségüktől
Szóval napi több órát gyakoroltam
Hetekig
Az ajtómélyedésben (…)
(30.)

Bár további remek, önéletrajzi hangú verseket is tartalmaz (például a Kukkolás), a ciklusban mégsem önmagában ez a beszédmód, hanem a társadalomkritikai szempont a legfontosabb. Ahogyan a kötet egészében is. Az avantgárd társadalmiságát a modernség voltaképpeni paradigmájának tekintő Peter Bürger azért bírálta Hugo Friedrichet, mert a líraelméletet kidolgozó tudós a modern költészetet nyelv és gondolkodás strukturális egységeként értelmezte, és a rimbaud-i alogikusat tekintette irányadónak a modernség jelformáiban. Bürger ugyanezen logika alapján marasztalta el a neoavantgárdot is, mely szerinte feladta a klasszikus avantgárd törekvéseit, s lemondott arról, hogy feloldódjék a társadalmi aktivitásokban. Aligha kétséges azonban, hogy a modernség története jóval összetettebb, semhogy beférne ilyen merev kategóriákba. A polarizálás hasznos lehet ugyan, ha valaki egyes tendenciákat és nézőpontokat akar előnyben részesíteni, vagy éppen ezek dinamikáját megjeleníteni, de igencsak zavaró, ha az elvek a történő irodalom elébe tolakodnak, és a sémarendszer elfedi a költészet és művészet valóságát. A Bozsik-kötet remekül bizonyítja, hogy a neoavantgárd, de a modern költészet nyelve általában is, változatos jelformáiban képes összeegyeztetni a társadalmi és az esztétikai szférát. A Panaszmagyar az Adrián egy magyarországi turista képzelt monológját állítja elénk, a szűklátókörű önzés és műveletlen hőzöngés vitriolos szatíráját nyújtva (a végén egy önlebontó J. A.-utalással!). A Bozsik-szövegsor szorosan összetartozó, egymást variáló nyitóverse és záróverse (Dekódolt tartomány; Behódolt tartomány) ugyaninnen kiindulva, de szélesebb perspektívát nyitva nyújt magáról a defektes történelmi tudatról keserűen vidám bírálatot. A személyes tapasztalat és a társadalmi-történelmi performatívum kettős kódolásának kísérleteiben a nyitott jelentésszerkezet dinamikája játszik meghatározó szerepet. „Hány inger kell még, hány? / Hogy végképp elhidd: / a tartomány elveszett” (Dekódolt tartomány, 11.; Behódolt tartomány, 59.)

Performativitás és utólagosság viszonya a teljes kötetben, így a műfordítás-blokkban is meghatározó szerepet játszik. Amint már említettem, az Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti verseit tartalmazó összeállítás teszi ki a kötet anyagának nagyobb részét, szó sincs tehát függelék jellegről. De nemcsak a terjedelem, hanem a szerző eredeti művei és fordításai közötti viszony miatt sem lehetne szó ilyesmiről. A fordítások különleges kapcsolatba lépnek Bozsik saját műveivel. Tágabb kontextusa a vajdasági és jugoszláviai lét kulturális emlékezete, majd a regionális interkulturalitás teljes összeomlása és etnikai gyűlölködésbe fordulása, s a köztes zónában a valódi gondolkodók és művészek dilemmái. Jelenségek, amelyekre a kelet-közép-európai értelmiség talán többször reflektált a nüanszokra és antinómiákra is fogékony érzékenységgel, mint a nyugati. A Vajdaságból Veszprémbe költözött (ott Új, itt Ex) Symposion kultúrtevékenysége is ide tartozik; Bozsikot a laphoz mindig is szoros szálak kötötték (jelenleg a főszerkesztője).

A kötetbeli fordítások közül kiemelkedik Josip Osti Szarajevói halottaskönyve. E műben elsősorban a tanúságköltészet poétikája érvényesül. E traumairodalmi műforma nem az események közvetlen ábrázolását kísérli meg, hanem az esemény lelki történésekben, közösségi reakciókban való megjelenését. Osti verseinek különlegessége, hogy nem utóidőbe távolodott következményeket visznek színre, hanem egy hosszúra nyúlt, véres ostromzár napi őrlődései közben kialakult defektusokat, mely egyszerre múlt, jelen és jövő.

gyilkolnak a város szívében
gyilkolnak a házaknál

szarajevó vérben alszik el
és vérben ébred

a nap is véresen kel
és véresen nyugszik

az ő torkát is elvágták
(Gyilkolnak a város szívében, gyilkolnak a házaknál; 149.)

Osti Szarajevói halottaskönyve nem kiált revansért; Tišma, Pavlović, Tontić művei sem. Ez nem éppen magától értetődő fejlemény. „Az igazi történelemmel meg az irodalommal az a bibi, hogy rengeteg kétértelműség, megoldatlan kérdés, árnyalat és zavarba ejtő ellentmondás nyomasztja. Ne hitegessük magunkat, a manicheusi világlátás sokkal kecsegtetőbb. Mindegyik történelmi revízió elfogadható, ha az angyal és az ördög közötti harc valamelyik változatát kínálja fel nekünk” – írta Charles Simić a jugoszláv háború idején. A szerb származású amerikai költő e keserűen szarkasztikus szavakkal nemcsak a kommunizmusból lett nacionalizmust, de a nyugati média egyszerűsítő hajlamát is kritizálta. Nos, Bozsik műfordításaival közelebb kerültünk egy nem-manicheus utópiához. A valódi irodalom segíthet megóvni a békét. Hogy ez mennyire nehéz és ellentmondásos feladat, arról talán Osti Zsákutca című verse tanúskodik a legerőteljesebben.

vér csöpög az aranysárga liliomra
gyertyák viaszkönnyei csöpögnek a vénasszonyok tenyerébe

egyesek meghalnak
másoknak fölelevenednek emlékeik

de
se az élőket se a holtakat
nem tudják megvigasztalni a romokon növő füvek
a zsenge füvek a sírokon
(173.)

Bozsik Péter kötete szép kiállítású, kellemes arányú, keményfedeles könyv, az újvidéki Forum és a budapesti Kalligram kiadók együttműködésének újabb, kitűnő eredménye. A Behódolt tartományt Munjin Andrea illusztrálta. A minőségi reprodukciókban közreadott, vegyes technikájú festmény-grafikák erős avantgárd alapozású, crossover, friss-szuggesztív alkotások. A dinamikus kompozíciók alapja többnyire valamely, párhuzamra épülő központi szerkezet, a képkivágat horizontális határaihoz igazodó vagy azt virtuálisan metsző párhuzamos struktúra. Erre mintázódnak rá a figurális aspektusok, melyek vagy egybeesnek a paralelekkel (pl. két, párhuzamos dárda/nyíl), vagy tematikus kapcsolatba kerülnek velük (pl. hullámok felett lebegő óriáskalmár), de viszonyuk olykor látszólag aszemantikus, csupán kompozíciós jellegű (pl. absztrakt horizontális–vertikális rendszerbe integrált hegedű). A párhuzamosok rendje inkább trend, mint szigorú szabály: hol találkoznak, hol szimmetriákba rendeződnek; lehetnek akár hullámvonalak, sőt koncentrikus körök is. A kép erőcentruma ilyenkor a tenger sodra, vagy az elvont középpont vonzása, szívó ereje. Az egyidőben figurális és absztrakt vizuális világ organikus aspektusa az életet és művészetet ünnepli és tematizálja. Kép és a szöveg párhuzamos projektként futnak egymás mellett, összefüggésük nem nyilvánvaló, elsősorban a jó értelemben provokált olvasó befogadói aktivitása révén kapcsolódnak egymáshoz. Mely egyébként akár ennek a kiváló és igencsak heterogén verseskönyvnek az allegóriájaként is értelmezhető.

A Behódolt tartomány úgy szólaltatja meg hitelesen a Jugoszlávia véres összeomlását övező traumákat, hogy jottányit sem enged posztavantgárd autonómiájából. Mérvadó történeti-interkulturális tapasztalatának és következetes poétikájának birtokában, Bozsik Péter biztonsággal közlekedik a társadalmi felelősség és a személyes emlékezet esztétikai együttműködésének különleges terepén, de nem mond le a jelentésszórás jelkritikai mozzanatairól sem. Ez a termékeny ellentmondás teszi művét különösen érdekessé és értékessé.

(Irodalom – Benn, Gottfried: Líraproblémák. Holmi, 1991/8; Bozsik Péter: Nekem sokat segített. Jánossy Lajos interjúja. Litera, 2020. november 16.; Bürger, Peter: Az avantgarde elmélete. Ford. Seregi Tamás. UNIV, Szeged, 2010; Simić, Charles: Gyere, gyűlöljünk együtt. Ex Symposion: De Bello Civili, 8–9, 1994.)

Bozsik Péter: Behódolt tartomány. Forum–Kalligram, Újvidék, Budapest, 2020