dunszt.sk

kultmag

„Sok minden miatt válhat valaki kirekesztetté”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak. Kozma Julia pályaelhagyó színészként szociális munkás, családsegítő, a gyerekek fejlődését segíti.

Kozma – vagy ahogyan a vajdasági színházi szcénán megismerhettük, Kokrehel – Julia az Újvidéki Művészeti Akadémia elvégzése után társulattagja volt az Újvidéki Színháznak, játszott a Szabadkai Népszínházban, a Kosztolányi Dezső Színházban, és láthattuk a Tanyaszínházban is. Amikor elhagyta a pályát, öt évet adott magának, hogy visszatérjen a világot jelentő deszkákra, ha esetleg mégis feléledne benne a színészi hivatástudat. Ennek már csaknem tíz éve.

Azóta szociális munkássá képezte magát, dolgozott nevelőként, gyógypedagógiai asszisztensként és óvodai szociális segítőként. Amennyire látszólag távol áll egymástól ez a két világ – a színház és a szociális munka –, annyira szervesen épül egymásra Julia személyiségében. Számára Oscar-díjas alakítást nyújtani egy ötévesnek meseolvasás közben legalább annyira fontos, mint az empatikus képességeinek fejlesztése egy, a bensőjében felfedezett vonás által.

Julia jelenleg Érden él a családjával, és a munkája mellett ismét egyetemre jár. Óvónőnek tanul, hogy – mint mondja – mások is elhiggyék róla azt, amit ő már gyerekkora óta tud: hogy született pedagógus.

Elég sokszor fordult meg veled a világ, legalábbis ami a hivatásodat illeti. Eredetileg óvónő szerettél volna lenni, de a gimnázium után előbb testnevelés szakra, majd az Újvidéki Művészeti Akadémiára iratkoztál, hogy néhány év múlva egy óriási fordulattal szociális munkás képzésre jelentkezz. Hogyan élted meg a személyiségfejlődésednek ezeket a lépcsőfokait?

A színház számomra egy nagy szerelem volt. Eleinte azt gondoltam, hogy ez egy teljes elköteleződés, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni, és nekem a színházon kívül semmi más nem kell. Aztán fontossá vált számomra, hogy legyen családom, és úgy éreztem, hogy ez a kettő nem fér össze. A kollégáim, barátnőim, akikkel beszéltem erről, azt mondták, azért akarnak színházat csinálni, mert ezzel tudnak a legtöbbet adni a világnak. Én ezt nem éreztem. Nekem szükségem van az emberekkel való közvetlen kapcsolatra, ezért inkább más formáját kerestem a kapcsolódásnak. Akkor jött ez a szociális érdeklődés. Mindig is közel éreztem magamhoz azokat az embereket, akik valamilyen szinten hiányokat élnek meg, vagy valamilyen sebeket hordoznak.

Milyen benyomások értek, mik hatottak arra, hogy felerősödjön benned ez a segítő szándék?

Böjte Csaba tevékenységét már korábbról ismertem, olvastam róla, meg járt is a Vajdaságban. Erdély-szerte több mint negyven gyermekvédelmi házat hozott létre annak érdekében, hogy jobb körülményeket teremtsen a hátrányos helyzetű gyerekeknek, segítse a tanulásukat. Van kapcsolattartás a vérszerinti szülőkkel is, de a tanév alatt ez a tíz-tizenkét gyerek ott van ezekben a házakban, és a nevelő főz, mos rájuk, együtt tanulnak, tehát úgy élnek, mint egy család. Ez megvalósulhat úgy is, ha egy házaspár vállalja, hogy a saját gyerekeivel elmegy oda nevelőnek, vagy ha valaki – ahogyan én is csináltam egy barátnőmmel – elmegy a nyári szünetre. Kaptunk tizenegy fiút, akivel egy hónapig próbáltunk együtt élni. Azóta is viszem magammal Böjte Csabának egy gondolatát: bárki, aki nevelőnek áll, úgy álljon hozzá, hogy nem tanítani, hanem tanulni megy. Egymás cipőjét, ugye, nem hordjuk, tehát nem is láthatunk bele igazán a másik életébe. Az ő élethelyzetüket megtapasztalni csak akkor tudod, ha ott vagy, és közvetlenül megérted ezeket a sorsokat. Ez az egy hónap – bár nem egy hosszú idő, mégis – meghatározó élmény volt számomra, mert egy életre szóló benyomásokat, illetve tapasztalatokat szereztem arról, milyen körülményekbe születnek bele gyerekek. Rádöbbentett arra, hogy én mennyire jó helyre, illetve jó családba születtem, és hogy korábban nem értékeltem kellőképpen azokat a lehetőségeket, melyeket a családomtól kaptam.

Körülbelül tíz éve hagytad el a színészi pályát. Pontosan mit csináltál, hol dolgoztál az elmúlt évtizedben?

Közvetlenül a színház után volt egy nagyon meghatározó szakasza az életemnek, amikor Topolyán, a Bethesda Szeretetszolgálatnál dolgoztam. A szociális munkásképzést Szegeden, távoktatásban kezdtem el 2010-ben, mellette még játszottam a színházban futó előadásokban. 2011-től előbb önkéntesként, majd 2012-től már gyógypedagógiai asszisztensként dolgoztam a Bethesdánál, amely fogyatékossággal élő gyerekeket, fiatal felnőtteket fogad napközi ellátásban. Ott már közvetlenül a fejlesztő munka aktív résztvevőjeként voltam jelen, és nagyon szerettem. Lehet, hogy még most is ott dolgoznék, ha nem úgy alakul, hogy 2015-ben felköltözzek a páromhoz Budapestre. Mindenesetre a fogyatékkal élők szintén egy erős vonalat hoztak az életembe: egy nagyfokú elfogadást – a másság elfogadását. Ilyen értelemben a színház is bővítette a látásmódomat, megmutatta azt, hogy nem minden fekete és fehér – miután én úgy mentem oda, hogy egyféle igazság létezik, azon halad a többség, akik meg nem, azoknak már félresiklott az élete. Gondoltam én – nyilván ehhez a vallásos neveltetésem is erősen hozzájárult. A színház abszolút jó volt arra, hogy meglássam, az igazságnak nagyon sok arca van.

Ezt a megismerési folyamatot hogyan élted meg?

Voltak benne fájdalmas pontok, mert kicsit a megkésett kamaszkoromat is kiéltem ott, a színházi éveim alatt, és elmentem olyan szélsőségekig, hogy leborotváltattam a fejem, mert milyen jó kopaszon eljátszani Lady Macbethet mint szélsőséges nőt. Volt olyan pillanat, amikor anyukám azt mondta, hogy addig ne menjek haza, amíg nem nő ki a hajam. Szóval azoknak az éveknek voltak mélypontjai, de ez valahol szükségszerű volt az önmegismerésem útján való elindulásban, hogy rájöjjek, ki is vagyok egyáltalán, és mi minden van bennem, ami nem tud felszínre törni. Túl sokáig nem voltam tagja ennek a színházi miliőnek, de nyilván a színész minden előadásban újabb és újabb arcát, újabb és újabb mélységeit keresi, hogy valami újat hozzon elő saját magából, önmaga számára is olyat, ami még nem megismert területe. Ez mindig egy nagy kihívás és kaland.

Mindeközben nem csak pályát, hanem otthont is váltottál. A Vajdaságból Magyarországra költöztél. Hogyan élted meg ezt a váltást?

Valahogy mindig erről szól az életem, hogy hozok egy éles döntést, és azt gondolom, elég jól is viselem a váltást, viszonylag gyorsan, rugalmasan tudok alkalmazkodni új helyzetekhez. Budapesten laktunk, majd 2015 végén Érdre költöztünk, s azóta is itt élünk. Az elmúlt öt évben sikerült olyan kapcsolatokat kialakítanom (baráti, munkahelyi, vagy akár az egyházi közösségen belül), melyek által feltalálom és jól érzem itt magam, s amelyek helyhez kötnek. Alapvetően azt gondolom, hogy ahol vagy, ahová a sors küld, ott van dolgod. Miután a kisfiam megszületett, és hosszú idő után először tudtam hazamenni Topolyára, amint átléptük a határt, belém nyilallt, hogy hazaértem, és hogy mennyire fáj, hogy ilyen távol vagyok. Persze a távolság relatív, de azért már nem találkozunk a szüleimmel hetente, illetve most már havonta sem.

Most, ilyen távlatból, milyen a viszonyod a Vajdasággal?

Én nagyon el tudom hanyagolni azokat, akik távol vannak tőlem. Aztán ugyanonnan tudjuk folytatni, akár 1-2-3 év kihagyás után is, de aki térben nincs közel, attól eltávolodom, még ha nem is veszítjük el egymást. Mostanában azt veszem észre, hogy egyre többet hangsúlyozom, hogy vajdasági vagyok. Hat éve élek itt, de ez azért nagyon erősen bennem van, még ha úgy is viselkedek, mintha itt születtem volna. A kisfiamnak megtanítottam a Tanyaszínház indulóját, és amikor énekeljük, akkor én azzal az egész alföldi rónaságnak üzenem, hogy hozzá tartozom.

2018 óta Érden, egy óvodai és iskolai szociális segítő tevékenységi programban dolgozol, aminek a célja, hogy a köznevelési intézményekben bővítse a szociális és gyermekjóléti szolgáltatásokat. Mit jelent ez a gyakorlatban?

A megfigyelések azt mutatták, hogy megnövekedett azoknak a szociális problémáknak a száma, amelyek jelen vannak a közoktatási intézményekben, és amelyeket a pedagógus, túlterheltségéből fakadóan, egyedül már nem tud megoldani. Ebből született az az elgondolás, hogy a köznevelési intézményekben elindítsanak egy plusz szociális segítő tevékenységet. A társadalom rengeteg kihívást állít úgy a családok, mint a pedagógusok elé, és ez a segítő tevékenység tulajdonképpen egy áthidaló megoldás. Azokat a gyerekeket tudjuk felzárkóztatni, akik valamilyen lemaradással indulnak óvodába, iskolába. A cél, hogy még mielőtt komolyabb családgondozásra volna szükség, ezek a problémák felszínre kerüljenek, és támogassuk ezeket a családokat a megoldásban. Tehát az én szerepem valahol a köznevelési intézmény, illetve a család- és gyermekjóléti központ között van, hogy megpróbáljuk erősíteni ezt a kölcsönös együttműködést.

Hogyan ismerhetjük fel, hogy kik tartoznak bele a veszélyeztetettségnek kitett célcsoportba?

A gyerek általában tüneteket produkál, vagyis ha otthon valamilyen probléma van, akkor az kiütközik a gyerek magatartásában, viselkedésében. Ezekre a tünetekre a pedagógus felfigyel, felismeri, hogy valami nem stimmel, és itt kapcsolódnak be a szociális segítők: felismerni, beszélni a problémákról, megérteni, mi van a háttérben, illetve segíteni a családot. Az óvodában, ahol én dolgozom, még nem jellemző, de az általános iskolában a kollégák már szembesülnek olyan dolgokkal, mint például az iskolai zaklatás, vagy felső tagozatokban a szerhasználat, önsértő magatartás problémája stb., amivel a gyerekek küldik a jeleket, hogy foglalkozzunk velük. Mindennek a mélyén a nem szeretettség, a nem elfogadottság áll, ami megnyilvánulhat olyan különböző szinteken, mint a szorongás, düh, agresszió, önsértés és egyéb jelekben. Ezeket próbáljuk kiszűrni és megelőzni.

A kortársak körében milyen a többség viszonya az ilyen veszélyeztetettségnek kitett tanulókkal szemben?

Nagyon változó, hogy ki tartozik a kirekesztett és ki a többségi kategóriába, mert lehet, hogy azt rekesztik ki, aki mondjuk szociális értelemben hátrányos helyzetű, vagy lehet, hogy éppen azt, aki nagyon jó eszű, de egy kis vékonyka gyerek. Tehát sok minden miatt válhat valaki kirekesztetté. Ott nyilván a pedagógus vagy a szociális segítő feladata az, hogy egy együttműködést elősegítő csoporttá kovácsolja az osztályközösséget.

Te magad egy vegyes nemzetiségű, illetve kétnyelvű közegből érkeztél. Mit gondolsz, mennyire van hatással az idegenség tapasztalata a másság elfogadásában?

Nagyon is. Az elmúlt időszakban pont azt próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy hol találhatom meg a közös nevezőt az egyes hátrányos helyzetű csoportokkal, például a romákkal: milyen ponton tudok velük azonosulni, vagy hol tudom az ő helyzetüket megismerni. Nyilván csak részben, de mégis ilyen például a kisebbségi lét, amit nagyon mélyen hordozok magamban. Én sem tudom, milyen egy többségi társadalomban létezni, még ha egy kicsit más is Szerbiában magyarnak lenni, mint itt, Magyarországon egy kisebbséghez tartozni. Örültem, amikor ezt felismertem, mert így azt érzem, hogy valamilyen szinten tudok hozzájuk kapcsolódni. A másik, hogy a romák mélyen vallásosak – ezt éppen egy roma apuka mondta el nekem nemrég, hogy ez is egy járható út lehet, ha a romákat akarjuk megszólítani. És ez volt a másik pont, aminél szintén azt éreztem, hogy tudok velük kapcsolódni: tehát ami nekik fontos, az nekem is fontos, számomra is érték. Ez a két vonal tudott segíteni abban, hogy megértsem az életről alkotott felfogásukat.

Szerinted lehetséges ezt a tapasztalatot pótolni egy homogén közegben?

El tudom képzelni, hogy mással helyettesíthető, egy másmilyen érzéssel. Mert ugye, visszacsatolok a színművészetire, a színházban is érzésekkel dolgozunk. Mindig az volt a kiinduló példánk, hogy nem fogsz ahhoz embert ölni, hogy eljátssz egy gyilkost a színpadon. De a bűntudatot és a hozzá kapcsolódó érzéseket megfogalmazhatod, és merítheted ezeket más élményeidből. Azt gondolom, hogy ugyanígy az elfogadás is eredhet nagyon sok egyéb tapasztalatból.

Ugyan az óvodai és iskolai szociális segítő tevékenység eredményei csak évek múlva lesznek láthatók, mégis, mi a véleményed, mennyire effektív a program?

Vannak hiánypótló kezdeményezések. Egy kolléganőm az együttműködést segítő csoportjára például olyan jó kritikát kapott, hogy ezt a programot tananyaggá kellene tenni. Mint minden szakma, ez is folyamatos fejlődést, önképzést igényel a szociálpedagógusok részéről, de azt gondolom, vannak látható eredményei már most is. Akár ha csak egy osztályközösségben megváltozik a tanulók egymáshoz való viszonya. Hosszú távon pedig azt várjuk, amit magától az intézménytől is várunk, hogy pótolja a családban elmulasztott szocializációt.

Számodra mi okoz sikerélményt ebben a munkában?

Mondhatnám azt is, hogy a szülővel való sikeres kommunikáció, vagy ha kialakul vele egy bizalmi kapcsolat, és abból születik egy előremozdulás. De ami engem igazából fel tud tölteni, az a gyerekek közötti lét. Amikor megtapasztalom azt, hogy figyelnek rám, tudok nekik olyat mondani, amit tátott szájjal figyelnek, akkor én azt mondom, hogy ez az utam. Azt gondolom, hogy ha az embernek valamivel dolga van, akkor az újra és újra visszaköszön az életében. És nekem tényleg ilyen az óvoda, ezért szeptemberben elkezdtem az ELTE-n az óvóképzőt. Nagyon sokat merítek ehhez a szociális tanulmányaimból, ugyanakkor a színészi múltamból is. Az irodalom tanárnőnk mindig azt mondja, hogy olyan kiállással kell a gyerekeknek mesélni, mintha három Oscar-díjat nyert színésznők volnánk, és akkor mindig olyan boldog vagyok, hogy én el tudok mesélni egy mesét úgy, hogy azt tátott szájjal hallgassák. Szerintem minden pedagógusnak ez ad hitet, erőt és lendületet újra meg újra, hogy miközben a gyermeki személyiséget látják fejlődni, ezek a csodák meg tudnak születni.

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli? 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket