dunszt.sk

kultmag

„Kíváncsi voltam a történeteikre: hogy kerültek ide, mit csinálnak…” – szociális munka Kanadában

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.

Hunčík Gabriella (1976) hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott. Ma a dunaszerdahelyi Meskete Gyermekkönyvesbolt és Kávézó egyik alapítójaként dolgozik, a szociális munka már nem napi szintű része az életének – ám a kanadai tapasztalatai mindmáig beszédes példákat szolgáltatnak arra, hogy például társadalmi egyenlőtlenségek, az állam és az őslakos közösségek közti viszony hogyan is fest, s miképp lehet javítani rajta.

Terepmunkásként mindig párban dolgoztunk – kollégám, Steve (fotó: Hunčík Gabriella)

Hogyan lesz valakiből szociális munkás – s éppen Kanadában?

Ez egy nagyon kacskaringós történet. Ahogy most visszagondoltam, úgy tűnik, mintha egy másik élet lett volna. Úgy kezdődött, hogy Nyitrára jártam angol–filozófia szakra, és a második év végén, a kis államvizsgánál, mindenkit meghúztak. Akkor elgondolkodtam azon, hogy újra mepróbáljam-e a vizsgát vagy menjek inkább külföldre. Mivel a második mellett döntöttem, nekiálltam, hogy rendesen megtanuljak angolul. 1996-ban Kanadába utaztam szociológiát tanulni. A második évben jelentkezhettem egy csereprogramra, és fél évre Melbourne-be kerültem. Ott találkoztam először azzal, hogy: őslakosok. Az első két kanadai évem abból állt, hogy próbáltam megszokni az új életformát, és egy campuson töltöttem az életemet. Melbourne-ben viszont szembejöttek velem az őslakosok. Az egyetemen felvettem egy róluk szóló órát, amelyen mindig Kanadára utaltak az elveszett generációk, a gyökértelenség kapcsán, meg arra, hogy megpróbálták kiirtani a kultúrájukat. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem arra, hogy semmit sem tudok a kanadai őslakosokról. Hol vannak? Egyszer sem találkoztam velük a két kanadai évem alatt. Amikor visszatérve befejeztem a szociológiát, rájöttem, hogy ez nem nekem való – nem fogok számítógép előtt ülve statisztikákat készíteni, felméréseket csinálni.

Látszik, hogy volt egy lépcsőzetesség az utadban. A filozófiától indultunk, ami egy elvontabb tudományág, majd a kvantitatív szociológia következett.

Igen, s amikor felmerült, hogy mit akarnék csinálni, rájöttem: emberekkel szeretnék foglalkozni. Ez az, ami közel áll hozzám, s ha már Kanadában voltam, adta magát a dolog: az őslakosok. Valahol azt mondhatom, hogy könnyű dolgom volt, mert a szociális munka első éveiben elkezdtem önkénteskedni. Szerencsére nagyon könnyen befogadtak – míg a kanadaiakat kevésbé.

Pontosan tudták rólad, hogy Európából, Szlovákiából vagy?

Igen, tudták, hogy nem vagyok kanadai, hogy nekem semmi közöm ahhoz, ami velük történt. Én is nagyon nyitott voltam feléjük. Tényleg úgy mentem oda, hogy sok mindent nem tudtam, s meg kell mondanom, hogy amikor belecsöppentem a szociális munkába, akkor egy teljesen új Kanada tárult fel előttem, amit az emberek 80 %-a nem ismer, még a kanadaiak sem nagyon.

Itt konkrétan az őslakos közösségekre gondolsz, esetleg az állam és a köztük lévő viszonyra?

Főleg a szegénységre, az alkoholizmusra, a drogra… Amikor Kanada van a fejünkben, akkor egy jóléti társadalomra gondolunk, ahol igazán jól élnek az emberek. A szociális munka által olyan családokhoz és házakba jutottam el, ahol leesett az állam, hogy ez is mind Kanadában van. Erről hogyhogy nem tudunk többet? Miért nem látjuk?

Az első nemzetek törzseinek főnökei egy 1867-es fényképen (fotó: Frederick Dally; forrás: http://www.firstnations.de/indian_land.htm)

Mennyire jelennek meg ezek a társadalmi problémák a kanadai közbeszédben? Mennyire folynak erről viták?

Az tény és való, hogy amikor kimentem, akkor tudatosítottam, nem csak angolul tanulok, hanem egy teljesen új nyelvet kell megtanulnom. A kanadaiak politikailag nagyon korrektek. Vannak szavak, amelyeket egyáltalán nem használhatunk. Éppen gondolkodtam ezen, amikor 2-3 hete valaki bejött a dunaszerdahelyi könyvesboltunkba, és azt mondta, hogy „néger”. Szinte kirázott a hideg, arra gondoltam, hogy hogyan lehet ezt egyáltalán kimondani? Tudom, hogy nem rosszból mondja ezt az ember, de ott kint rögtön megtanultam, hogy az olyan kifejezéseket, mint indián, eszkimó, nem szabad használni. A kanadai kormány nagyon sokszor bocsánatot kért az őslakosoktól azért, ami velük történt. De olyat szerintem nagyon kevesen tudnak, hogy az utolsó bentlakásos iskola 1996-ban zárt be…

És 2008-ban kértek érte bocsánatot. Történeti léptékben mérve ez szinte tegnap történt.

Pontosan. S amikor tudatosítottam, hogy te jó isten… 1996-ig a gyerekeket elvitték otthonról! Volt több hatvan-hetven éves kliensem. Egyikük elmesélte, hogy hatévesen elvitték őt a sátorból, amiben a szüleivel lakott, majd legközelebb tizennyolc évesen ment haza úgy, hogy ő már nem beszélte a saját nyelvét, csak angolul és franciául tudott. A szülei ugyanott laktak a sátorban, s az ősi indián nyelvüket beszélték – ez azt hiszem, az ojibwe volt –, s álltak egymással szemben és sírtak. Nem tudtak megszólalni, hogy bármit mondjanak egymásnak. A hölgy tudta, hogy ezek a szülei, innen jött el. A szülei is megismerték őt, hogy ő a gyerekük. Sírtak, majd megfordult és elment. Ez olyan gyökértelenség, ami kihat az egész népcsoportra… Ez volt az az elveszett generáció, aminek nem voltak meg a családi minták, a nyelv, a kultúra… Sodródtak a kanadai társadalomban. Ezért is van az, hogy nagyvárosokban a legtöbb hajléktalan őslakos.

Őslakos lányok tanulnak egy bentlakásos iskolában (forrás: Library and Archives Canada/PA-042133)

Közvetlen összefüggés van ebben az esetben azzal, hogy bentlakásos iskolákba jártak?

Biztosan van, mivel a legtöbbjük nem alapított családot, s a gyökértelenség miatt hiányzott a biztonságérzetük is. Tizennyolc évesen kikerültek az iskolából, az anyanyelvüket elvesztették, úgymond „civilizálták” őket, már nem voltak „barbárok”, mint azelőtt. Más ruhában jártak, levágták a hajukat… Tudták, hogy ebben a világban kell érvényesülniük, de ez elvont feladat volt számukra, mert tizennyolc éves korukig elvágták őket tőle. A legtöbbjük, akiktől megkérdeztem, hogy miért élnek az utcán, azt válaszolta, hogy ezzel a társadalommal nem értenek egyet, s nem akarnak a részei lenni. Nincs címük, nem akarják, hogy nyomon tudják őket követni, nem adóznak.

S mit tud ezekkel a nagyon sajátos esetekkel kezdeni a szociális munkás? Feltételezem, máshogy kell viszonyulni a szegregált oktatásból származó hajléktalanokkal, mint az ún. többségi társadalomból annak perifériájára sodródó személyekkel.

Hogyne. Teljesen más csoportot alkottak az őslakosok. Dolgoztam menekültekkel is, akik reményekkel telve érkeztek Kanadába, új életet akartak kezdeni. Az őslakosok között a legmagasabb az öngyilkossági ráta, a munkanélküliség, az alkoholizmus – tehát nagyon sok köztük a teljesen reményvesztett ember. Amikor terepmunkásként dolgoztam, nagyon sokat jártam ki parkokba, hidak alá, elhagyatott házakba. Az egyik parkban volt egy inuit emberke, aki akkor volt negyvenhat éves, de én azt gondoltam, hogy hatvan-hetven között van. Húsz éve élt az utcán, szappankőből faragott kis figurákat. Mondtam is neki, hogy milyen szép szobrokat farag, hogy ezzel biztosan tudna kezdeni valamit. Erre mondta, hogy elmehetek a galériába, ami ott van a folyó másik oldalán, és az „indián részen” ki vannak állítva a szobrai, de őt nem engedik oda be, mert hajléktalan. Elmentem megnézni, s úgy mutatták be őt ott, mint az egyik legnagyobb élő őslakos művészt. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy én szociális munkásként nem tudom megváltani ezeket az embereket, nem tudom megváltoztatni az életüket. Amit meg tudok tenni, az az, hogy jobbá tudom tenni a napjukat, észreveszem őket, hogy vannak. Amikor leültem melléjük az utcán, és elkezdtünk beszélgetni, akkor mindig mondták: annak örülnek a legjobban, hogy nem nézek keresztül rajtuk. Kíváncsi voltam a történeteikre: hogy kerültek ide, mit csinálnak… S mondták, hogy nekik ez nagy ajándék.

Az inuit művész, aki szappankőből faragta a szobrait (fotó: Hunčík Gabriella)

Feltételezem, hogy ezt csak őszintén lehet csinálni – vagyis az ember nem tud ilyenkor színészkedni. S ha meg is próbálja, akkor azt észreveszik rajta.

Persze. Nagyon nehéz munka ez. Sokszor volt olyan, hogy mínusz 40 fokban nem volt hova mennie az embernek. Ahogy itt, úgy ott sem szeretnek a hajléktalanok közül sokan a szállókra menni, mert mint mondták, ellopták mindenüket, bandák közti verekedések voltak, stb. Sokszor úgy voltam ezekkel az emberekkel, hogy hazaviszem őket, elalhatnak a nappalimban – de tudtam, hogy nem tehetem meg. Ez a munkám, alá kellett írnom egy szerződést, hogy bizonyos határokat nem lépek át.

Tudsz azzal kapcsolatban valamilyen arányokat mondani, hogy az őslakos kanadaiak hány százalékát érintheti ez a probléma?

Az őslakosoknak két választásuk van, ami szerintem nagyon nehéz dilemma. Vannak rezervátumok, s ha ott akarnak maradni, akkor ingyen járhatnak iskolába, nem kell adót fizetniük, viszont nem hagyhatják el azt. Ha ezt megteszik, s bekerülnek a városba, ott sokkal mostohább körülmények között kell megpróbálniuk munkát találni. Akiknek én segítettem, azoknál általában elcsúszott a dolog azon, hogy időben odaérjenek valahova. Ha utánanézünk, hogy miként fogják fel az időt, akkor megtudhatjuk, hogy a 20. század elején még nem igazán ismerték az idő fogalmát. Tudták, hogy az évszakok változnak, de hogy hetek, hónapok, évek, hogy valahova időben oda kell érni, ez nem volt része az életüknek. Sokszor mondták nekem is, amikor hozzám tartva elkéstek, hogy értsem meg, ők útközben találkoztak egy barátjukkal, s a vele való beszélgetés sokkal fontosabb volt annál, minthogy időben odaérjenek.

Ottawa egyik hídja alatt lakó inuit nő és párja (fotó: Hunčík Gabriella)

A tanulmányaid során, ami a szociális munkát illeti, mennyire fektettek hangsúlyt ezekre a néprajzi, antropológiai „finomságokra”? Például erre, hogy milyen az időkoncepciójuk, s hogyan néznek ki a kultúráik rétegei. Vagy erre saját tereptapasztalat útján jöttél rá?

Ez saját tapasztalat volt. Az egyetemen arról volt szó, hogy Kanada bocsánatot kért a bűnökért, s hogy a múltbeli tetteket bevallják – meg hogy kompenzációként mennyi pénzt fizettek ki nekik. Ez utóbbi viszont amolyan „nesze semmi, fogd meg jónak” számított. Volt egyszer egy kliensem, aki, amikor találkoztunk, azzal jött, hogy: „Gabriella, csodálatos hírem van, mert azon bentlakásos iskola esetében, ahova én is jártam, elismerték, hogy szexuálisan zaklatták a diákokat, ezért most én kapok 25 ezer dollárt.” Ez a pénz 2 hétig tartott, pedig próbáltam neki segíteni: „gyere, nyitunk bankszámlát, kell, hogy legyen címed is”. Erre ő tiltakozott, hogy van egy barátnője, neki fog menni a pénz. A barátnő csináltatott egy új konyhát, és körülbelül egy hónap múlva kirúgta őt. Szóval hiába fizetett a kormány nagy pénzeket, ezzel nem javítottak ezeknek az embereknek a helyzetén. Ugyanakkor az aktuális kormányban nyolc őslakos származású miniszter van, szóval ez is változik lassan. Nem mondom azt, hogy egyáltalán nincsenek ott sehol, sőt, van egy kanadai törvény, amelyik minden egyes munkaadónál megszabja, hány férfinek, nőnek, kisebbséginek stb. kell állást betölteni. Viszont aztán sokszor az említett kulturális különbségek miatt egyes munkahelyeken tudnak érvényesülni, máshol viszont nincs esélyük.

Melyek azok a tipikus munkahelyek, ahol sikeresek?

Vannak például olyan kulturális központok, ahol csak őslakosok dolgoznak. Itt a fiataloknak tanítják újra a nyelvet, a kultúrát. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy újratanulják azt, amit elveszítettek. Az egyetemi környezetben viszont nem nagyon találkoztam őslakossal.

Hajléktalan őslakosok Ottawa utcáján (fotó: Hunčík Gabriella)

Ha viszont mégis találkozol a felsőfokú végzettséget igénylő szakmákban velük, akkor mennyire beszélnek erről nyíltan? Itt arra gondolok, hogy például nálunk a „cigány” megjelölés nagyon sokszor egyúttal rasszista felhangokkal övezett szociális kategória is – aztán amikor egyes romák magasabb társadalmi státuszt töltenek be, sokak számára megszűnnek „cigánynak” lenni.

Az egyetemi éveim során nem találkoztam ilyen őslakosokkal, aztán a munkaévek során már igen, de akkor vagy ők is az őslakosoknak segítő szociális munkások voltak, vagy művészként dolgoztak, akik büszkék voltak arra, hogy őslakosok. A harmadik lehetőség pedig a politikusi karrier volt. Viszont a nagyobb cégekben, ahol sok barátom volt, nem találkoztam velük.

Az őslakosokat három nagy csoportra osztjuk: az első nemzetek (First Nations), a mesztic és az inuit etnikumok. Mennyire tudnak az egyes csoportok beilleszkedni a mai kanadai társadalomba?

Az inuitok közül, miután megkapták a kilencvenes években az északon fekvő Nunavut államot, nagyon sokan odaköltöztek. Ez szerintem egy eléggé ellentmondásos gesztus volt a kanadai államtól, mivel kaptak egy földterületet, ahol csak hó van… Kanadában egyébként is jellemző a nagy hideg, de északon aztán pláne, ahol az egészségügyi szolgáltatások nincsenek olyan szinten, mint a déli régiókban. Ha bármi gond van, helikopterek szállítják a betegeket Ontarióba vagy Quebecbe orvoshoz. Ezek az emberek, ha „kiszabadulnak” Nunavutból, nagyon sokszor a nagyvárosokban maradnak. Több ilyen származású nő aztán például prostituálttá válik vagy elkezdenek inni, drogozni. Az első nemzeteknek is hasonló problémái vannak. A meszticek viszont nagyon jól beolvadnak a kanadai társadalomba, mivel az őslakosok és a bevándorlók közti kapcsolatokból születtek.

Az aktuális Trudeau-kormány büszkén vállalja a kanadai multikulturalizmust, de szerinted mennyire van ennek tényleges tartalma? A kabinetben például van indiai származású miniszter is. Az aktuális kanadai multikulturalista ideológiában hol helyezkednek el az őslakosok?

Én kanadai állampolgár is vagyok, s amikor azt megkaptam, az volt az egyik legmeghatóbb ottani élményem. A bíró szép beszédet tartott, mondta, hogy nézzünk körül a helyiségben: nyolcvanan vagyunk ötvenhat országból – mindenkit megkértek, hogy a saját népviseletében jöjjön –, s vegyük észre, milyen színes a terem, ami ugyanolyan, mint Kanada. Megkért mindenkit, hogy használjuk a saját nyelvünket, s tanítsuk meg a gyerekeinknek, főzzük az ételeinket, énekeljük az énekeinket, hordjuk a ruháinkat, hogy mindez mindig így maradhasson. S ezt így is gondolják Kanadában, ami egy rettentően toleráns, befogadó ország. Soha nem volt olyan élményem, hogy bármi miatt kinéztek voltam akár engem, akár mást, függetlenül nyelvtől, bőrszíntől. Ha meghallják, hogy akcentussal beszélsz, azt mondják: jaj de jó, ez azt jelenti, hogy beszélsz még egy nyelvet. Az őslakoskérdés azért más, mert szerintem ezzel kapcsolatban erősen él a közös bűntudat, hogy a többségi társadalom valamit elkövetett ezen emberek ellen – amit aztán próbáltak jóvátenni, de nyilvánvaló, hogy egy egész kultúra elveszett. Az őslakosok 90 %-a kihalt, amikor a betegségeket behurcolták az európaiak. Nagyon sok nyelv is eltűnt. Ezt nagyon nehéz megemészteni, s kezdeni vele valamit… Hogy akárhogy is van, ezt mi csináltuk. A menekültek esete egy teljesen más történet, velük kapcsolatban azt gondolják, hogy jót tettünk, befogadtuk őket, biztosítunk nekik egy olyan életet, amit soha nem kaptak volna meg, ha nem jönnek ide.

Tizennégy évet éltél Kanadában, majd könyvkereskedést nyitottál Dunaszerdahelyen. Nem folytattad a pályád szociális munkásként. Miért nem?

Úgy jöttem vissza, hogy az ottani munkám – amit nagyon szerettem – még megvolt, vagyis ha meggondoltam volna magam, akkor lett volna visszaút. Dunaszerdahelyen nem nagyon volt akkor lehetőség arra, hogy szociális munkásként dolgozzak. Nagy dilemma volt ez számomra, mert tudtam, hogy szeretném folytatni ezt a munkát, de nem volt hozzá infrastruktúra. Próbálkoztam Győrben is. Ott is azzal fogadtak, hogy munka van, csak infrastruktúra hiányában nagyon nehéz segiteni. Egy nagyvárosban több lehetőséged volna.

Ez jelentheti azt is, hogy a mi országaink szociálpolitikái hiányosak? Ha csak a Csallóközt nézzük, mindenhol vannak különféle rászoruló emberek.

Amióta gyerekeim vannak, azóta nem nagyon követem, hogy hol is tart nálunk a szociális munka. Viszont az biztos, hogy ami Kanadában van, fényévekre van tőlünk. Például mindegyik negyedik-ötödik év után ki lehet venni egy év szabadságot, amikor kipiheni és újra felépíti magát az ember, ugyanis ez egy elég kimerítő munka. Nagyon jó fizetést is kapnak, jó biztosítási háttérre számíthatnak. Az állam próbál minél több embert bevonzani a szakmába.

Inuit család 1917-ben (forrás: Wikimedia Commons, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Eskimo_Family_NGM-v31-p564.jpg)

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli? 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket