dunszt.sk

kultmag

Ez a társadalom magától már nem fog megváltozni, csak ha valami külső hatás romba dönti

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivitákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.

Az, hogy miként válaszoljunk arra a belső hangra, amely állandó elégedetlenségben tart minket a világgal, hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra, néhány olyan kérdés, amelyet igazán megválaszolni csakis olyan személy tud, aki maga is rögös utat járt be ezeknek az ismereteknek az elsajátításakor. Bóka Ida újságíró és civil aktivista egy ilyen személy.

Ida Újvidéken született, és a közelmúltig ott is élt. Már nagyon fiatalon érezte az elhivatottságot arra, hogy rászorulókon segítsen, aminek az évek során több formáját is kipróbálta a Vajdasági Önkéntes Központ (Volonterski Centar Vojvodine) és más egyesületek keretében. Amikor hajtotta a tettvágy, nem teljesítette ki a riporteri munka, az aktivizmus reménytelenségei elől mégis az újságíráshoz menekült vissza. Az utóbbi időben kicsit visszavonultabban él a Szabadkához közeli Tavankúton, férjével és februárban született kisfiával.

Ifjúsági és közösségépítő munkáját azonban nem csak emiatt szünetelteti, hanem mert abban a szakaszban van, amikor, szavai szerint, meg kell állni, és lebegni a víz felszínén, hogy erőt gyűjtsön a továbbiakhoz. Egyelőre nem gondolkodik a folytatáson, tapasztalatait azonban készségesen megosztotta velünk.

2004-ben kezdtétek el az önkéntes munkát, és 2005-ben alakult civil szerevezetté a Vajdasági Önkéntes Központ. Mesélj a kezdetekről!

A Vajdasági Önkéntes Központ eredetileg egy másik szervezetnek az egyik programját képezte, ami arról szólt, hogy fiatalokat küldtünk külföldre, önkéntes táborba, illetve fogadtunk Szerbiába. Egy idő után alapítottunk egy új civil szervezetet, amelynek ez az addigi program a fő tevékenysége lett, mert 2005 és 2008 között, a szükséges vízum miatt, ez volt az egyetlen módja annak, hogy a szerbiai fiatalok eljussanak külföldre. Ugyanakkor mi is szerveztünk táborokat Szerbiában, Vajdaságban, ami szintén fontos volt, mert így tudtunk közösségépítő munkát végezni. Idővel változott a szervezet célkitűzése is, 2008-ban beléptünk a Service Civil International (SCI) nemzetközi békeszervezetbe, és az önkéntesség helyett inkább az aktivizmus felé fordultunk. Úgy éreztük, túl sokat használták már azt a kifejezést, hogy a fiataloknak önkéntes munkával kellene foglalkozniuk, és túl keveset beszéltek arról, mi az önkéntesség valójában. Nagyon sok olyan esetet láttunk, amelynél visszaéltek a fiatalok lelkesedésével, miközben a szervezők profitáltak a munkájukból, ezért arra próbáltuk ösztönözni a fiatalokat, hogy legyenek szolidárisabbak, aktívabbak a saját közösségükben, ugyanakkor nézzenek kritikus módon erre az egészre.

Több fórumon is hangsúlyoztad, hogy a szakmai kizsákmányolás nem összetévesztendő az önkéntességgel. Hol húzódik a kettő közötti határ?

Elmosódnak a határok, de valahol ott kell keresnünk, ahol a lényegét is annak, mit is jelent egyáltalán önkéntesnek lenni. Tizenhét-tizennyolc éves korom óta voltam önkéntes, felsorolni is nehéz lenne, hogy hol. Egy, a nőkkel szembeni erőszak áldozatainak fenntartott SOS-telefonvonalon kezdtem, ahol hetente egyszer, négy órán át voltam ügyeletes a telefon mellett, közben különböző képzéseken vettem részt, hogy segíteni tudjak. Utána több szervezetben is tevékenykedtem, és ugye, olyan egyértelmű, hogy elmész a volontőrtáborba, és egy héten át fested a padokat, miközben beszélgetsz fontos dolgokról. Ez az önkéntesség. És akkor valahogy az életeddé válik, mert ez egy életforma, de közben nem tanulod meg megfizettetni a munkádat. Szerintem az önkéntesség nem az, hogy ingyen dolgozol valami olyat, amit valaki más meg tud csinálni pénzért, vagy meg kellene, hogy csináljon pénzért – éppen ez a lényeg! –, hanem felismerni azokat a dolgokat a társadalomban, ahol szükség van a segítségünkre. Nem öncélúan, mert nem arról kellene szólnia, hogy én most ingyen dolgozok azért, hogy jó pontokat szerezzek magamnak, és később jó munkához jussak. Inkább úgy kellene szemlélni, hogy egy meghatározott közösségnek, az ott élő embereknek vagy akár állatoknak, mik az igényei, és miben lehetne segíteni pro bono, ingyen.

Jól értem, hogy inkább a fiatal generációra fókuszáltok?

Mivel az Erasmus + is a fiatalokra fókuszált, meg főleg az ifjúsági szervezeteket támogatták, valahogy kialakult a köztudatban, hogy a fiatalokkal könnyebb dolgozni. De tapasztalatunk szerint az önkéntességben valójában az 50 és 65 év közöttiek az ideális célcsoport. Elsősorban más az értékrendjük, mert más korban nőttek fel, és másként tekintenek az önkéntességre, mint a mai fiatalok. Másodsorban sokkal több szabadidejük van. A mai fiatalok egyetemre járnak, amellett dolgoznak, hogy megéljenek, szóval, aki azt mondja, hogy unatkoznak, az nem tudja, hogy ez milyen.

Milyen hatással lehet az aktivizmus az értékrend kialakítására?

A volontőrközpontban mi elég antifasiszta, antirasszista elveket vallottunk, de ez többnyire azért volt így, mert ilyen emberek voltak a szervezetben, ami nagyban befolyásolta az értékrendet is. Én olyan környezetben nőttem fel, ahol ezek az értékek voltak dominánsak. A család már elég korán, gyerekkorban leteszi az alapokat, utána a szocializáció során kapcsolatba kerülünk más emberekkel és más dolgokkal, amik ezt tovább építik vagy rombolják. Amikor hozzánk bekerül egy fiatal, elbeszélgetünk vele, hogy kiderüljön, azokat az értékeket képviseli-e, amiket mi képviselünk. Ha az a személy, mondjuk rá, homofób, de szeretne külföldre menni egy táborba, akkor megpróbáljuk felmérni, van-e esély arra, hogy megváltozzon ezen az utazáson. Nem utasítjuk el automatikusan, hanem felmérjük, hogy hajlandó-e változni, és mindenekelőtt közöljük vele, hogy mi ezt nem támogatjuk. Én mindig azt vallottam, hogy a fiataloknak politikai edukációt is biztosítani kell. Tudniuk kell azt, hogy mi van jobbról, mi van balról, mi van középen, melyiknek milyen az értékrendje, és ha nem mondjuk meg, hogy szerintünk melyik a helyes, akkor csak bolyonganak.

Miben tudja megváltoztatni a fiatalokat az utazás vagy az új emberek megismerése?

Szerintem a legjobban az változtatja meg az embert, ha tapasztalatokat szerez, és kommunikálni tud azzal, akiről azt tanítják, hogy az ellensége. Dolgoztunk Koszovón albán és szerb fiatalokkal. Tudni kell, hogy a szerb fiatalok nem beszélnek angolul, az albánok viszont nem beszélnek szerbül. Ez a képzés úgy zajlott, hogy felváltva beszéltem szerbül és angolul. Nagyon furcsa volt azt látni, hogy egymás mellett élnek, de nem tudnak egymásról semmit. Az egyik legfontosabb tapasztalatom volt, amikor megértettem, hogy nincs egy közös nyelv sem, amin kommunikálni tudnának, miközben egész életükben egymás ellen nevelték őket. Konkrétan Kosovska Mitrovicáról beszélek, ahol a hídnak az egyik oldalán élnek az albánok, a másik oldalán meg, enklávéban, a szerbek. Az egyik résztvevő elmesélte, hogy amikor elkezdett fényképészettel foglalkozni, és a fotóit megosztotta egy közösségi oldalon, belike-olta egy szerb fiú, és elkezdtek kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életében azt hajtogatták neki, nem szabad átmennie a hídon, ő mégis átmerészkedett, és összebarátkoztak, de éveken át titkolta a családja és a barátai elől.

Mikor érdemes elkezdeni a fiatalok politikai nevelését?

Inkább úgy mondanám, hogy soha nem késő. Szerintem arrogáns lenne azt gondolni, hogy valaki, akinek nem volt egyenlő esélye ahhoz, hogy egyes dolgokat megtudjon, az nem képes ezeket a dolgokat megérteni. Millió-egy példa van arra, hogy az ember életében, ha az meghatározott nehézségekbe sodorja, valamilyen szinten átértékelődnek benne a dolgok, és szerintem ez megtörténhet bárkivel. A fiatalok talán nyitottabbak a változásra.

2017-ben volt egy projektetek a régióban, amelyben a politikai mitológiát helyeztétek fókuszba. Mit jelent tulajdonképpen a politikai mítosz?

Elsősorban különbséget kell tennünk a hagyományos mitológia, és a politikai mítoszok között. Felhozok két példát, amik teljesen különbözőek, és a politikai mitológiát egy neutrális térbe hozzák. Az egyik példa: maga a szerb nép, amely egy állandó áldozat, tehát ő a szenvedő alany, és mindenki az ellensége, főleg a nyugati államok. Ezt annyit ismételgetjük, hogy már szinte beépült az emberek kulturális identitásába. A másik példa: a kommunizmus idején a mítosz a munkásember köré épült. Ő az, aki fejleszti az országot, ő a fontos, aki jelképpé vált. Tehát a politikai mitológia önmagában egy abszolút neutrális fogalom, működése arra szolgál, hogy stabilitást hozzon egy meghatározott politikai struktúrának vagy elitnek. Ilyen volt a második világháború után a kommunizmus, vagy a kilencvenes évek krízise után a nacionalizmus. Amikor ilyen kontextusba helyezzük a politikai mitológiát, akkor láthatjuk, hogy ha az ex-jugoszláv tagállamok közül mindenki berajzolja a nagy Szerbiát, nagy Albániát, nagy Horvátországot, nagy Bulgáriát a térképre, akkor ki se férnek a volt Jugoszlávia területére. Egy koszovói politológus-történész, Shkëlzen Gashi írt egy nagyon érdekes tanulmányt, amelyben összehasonlította a koszovói, az albán, a szerb, a montenegrói és a macedón középiskolai történelemkönyveket. Bebizonyosodott, hogy ugyanarról az eseményről mindenki úgy adja elő a történelmet, ahogy akarja, még akkor is, ha köze nincs a valósághoz. Szörnyű, ha az ember belegondol, hogyan manipulálják a fiatalokat, és senki nem fog felelni ezért.

A mai ifjúságot nevezzük az első globális, illetve digitális nemzedéknek. Hogy látod, mi érdekli a Z-generációt, milyen a világlátásuk?

Jelenleg nem túl sok fiatalt ismerek az új generációból, de például az újvidéki Fedél a fejünk felett egyesületben nagyon okos fiatalokat ismertem meg. Teljesen el voltam ájulva attól, hogy mennyivel higgadtabbak, céltudatosabbak, és mennyivel tisztábban látják a társadalmat, a filozófiát vagy akár a politikát is, mint mi, akik sokkal érzelmesebb generáció voltunk. Persze az én tapasztalatom alapján nem lehet általánosítani. De az tény, hogy nem terhelik őket a kilencvenes évek történései. Generációs sajátosság, hogy mindent felgyorsítva konzumálnak, ezt meg kell érteni, és el kell fogadni.

Kétségkívül mindig is volt kortárs erőszak, de most, az utóbbi néhány évben voltak markáns példák és tragikus esetek. Ezzel kapcsolatban a Szabad Európa Rádiónak is nyilatkoztál, és abban a riportban elhangzott egy nagyon megdöbbentő adat, hogy 2013 és 2019 között Szerbiában mintegy ötven olyan gyilkosságot regisztráltak, amelynél kiskorú volt az elkövető. Mi lehet a jelenség hátterében?

Ez ugyanarra vezethető vissza, hogy a politikai elit visszaél a fiatalok tudatlanságával. Minél jobban elidegenítjük őket a világtól és a saját közösségüktől, a családjuktól, mindentől, ami körülveszi őket, annál magasabb fokú erőszakot fognak kifejteni. Ha nem foglalkozunk velük, és hagyjuk, hogy az utca nevelje őket, akkor minden újabb generáció agresszívabb lesz. Ezen nem tudunk változtatni, egyes eseteken talán, de magán a jelenségen nem.

Hogyan fajulhatott idáig az elidegenedés, és mit tehet a társadalom azért, hogy mentálisan egészségesebb legyen az ifjúság?

Ebben semmi újdonság nincs, valamilyen szinten a kapitalizmushoz köthető ez a jelenség. Nyugat-Berlinben már a hetvenes években is tömegével szoktak rá a fiatalok a heroinra – erről szól Christiane F. A végállomás gyermekei című könyve is. Nyugat-Berlin akkor már egy kapitalista állam része volt, ahol a társadalom arra épül, hogy az ember az egész életét ledolgozza azért, hogy valaki ebből profitáljon. Ez egy széleskörű társadalmi probléma. Nem hibáztathatjuk csak a szülőket vagy az iskolákat. Egy rendszerről beszélünk, és mi ezzel a rendszerrel szemben lehetünk kritikusak. És ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy ezt a rendszert kritizáljuk, akkor elég bátornak kell lenni ahhoz is, hogy empátiát nyújtsunk a szülőknek, a tanároknak, a pedagógusoknak, és ugyanúgy a fiataloknak is. Egyik a másik nélkül nem megy. Egyéni szinten nem sokat tehetünk ezzel kapcsolatban, legfeljebb úgy, ha megszállottként tesszük a dolgunkat, és igyekszünk nem kiégni. Időnként meg kell állni, és lebegni a víz felszínén, mert nagyon nehéz, és alig látni az eredményét annak, amit csinálunk. Más megoldás nincs. Ez a társadalom magától, úgy, hogy a kis ember fellázad, már nem fog megváltozni, csak ha valami külső hatás romba dönti.

Az aktivizmus során főként lokális témákkal foglalkoztatok. Mi alapján mértétek fel a prioritásokat?

A munkám során azt tapasztaltam, a legjobb módja annak, hogy közösségépítést végezzen az ember, ha együttműködik a helyiekkel, és velük kommunikálja le azt, hogy mire van szükség. A közösségépítésnek a legfőbb alappillére, hogy a meghatározott közösség igényeire válaszoljon, nem pedig a szervezet, és főleg nem a donátor igényére. Kezdetben a helyi fiatalokkal egyeztettünk, később volt olyan is, hogy körkérdést készítettünk, vagy fókuszcsoportokat szerveztünk, amelyben megpróbáltunk széleskörűen kommunikálni a közösség tényezőivel.

Az aktuális igényekre reagáltatok a 2015-ös menekültválságnál is. Ezt hogyan élted meg?

Akkoriban főállású újságíró voltam a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségében, emellett aktivista a volontőrközpontban. Riporterként elkezdtem terepre járni, és szinte kizárólag ezzel a témával foglalkoztam. Utólag nem tudom kiégésnek nevezni, mert volt bennem egy hatalmas motiváció, ami végül is arra kényszerített, hogy 2016-ban felmondjak, és főállásban legyek a civil szervezetben, mert olyan érzésem volt, hogy jó helyen vagyok, de többet is tehetnék.

Amikor az első menekültcsoportok megjelentek Vajdaságban, többen is párhuzamot vontak a kilencvenes évek balkáni menekültjeivel, és az emberek többnyire empátiával álltak hozzá a jelenlétükhöz. Aztán bizonyos médiumok egészen más narratívát kezdtek el használni velük kapcsolatban, és ezt az empátiát felváltotta az elutasítás. Te hogy látod ezt a folyamatot?

Elsősorban: a vajdasági magyarok többnyire magyarországi médiumokat követnek, és az ő értékrendjük, véleményük ennek alapján formálódik. Volt egy ilyen hír, hogy a magyar határon visszafordítottak húsz menekültet Szerbiába, és a vajdasági magyar ezt like-olta. Nem vagyok benne biztos, hogy a vajdasági magyar tudja, hogy ugyanaz a menekült van a háza előtt, akit visszautasítottak Magyarországról, tehát neki jobb lett volna, ha átengedik. Ezen jót nevetem, de valójában ordít a cinizmus a nevetésemből. Tudom, hogy az emberek nem nagyon nézik a Vajdasági Televízió híradóját, mégis kötelességemnek éreztem, hogy objektíven tájékoztassak azért, hogy ha valaki véletlenül oda kapcsolna, lássa, hogy ez nem úgy van, ahogy a magyar televízió bemutatja. Másodsorban: az én megfigyelésem szerint Szerbiában, a választások előtt, inkább az ellenzék kezdte el meglovagolni az antimigrációs ideológiát. Szavazókra vadásztak, és legfőképp a dezinformációt használták politikai pontszerzésre, aminek ez az általános migránsellenes közhangulat lett az eredménye. A harmadik szempont, hogy valamilyen szinten meg kell érteni azokat az embereket is, akik félelmet éreznek. Itt, Tavankúton, ahol ötóránként megy el valaki a ház előtt, most meg százasával, valahogy meg lehet érteni azokat az idős néniket, bácsikat, akik egyedül élnek, és ezt egyszerűen nem szokták meg.

Neked mik a személyes tapasztalataid a menekültekkel?

Találkoztam szíriai meg afganisztáni újságírókkal, orvosokkal, akik próbáltak más menekülő utat találni. Nemzetközi szervezetekben dolgoztak, különböző európai intézményekkel volt kapcsolatuk, és amikor kitört a háború, megpróbálták mozgósítani ezeket a kapcsolatokat, de egyszerűen semmi nem működött, és ők is végigmentek ezen az úton. Elitistán hangzik, mert miért is sajnálnánk jobban egy orvost, mint bárki mást, csak azt akarom mondani, mennyire nem az határozza meg az életedet, hogy ki vagy, meg milyen a végzettséged. Semmi nem számít, csak az, hogy melyik országban születtél. Én nem is értem, hogy az európai polgárok, akik beleszületnek egy jólétbe, és tudják, hogy ez a jólét valaki másnak a kárára van – mert az egész nyugati társadalom arra épül, hogy más országokat kizsákmányol –, hogyan tudnak moralizálni arról, hogy valakinek van-e megfelelő útlevele ahhoz, hogy eljusson valahová, amikor csakis azon múlik az egész, hogy Németországban vagy Afganisztánban születtél.

Hogyan lehet lebontani a menekültekkel kapcsolatos sztereotípiákat?

Nálunk abban merül ki a közösségépítés, hogy odalöknek embereket a már ott élőkhöz, hogy találják fel magukat. Erre tipikus példa Temerin, ahol a kilencvenes években több túrában telepítették be a balkáni háborúk elől menekülőket, de beszélhetnék egész Vajdaság kontextusában is. Ezek az emberek élnek egymás mellett, de nem tudnak egymásról semmit, nem szeretik egymást, legfeljebb összebarátkoznak a szomszéddal. Ez ilyen formában nem közösségépítés, hanem az emberek abszolút elhanyagolása, amiben a helyi lakosság meg a menekültek is csak szenvednek. Ugyanez a helyzet most is. Én találkoztam a közel-keleti menekültekkel újságíróként, utána aktivistaként, odamentünk, beszélgettünk, segítettünk nekik. De teljesen meg tudom érteni, hogy amikor elmész a Lidlbe kenyeret venni, és ott találkozol tíz menekülttel, akkor nem mész oda megismerni őket. Németországban láttam példáját annak, hogy néz ki, ha egy társadalom foglalkozik ezzel a kérdéssel. Abban a közösségben, a fiatalokban ugyanaz a szándék volt, mint ami itt is megvan, de valahogy könnyebben véghez tudták vinni, hogy legyen egy közösségi házuk, ahol lehet asztali teniszezni, van egy pult, és lehet filmet vetíteni. Ez elég volt ahhoz, hogy a befogadó központból eljárjanak, és barátkozzanak a helyi fiatalokkal, tanuljanak németül, és legyen egy laza időtöltésük. Én soha nem beszéltem annyit a menekültekkel, mint ott, azokkal a fiatalokkal. Bontottunk egy sört, és közben elmeséltek mindent. Egyszerűen helyet biztosítottak ahhoz, hogy ez a szocializáció megtörténjen, és nem is kell ennél több.

A közösségépítésben és az aktivizmusban is rendkívül fontos a közösségi tér. Egyéni szinten miért fontos?

Nem muszáj, hogy közösségi házról beszéljek, lehet ez egy kávézó is, ahol hasonló emberek gyülekeznek. Megismerkedsz jó emberekkel, néha vannak projektek, ha van kedved, részt veszel benne. Én úgy látom, hogy ha ezt egy fiatal nem tapasztalja meg az életében, akkor van egy űr a szocializációjában. Szerintem ez nagyon fontos, szívügyemnek tartom. Újvidéken több helyen is részt vettem ilyen közösségi tér kialakításában, de ezek a helyek többnyire mind megszűntek, vagy épp megszűnőben vannak. Addig minden oké, amíg az aktivizmus nem kérdőjelezi meg fundamentálisan azt, ami van. Én úgy vettem észre, hogy ha nehézségekbe ütközöl, az annyit jelent, hogy jó úton haladsz afelé, hogy valamit megváltoztass. Nagyon szörnyű, hogy ez alapján kell mérlegelni, hogy valami számít-e vagy sem, de mivel ezek azok a helyek, ahol olyan gondolatok születnek, amik általában nem felelnek meg bizonyos érdekeknek, ha bezáratnak, az azt jelenti, hogy majdnem sikerült.

Az utóbbi években főként projektmenedzseréként voltál jelen. Milyen kihívásokkal szembesültél a szervezői oldalon?

Nagyon nehéz pénzhez jutni, és főleg fenntartani a tevékenységeket. Amikor az Erasmus + jóváhagyott egy projektet, ajánlást tett arról, milyen műhelymunkákat valósítsunk meg. Az egyik ilyen az európai értékek (European values) workshop volt. Úgyhogy amikor itt voltunk Tavankúton, akkor ezeket a fiatalokat, akik a Schengeni övezetben nőttek fel, elvittük a szerb–magyar határra, és megmutattuk nekik a kerítést. Tudták, hogy létezik, de nem gondolkodtak róla, és teljesen ledöbbentek a látványától. Azt akarom mondani, hogy ha ég benned a tettvágy, akkor van módja annak, hogy megvalósítsd azt, ami szerinted fontos, de borzasztóan nehéz, mert egy idő után felemészt, hogy a legjobb ötleteidet próbálod kamatoztatni, és egyszerűen nem támogatják a programodat.

Mi az oka annak, hogy elutasítják ezeket a projekteket?

Nem tudom, talán átalakultak a prioritások, de azt látom az SCI-on belül is, hogy mindenki ugyanezzel a problémával szembesül. Tény, hogy most a kreatív ipar és a fiatalok vállalkozásának támogatása zajlik. Ez is a globális rendszer hozadéka sajnos, hogy nem arra kell megtanítani a fiatalokat, hogyan legyenek szolidárisak, vagy hogyan változtassanak a rendszeren, hanem hogyan tudnak pénzt keresni az ötleteikből. Megpróbáltuk úgy alakítani a pályázatainkat, hogy beleférjenek a donátor elképzeléseibe, de ezt így elég nehéz megvalósítani.

Lehet ebben a szférában optimistának maradni?

Nincs itt helye semmiféle optimizmusnak. Én azt tapasztaltam magamon is meg azokon az embereken is, akikkel karöltve együtt dolgoztam, hogy kell egy adag keserűség, hogy azt érezd, muszáj ezen az igazságtalan rendszeren változtatni, mert nem fér bele, hogy én vagy a gyerekem ilyen világban éljen. Ez az inger alapból mindenkiben megvan, a pici gyerekekben meg a kutyákban is, csak idővel eltompulunk, és nehezen tudunk aktívan együtterezni másokkal. Hát nem hálátlan ebben a világban arra ösztönözi a fiatalokat, hogy ezt a hangot hallják? Úgy, hogy tudom, milyen hátulütői vannak az aktivizmusnak, mindamellett, hogy szuper, de fel kell készülnöd arra, hogy talán évtizedekig nem fogod meglátni a munkád eredményét. Persze én nem hergelem magam dokumentumfilmekkel. Jógázom, próbálok buddhista eszméket vallani, és megnyugodni, de az egyik nem zárja ki a másikat. Nem az a lényeg, hogy ne foglakozzunk a körülöttünk lévő világgal, hanem hogy megpróbáljunk olyan világot teremteni, ami mindenkinek jó.

Szerinted mi volt a legfontosabb, amit elértél a munkád során?

Számomra a legfontosabb az volt, amikor kiderült, hogy voltak fiatalok, akik úgy gondoltak rám, mint valamiféle eszményképre. Amikor ezt megtudtam, úgy éreztem, mégiscsak volt értelme, mert lehet, hogy ők nem kezdtek volna aktivizmusba, ha nekünk nem lett volna ez a tíz éven át tartó, antifasiszta szervezetes golgotánk, amin végigmentünk. Ettől olyan érzésem támadt, hogy talán nem is kell annyira igyekezni, nem kell körülnézni, hogy ki néz, csak egyszerűen legyél az, aki vagy, és csináld a dolgodat. Akinek kell, az látni fogja, és követni fog.

Mit mondanál a fiataloknak, miért legyen valaki mégis aktivista?

Szerintem nincs más választásunk. Élhetünk mi ebben a világban süketen meg vakon, és valamilyen szinten élvezhetjük ezeket a „hatalmas privilégiumokat”, amiket kaptunk, vagy pedig felfigyelhetünk arra, hogy mi az, ami körülvesz bennünket. Lehet, hogy most más perspektívából szemlélem a dolgokat, mert van gyerekem, és ezért nem is a fiatalokhoz szólnék, hanem a szülőkhöz. Mutassák meg a gyereküknek a rossz dolgokat is! Próbálják meg nem burokban nevelni azokat a gyerekeket. Én játszottam a kis cigánygyerekekkel meg a menekült gyerekekkel is, tetvesek, piszkosak voltunk, de életemben nem gondoltam arra, hogy ők a hibásak azért, mert az anyukájuk nem dolgozik. Próbálják meg a gyerekeket kitenni ezeknek az ingereknek, mert különben nem lesz egészséges az értékrendjük, és nem tudják a társadalmat kontextusában szemlélni, hogy mi miért történik, és kinek felel meg, hogy ez így van. Mert ha ezekre a dolgokra nem tanítjuk meg őket, akkor nem arról van szó, hogy majd nem figyelnek oda a rászorulókra, hanem őket is kizsákmányolják. Szerintem ez borzasztóan fontos, mert minél süketebb meg vakabb vagy, annál jobban kizsákmányolnak. Ez a lényege a politikai nevelésnek, a pedagógiának és a szülőségnek. Muszáj megtanítani a gyerekeket arra, hogy kritikusan szemléljék, ki az, aki profitál az ő eszükből, jóakaratukból vagy szabadidejükből. Mert szívesebben áldozom a jó szándékomat egy rászorulóra, mint egy multi cégre.

*

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket