dunszt.sk

kultmag

„Humánusabb társadalmat kellene építeni”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivitákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak. Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

Telečki Boris a hajléktalanszálló létrehozására szervezett jótékonysági koncerten

Kiábrándító, hogy az ember mennyi áldozatot képes hozni azért, hogy megfeleljen bizonyos társadalmi elvárásoknak, és közben mennyire nehezére esik megtenni az első lépést, ha egy, az életminőségére vonatkozó, valóban jelentős változáson kell keresztülmennie. Az egyén felelőssége vitathatatlan, ahogyan az is, hogy a változás fájdalmas lehet, de mennyivel könnyebb mindezt végigcsinálni úgy, hogy egy támogató közegben megértésre talál.

Ilyen támogató közeget képvisel hivatástudatával beszélgetőtársam, Telečki Boris pszichológus és aktivista, aki ha kell, lelki támaszként, de ha szükséges, emberi jogi harcosként lép a kiszolgáltatott, mélyszegénységben élők mellé.

Boris Szabadkán él és dolgozik a Szociális Munkaközpont családsegítő szaktanácsadójaként, valamint a „Tető a Fejünk Felett” csoport helyi szervezetének alapítója. Tapasztalatai részben helyspecifikusak, szociális érzékenysége, az elesettek melletti ösztönös kiállása és az önzetlensége azonban mások számára is követendő lehet.

Ahogy a beszélgetésre készülve végiggörgettem a facebook hírfaladat, láttam, hogy nemrég megosztottál egy infografikát az internalizált kapitalizmusról, vagyis arról, hogy az a társadalmi-gazdasági modell, amelyben ma is élünk, mennyire megváltoztatta az önértékelésünket, hiszen a sikereinket és az elégedettségünket is hajlamosak vagyunk a megtermelt javaink vagy a karrierünk alapján mérni, és ezeket a törekvéseket a testi és szellemi egészségünk vagy a társas kapcsolataink elé helyezni. Szerinted ez ma mennyire jellemző a társadalmunkra?

Alaposabb kutatómunkát igényelne, hogy ezt felmérjük, de véleményem szerint elég gyakori jelenség. Egy ilyen attitűd elsősorban abból indulhat ki, hogy ki milyen nevelést kapott otthon, milyen környezetben vagy hangulatban nevelték. De engem, mint pszichológust, mindig az érdekelt, hogy hol találkozik ez az egyéni szint a társadalmi faktorokkal, és ez hogyan hat az egyénre. Azt gondolom, az elmúlt harminc, de főleg az utóbbi tíz-tizenöt évben társadalmi faktorként észlelhető egy ilyen elvárás, miszerint az a legfontosabb, hogy milyen mértékben valósítjuk meg önmagunkat. Holott az önmegvalósítás egy széles fogalom, ami nem csak a megszerzett javakat foglalja magába, hanem szellemi vagy bármilyen más egyéni fejlődést is. Most úgy érzem, mégis az a domináns, és az emberek aszerint teremtenek önmagukról pozitív vagy negatív képet, hogy mit valósítottak meg, mert ez most egy általános értékrend. Ugyanakkor ez egy nagyon összetett dolog, nem tudja mindenki ugyanazt megvalósítani, mert egyszerűen különbözünk, és nem mindenki alkalmas erre. Különbözik a szenzibilitásunk, a képességeink, az érdeklődési körünk. Ilyen szempontból ez a nyomás, amiről beszéltem, valóban teremthet bennünk egyfajta elégedetlenséget, aminek aztán komolyabb pszichés következményei is lehetnek.

Hogyan hat a mentális egészségre ennek a félrevezető értékrendnek a sulykolása?

Egyfajta bizonytalanság vagy nyomás alakulhat ki, ami miatt folyton elégedetlenek vagyunk. Ha kicsit merevebb nevelési módszereket kaptunk, esetleg szigorúbbak voltak az elvárások, az „jó” talaja lehet annak, hogy amikor az egyéni és a társadalmi faktor találkozik, akkor kialakuljon egy szorongás vagy akár depresszió, mert azokat az elvárásokat, amiket elébünk szabnak, nem tudjuk megvalósítani.

Mikor tudatosult benned, hogy ez a mai valóságunk, és melyek voltak azok a felismerések, amelyek emiatt ellenérzéseket váltottak ki belőled?

A praxisomban is volt néhány olyan eset, amely rádöbbentett, hogy ez egy komoly elégedetlenséget, és ezzel együtt negatív mentális reakciókat válthat ki az emberben. De magánszemélyként is tapasztalom, milyen életstílus alakult ki mostanság az embereknél. És még csak nem is azokról beszélek, akik teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és egész nap a megélhetésükért küzdenek, hanem a „középosztályról”. Értelmiségi körökben is azt tapasztalom, hogy nagyon sokan vannak, akik nem tudnak egyetlen munkából megélni, ezért reggeltől estig dolgoznak, és közben sem erőforrásuk, sem idejük nincs mással foglalkozni. De ennek a jelenlegi kapitalizmusnak pont ez a célja. Ezért is vannak ilyen munkahelyek, ahol lazaság van, megteremtik a körülményeket, hogy szinte ott is élhetsz, ellazulhatsz, játszhatsz, ebédelhetsz, és gyakorlatilag a munkahelyed válik domináns élettereddé. Elmossák a határokat, észre sem veszed. Azon kívül az ember már szinte fel sem tudja mérni, mennyi az elég a megélhetéséhez, itt is könnyen elbillenhet az egyensúly.

Pszichológiát tanultál. Mi határozta meg a pályaválasztásodat?

Egészségügyi középiskolába jártam, már ott éreztem, hogy a személyiségemnek nagyon fontos része az együttérzés és a segítőkészség. A fejlődésem során voltak olyan történések, amelyek ezt kiváltották, és a személyiségem részévé vált, ezért természetes volt számomra, hogy valami ilyen pályát válasszak. A pszichoterápián belül családi pszichoterápiával és pszichodrámával foglalkozom. Ez utóbbi egy humanista csoportterápia-módszer, ami drámai technikákat alkalmaz. Sokáig csoportokat is vezettem, de mostanában csak egyéni terápiát végzek.

A tanulmányaid után Szabadkára kerültél, és a Szociális Munkaközpontban helyezkedtél el. Tudatosan kerestél itt állást, vagy véletlen volt, hogy ebbe az intézménybe kerültél?

Szabadkára egy iskolai helyettesítés miatt érkeztem. Az is egy komplex munka, ahol előbb-utóbb a tanuló családi hátterével is találkozik a pszichológus, de ott mindössze másfél hónapot töltöttem. Akkor értesültem erről a munkalehetőségről. A kétnyelvűségem előnyt jelentett, így 2011 óta a családtámogatói és tanácsadói központban dolgozom. Ez a Szociális Munkaközpontnak az egyik szolgálata, ahol a többi között pszichoterápiával, párterápiával, tanácsadással foglalkozom. A klienseim között vannak önként jelentkező családok, egyének, házaspárok vagy párok. Előfordul, hogy a központ valamelyik szolgálata, például a gyermekvédelmi szolgálat utasítja hozzám a klienseket, válások, családon belüli erőszak, vagy bármi olyan cselekmény esetében, ami a kiskorú gyermekeket érinti. Ilyenkor közösen meghatározzuk a célokat, és abba az irányba folytatjuk a terápiás beszélgetést.

Úgy tudom, te itt nem csak a sértettekkel, hanem az erőszaktevőkkel is dolgozol.

Így van, részt vettem egy komplex programban, ami Szerbia néhány városában valósult meg 2013-ban és 2015-ben. Két csoportot vezettünk az ügyészséggel megszabott kritériumok mentén. Alapfeltétel volt például, hogy az elkövető beismerje az erőszakos viselkedést. A hat hónapos program során nyolc témakört dolgoztunk fel, és ez alatt a hat hónap alatt tényleg azt tapasztaltuk, hogy senki nem cselekedett újra erőszakosan, hosszú távon pedig 90 százalékban volt sikeres a program, a résztvevők közül egy személy volt, aki néhány év múlva visszaesett. Ami a családon belüli és a nőkkel szembeni erőszakot illeti, az áldozatokkal is foglalkoztam, úgyhogy a munkám során ezt a problémát több oldalról is megközelítettem.

Jó mély víz lehetett ez az egyetemi burokból kikerülve. Hogyan élted meg az első éveket?

Eleinte nehéz volt, főleg, amikor az áldozatokkal kellett feldolgozni mindazt a traumát, amit átéltek. Volt, aki több évig élt áldozatként. Itt ismertem meg, hogyan alakul ki a tehetetlenség, amikor a további erőszaktól való félelem annyira berögződik, hogy emiatt nem tudnak kilépni ebből, nem tudnak hatni az életükre, ami nagyon megrázó. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Az erőszakos attitűd sok nőnél normalizálódott, mert sajnos a saját családjukban is ilyen mintákat kaptak a férfi-női viszonyokról. És amikor ez a normalizáció találkozik a félelemmel, akkor egyszerűen tehetetlenné válnak, és csak amikor már szinte életveszélyes sérüléseket kapnak, akkor döbbennek rá, hogy most itt lépni kell.

Amikor rájönnek, hogy lépni kell, az már az első lépés?

Ha feljelentik. Az az első lépés. Szerbiában az új törvény, ami 2018-tól van hatályban, nagyon gyors intézkedéseket tesz lehetővé. A rendőrség jelentése alapján akár azonnali kommunikációs tilalmat és távolságtartást rendelhetnek el előbb 48 órára, amit 30 napra hosszabbíthatnak. Ez a rendszer most kicsit jobb, de én emlékszem, amikor ez még nem így volt, és hónapokig kellett megerősítést adnom az áldozatoknak, hogy egyáltalán megértsék, és tudjanak lépni. Szóval ez az új rendszer hatékonyabb, csak tudod, ha megnézzük ezt a jelenséget és az egész kontextust, ami egy patriarchális társadalomban történik, akkor az az ok és az a viszonyrendszer még lényegében nem változott. Ha a férfiak visszaélnek a hatalmukkal, az azt jelenti, hogy ez a társadalmunkban még mindig „normális”, és mindaddig, amíg ezek a hatalmi viszonyok nem változnak, addig ez a jelenség nem is szűnik meg.

Mennyire tartós az áldozatoknál, hogy elutasítsák az erőszakos kapcsolatokat?

Több olyan esetről is tudok, hogy az áldozatok, miután kiléptek egy erőszakos viszonyból, előbb-utóbb ugyanoda kerültek vissza. Ahhoz, hogy ne így legyen, kell egy hosszan tartó terápiás munka, ahol nem csak feldolgozzuk a történteket, hanem az áldozatok maguk is megértik ennek a dinamikáját. Mind a három szinten – tehát racionális, érzelmi és aztán viselkedési szinten is – elérnek olyan változásokat, hogy fel tudják ismerni, és ki tudják kerülni az erőszakos kapcsolatokat, és a magukkal való viszonyt is helyre tudják hozni, hogy az önértékelésük és az önbizalmuk is megerősödjön. Ezt nem tudjuk varázspálcával elérni, ehhez tényleg idő kell, mert sok-sokévi berögződés után – amikor a családból hozott minták alapján, meg a társadalomban is azt látják, hogy szinte normális, ha a férfi visszaél a saját hatalmával – ezt nem lehet pár hónap alatt áttörni. De voltak jó tapasztalataink, van, akinél már fél év alatt is lényeges változások és felismerések történtek, és biztos, hogy nem kerülnek megint ilyen viszonyba, mert fel tudják ismerni.

A sok kihívás ellenére téged ez a munka mégsem húzott le, hanem további cselekvésre ösztönzött. Körülbelül egy éve néhány barátoddal Belgrád és Újvidék után létrehoztátok a „Tető a Fejünk Felett” (Krov nad glavom) aktivista csoport szabadkai szervezetét. Mi motivált a leginkább?

Az erőszak áldozataival való foglalkozás csak egy szegmense a munkámnak, ami mellett rengeteg más, hátrányos helyzetű, szegénységben, kilátástalanságban élő esetével is találkozom a Szociális Munkaközpontban. Ezek a kliensek arra ösztönöztek, hogy a munkám mellett aktivizmusba kezdjek. Főleg az empátia vezetett ilyen irányba, illetve maga a felismerés, hogy ez a rendszer valahogy nem tudja felkarolni az elesetteket. Másféle hozzáállás szükséges. Tudjuk, hogy mi lenne a megoldás: egy erősebb szociális állam, ami ezeknek az embereknek egy támogatói hálózatot teremt, növeli a szociális intézmények kapacitását, hogy tudjanak velük foglalkozni. De amíg ez nincs, úgy éreztem, az energiáimat abba is fektethetem, hogy ne csak pszichológiai támogatással, hanem konkrét gesztussal is segítsem ezeket az embereket. Úgy vélem, hogy ilyen cselekedetekkel másokat is inspirálhatunk. Oké, tudjuk, hogy szar, meg hogy nem csak a legérzékenyebb rétegekkel, hanem velünk se törődnek, senkivel, de próbáljunk meg mégis szolidaritást vállalni, próbáljunk tenni valamit. Miután a 2018-19-es 1 az 5 millióból (1 od 5 miliona) elnevezésű hatalom ellenes tüntetések alatt visszatértem az aktivizmusba – mert előtört az énemnek ez a része, hogy ne csak egyéni, hanem társadalmi szinten is próbáljunk tenni valamit –, kerestem a helyemet. Így találtam meg ezt a szervezetet. Nagyon megrázott és megviselt, amikor élőben néztem ezeket a kilakoltatásokat. Átéreztem, hogy ez mekkora stressz és mekkora igazságtalanság, ugyanakkor motivált, hogy kapcsolatba lépjek velük.

Mivel foglalkozik az aktivista csoport?

Az egyesület fő célkitűzése, hogy megakadályozza az igazságtalan kilakoltatásokat, és emellett behozza a mainstream köztudatba, hogy a lakhatáshoz való jog alapvető emberi jogunk. Régebben, a szocialista társadalomban – nyilván nem állítom, hogy minden tökéletes volt, de mondjuk az ilyen és hasonló dolgokban – nagyobb volt a szociális biztonság. Mert az államnak nagyobb szerepe volt ebben: állami lakóépületeket biztosított, és viszonylag olcsón lehetett lakásokhoz jutni. Ezzel szemben most minden profitorientált, ami ahhoz vezet, hogy sokan nem tudják megoldani a lakhatásukat, és akinek nincs szerencséje, akár egész életében albérletben élhet. Úgy véljük, ez nem humánus megközelítés. Tudjuk, hogy ez a kérdés sok minden mást is maga után von, de szerintünk mindenkit megillet, hogy tető legyen a feje felett. Szerbiában a kilakoltatások a végrehajtásról és biztosításról szóló törvény meghozatalával indultak 2011-ben. Azért hozták meg ezt a törvényt, hogy biztosítsák a bankok és közüzemi cégek veszteségeinek minimalizálását. Ugyanez a törvény szavatolja azt is, hogy a privatizáció során felvásárolt gyárak elbocsátott dolgozóinak kifizessék a tartozásokat. Ennek a törvénynek az ő érdekeiket is védenie kellett volna, de sajnos az ellenkezője történik. A probléma az, hogy az állam ezt is kiadta a kezéből a magánszektornak. Ezek a végrehajtók vállalkozók. Nekik az a céljuk, hogy profitáljanak, és az a baj, hogy amikor a tartozásokat megfizettetik, akkor a végrehajtói díj is növeli a költségeket. A gyakorlatban ez a kilakoltatási hullám főleg azokat a mélyszegénységben élőket érinti, akik, amíg dolgoztak, kölcsönt vettek fel, majd amikor elveszítették a munkájukat, és nem tudták törleszteni az adósságukat, kamat kamatra halmozódott, és végül behajtóhoz került az adósság. Szervezetünk álláspontja, hogy a tartozást vissza kell fizetni, de figyelembe kellene venni az egyén szociális helyzetét, és annak megfelelően egy humánus megoldást kellene találni.

Milyen visszaéléseket tapasztaltok a kilakoltatásoknál?

Nagyvárosokban sokkal durvább esetek is előfordulnak, mert egyszerűen nem tartják be a törvényeket. Belgrádban vannak olyan maffiaszervezetek, amelyek a végrehajtókkal szövetkezve áron alul vásárolják fel az adósok ingatlanait, aztán piaci áron adják el, és osztoznak a profiton. Sokszor a tulajdoni viszonyok is kérdésesek. Mondjuk van egy telek, de a befektető nem várja meg, hogy a tulajdonjogi per befejeződjön, siet, mert kell neki a profit. Felépíti az épületet, eladja a lakásokat, majd egy-két év után elveszíti a pert. Minden ingatlan, ami azon a telken van, másnak a kezébe kerül. Tehát kifizeted a lakásodat, és arra döbbensz rá, hogy valaki másé az egész, és vagy újra fizeted, vagy kilakoltat. Több ilyen esetről is tudunk, de Szabadkán egyelőre nem volt rá példa. Folyamatosan járunk a bíróságra, figyeljük, hogy van-e kilakoltatási eset. Eddig egy olyan nagyon hátrányos helyzetben lévő család volt, amelyiknek a kilakoltatására sikerült halasztást nyernünk. Egy városi tulajdonban lévő házban laknak, és egyszerűen nincs annyi bevételük, hogy fizessék a lakbért. A város úgy döntött, hogy kilakoltatja őket. Reagáltunk, írtunk egy kérvényt, és egyelőre elhalasztották, de decemberben ki kell költözniük. Nagyon sok család él ilyen bizonytalan körülmények között, és a törvény sem biztosítja a lakhatáshoz való emberi jogaikat. Az az abszurd, hogy amikor a végrehajtók rászállnak az adósokra, nagyon hatékonyak, de egyszer sem hallottunk még olyan esetről, ahol egy elbocsátott munkásnak, akinek háromévi fizetésével tartoztak, azt behajtották volna. Utoljára egy tavankúti embernek segítettünk, aki szintén hitelt vett fel, még amikor dolgozott, aztán elbocsátották, nem fizették ki a végkielégítését. A háborúban is részt vett, ezért az állam 250 ezer dinárral (kb 2100 euró) tartozik neki a háborús napidíjakra, de a végrehajtó megtámadta a 100 ezer dináros (kb 850 euró) tartozása miatt, amit a felvett hitelre számoltak rá. Nem volt semmi a nevén, ezért a végrehajtó az összes vagyonát, ami három disznóból meg néhány kacsából állt, felírta, és el akarta venni tőle. Amikor erről értesültünk, szerveztünk egy szolidáris akciót.

Milyen eszközökkel tudtok élni a kilakoltatások megakadályozásában? Egyáltalán miből tartjátok fenn a szervezetet?

Elsősorban a nyilvánosságra számítunk. Felhívást intézünk a követőinkhez, vagyis anyagi támogatásra szólítjuk fel őket. Ennek a tavankúti illetőnek, miután kifizettük a tartozását, elrendeztük a szociális segélyt, a következő lépésben pedig, mivel nem túl jó az egészségi állapota, utánajárunk, kaphat-e rokkant nyugdíjat, illetve megpróbálunk neki jogi segítséget nyújtani, hogy ő is behajthassa az államtól, illetve az egykori munkáltatójától a tartozásokat. Több ilyen abszurd helyzet is van. Mindegyik eset más, az állam jóváhagyásával történik.

Hogyan állt össze ez az önkéntes csapat? Mi a közös bennetek?

Közös bennünk az, hogy elég érzékenyek vagyunk az igazságtalanságra, és próbálunk tenni ellene. A Covid 19-járvány alatt volt egy komoly akciónk, mélyszegénységben élő családoknak állítottunk össze csomagokat, amivel próbáltunk könnyíteni a helyzetükön. Ez idő alatt többen is csatlakoztak hozzánk, és kialakult egy körülbelül tízfős csapat. Vannak terveink, például szeretnénk elindítani egy kampányt, és felszólítani a városi hatalmat, hogy szociális lakásokkal vegye ki a részét a lakhatáshoz való jog gyakorlásában. Úgy tudjuk, elég sok városi tulajdonban lévő ingatlan van, ami alkalmas lenne erre, de ez nem átlátható. Szeretnénk, ha közösen kialakíthatnánk egy rendszert, amelyben a hajléktalanok és a rászorulók lakhatáshoz jutnának.

Néhány hete megszerveztétek az első fesztiválotokat is, aminek a címe Ekoslavija volt. Ez egy mozaikszó, a fesztivál ugyanis az ökológia védelmét és a fasizmus elleni küzdelmet tűzte zászlajára, a helyszíne pedig a Mini-Jugoslavija park volt. A fesztivál egyik célkitűzése az érzékenyítés volt. Szerinted miért van az, hogy sokakban gátak merülnek fel, amikor cselekedni kell valamilyen társadalmi probléma helyrehozásáért?

Szerintem ez az elidegenedés és a közöny miatt van. Engem is nagyon zavar, de nem szoktam elítélni senkit, inkább próbálom megérteni a dolgokat. Jó ideig én sem valósítottam meg az énemnek ezt a részét, mert tanultam, képeztem magam, családot alapítottam, de egy idő után kitört belőlem a tettvágy. Én tényleg ilyen vagyok, ez számomra természetes, de nyilván különbözünk, mindenkinél más vágja ki a biztosítékot. Ez az egész rendszer, ez a mókuskerék, amiben vagyunk, ez az elidegenedési hullám sem kedvez annak, hogy ilyen társadalmi kérdésekkel, igazságtalanságokkal foglalkozzunk, hanem el vagyunk foglalva a mindennapi egzisztenciánk megteremtésével, megoldásával. Mondjuk ez az ember, akinek legutoljára segítettünk, amikor megértette, hogy miért harcolunk, azt mondta, ő is csatlakozik hozzánk, de ő egy a százból. A többi kilencvenkilencnek nincs ereje, ideje, vagy nem informált. Meg hát, az utóbbi tíz évben az uralkodó elit is arra játszik, hogy megutáltassa az emberekkel az aktivizmust vagy a politikát is mint olyat. Merthogy úgysem tudunk hatni, úgyse lesz semmi. Ami a társadalmi változásokat illeti, csalódásból csalódásba, energiapazarlásból energiapazarlásba mentünk. Ez is egy erős faktor, ami odáig vezetett, hogy az emberek egy legyintéssel reagálnak az igazságtalanságra.

A környezetvédelem és az antifasizmus közötti kötelék nem feltétlenül egyértelmű. Nálatok hogyan kapcsolódott össze ez a két fogalom?

Több egyesület közösen szervezte a fesztivált. Volt egy környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó szervezet, mi meg egy olyan miliőből jöttünk, ahol mindenkihez közel állnak a balos ideológiák, többek között az antifasizmus, és úgy gondoltuk, hogy ez a kettő passzolhat egymáshoz. Főleg, ha megnézzük azt, hogy milyen társadalmat szeretnénk teremteni: minél egyenlőbbet. Ha megnézzük, hogy ennek az egyenlő társadalomnak mik az alappillérei, akkor ezek beleilleszkednek. Az antifasizmus olyan értéket képvisel, ami minden embert elfogad a társadalomban, és elítéli azokat, akik kirekesztőek, tehát az antifasizmus hozzáállása a társadalomhoz hasonló, mint a környezetvédelem hozzáállása a természethez. Látjuk ezeket a tendenciákat a régióban, balos-zöld koalíciókat, például Horvátországban is.

A fesztivál bevételét szintén jótékony célra fordítottátok, hova került a támogatásotok?

Bikovo mellett, Gabrić településen van egy hatgyermekes család, akiknek nincs vízforrásuk. A kút kiásása 30 ezer dinárba (kb 250 euró) kerül, és a bevételnek egy részét erre fordítottuk. A Covid-akcióink alatt kialakult egy mottónk: Senki tető nélkül, étlen, szomjan, így nem volt kérdés, hogy ennek a családnak segítsünk.

Szerinted hogy nézne ki egy ideális szociális védőhálóval ellátott társadalom?

Abszolút államilag támogatott, ingyenes és mindenki számára elérhető oktatási rendszer, mert anélkül nincsen semmilyen fejlődés. Az emberek szükségletei előnyt élvezzenek a profittal szemben, és az olyan szolgáltatásokban, mint az egészségügy vagy a szociális védelem, erősíteni kell a kapacitásokat. Biztosítani az alapvető egészségügyi ellátást. Lehet, hogy ez utópisztikus, de én tényleg hiszem azt, hogy az ember egészsége alapvető joga, nem pedig a profit tárgya kellene, hogy legyen. Ingyenesen elérhető szolgáltatásokat nyújtani, több olyan hasonló helyen, mint ahol én is dolgozom. Mindig azt sulykolják belénk, hogy nincs pénz, de úgy vélem, hogy azt a szociális rendszert, amit mi fizetünk az adónkból, meg lehetne reformálni, nem pedig teljes káoszt hagyni, hogy a privát szektor átvegye a domináns szerepet. Ha megnézzük, hogyan teszik tönkre a környezetünket a profit miatt, például a vízerőművekkel, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ember élete és a környezet semmit nem számít. Ha van elég hatalmad meg pénzed, akkor mindenkin átgázolhatsz. Szerintem ez nem egy olyan társadalomkép, amelyben van jövő. Úgy gondolom, humánusabb társadalmat kellene építeni. Ez egy hosszú távú folyamat, de érdemes lenne ilyen konkrétumok köré építeni egy alternatívát, mert ami eddig volt, az nem vált be.

Képek forrása: https://www.facebook.com/zakrovnadglavomsu
Borítókép: Szerda Zsófia

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket