„Előbb-utóbb minden titokért megfizetünk”
Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.
Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli? Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása számos rossz forgatókönyvtől óvhat meg bennünket, amennyiben időt és belső munkát szánunk rá, hogy kigondoljuk az életünk meséjét. A mentális egészségünk megőrzésére akkor is érdemes odafigyelni, amikor alapvetően jól érezzük magunkat – véli Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakember, pszichodráma pszichoterapeuta és meseterapeuta.
Tünde Szabadka egykori üdülővárosában, Palicson él családjával. Tevékeny résztvevője volt egy lelki egészség-megőrző intézmény, az Exspecto Mentálhigiénés Alapítvány létrehozásának, amely egészen széleskörűen értelmezte a drogprevenciót, de számos más területen is fontos munkát végzett. 2018 óta a szabadkai Spektrum Személyiségfejlesztő Központ és a szegedi Pszichoteam Személyiségfejlesztő Központ munkatársa.
Tündével a transzgenerációs mintákról, szenvedélybetegségekről, prevencióról, és családon belüli erőszak trauma-feldolgozásáról beszélgettünk, illetve arról, hogyan képes visszabillenteni lelki egyensúlyunkba a meseterápia.
A mentálhigiénés karriered előtt ifjúsági munkában és különböző kutatásokban vettél részt. Ez még az útkeresés szakasza volt?
Egyetemistaként tagja voltam a Vajdasági Ifjúsági Fórumnak. Az idő tájt, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején voltak komoly ifjúságkutatások, amelyekben eleinte kérdezőbiztosok, illetve koordinátorok voltunk, később magunk is végeztünk elemzéseket. Ezt tekinthetjük szárnypróbálgatásnak, de én alapvetően, a habitusomból, személyiségemből kifolyólag nem egy kutató típus vagyok. Mindig jobban érdekelt, hogy mi történik az emberek között. Kicsit bánom is ezt, mert a vajdasági ifjúság, vagy egyáltalán, a vajdasági magyarság mentálhigiénés állapota nagyon érdekelne. Például, hogy hol tart ez most, milyen tendenciák vannak 2021-ben, különös tekintettel az utóbbi 1-1,5 évre, a COVID-időszakra. Van egy elméletem arról, hogy hol volt, és még hogy tett rá erre a járvány, de leginkább arra tudok hagyatkozni, amit a klientúrámon keresztül tapasztalok, hiszen ez is ad egy szűk keresztmetszetet arról, hogy épp hogy vagyunk.
A tanítóképző egyetemmel párhuzamosan jártál pszichodráma-képzésre is. Mit takar ez tulajdonképpen?
A pszichodráma az egy csoportterápiás módszer, ami azon alapszik, hogy minden belső élményünk és tartalmunk megjeleníthető, és ezáltal egészen más kontextusba is helyezhető. Így elmondva, akár még félelmetesnek is hangozhat, hogy hogyan lehet megjeleníteni a félelmeinket, szorongásainkat vagy egy családi interakciót, de ennek megvannak a technikái. És miután ez egy úgynevezett akváriumhelyzet – tehát egy védett, biztonságos közeg –, akár a nehezen megfogalmazható, vagy a félelmekkel teli helyzetek is könnyebben implementálhatók.
Mi ez a vonzalom, ami elvitt a lélektan irányába?
Engem mindig érdekelt az emberi működés mögött meghúzódó lélek. Az, hogy egy-egy cselekvés mögött milyen motivációk, erők, milyen komplex történések vannak. Például volt egy időszak, és ez most megint visszaköszön, amikor nagyon érdekelt a transzgeneráció. Tehát mik azok a dolgok, amiket úgy csinálok, hogy nem tanultam, nem is engem ért ez a sérelem, de ugyanúgy haragszom. Az már jó, ha felismertem, hogy ez nem a saját élményem, hanem hoztam, de hány olyan van, amit fel sem ismerek, mégis benne van a működésemben.
Tudnál példát mondani, mondjuk a haragra?
Hogyan ível át generációkon az, hogy egy-egy nemzetre haragszunk? Ez megnyilvánulhat tudatosan és a tudattalan szintjén is. Például mi bajom van nekem a szerbekkel vagy a magyarokkal, amikor olyan élményem soha nem volt, hogy engem vagy bármelyik családtagomat bántották volna? Itt indul izgalmasan ez a történet, mert jó, de akkor kit, hol, mikor? Vannak olyan minták, amit a szüleinktől látunk és hallunk, s amit ők is a szüleiktől láttak és hallottak, s annak ellenére továbbvisszük, hogy bennünket hasonló nem ért. De nem feltétlenül kell elvinni ezt a nemzeti kérdés felé. Számtalan olyan dolog van, hogy mondjuk a párválasztás mentén ugyanazok a családmodellek jelennek meg generációkon keresztül. „Nagyanyám elvált, és egyedül maradt. Elvált az anyám, és egyedül maradt. És most én is elváltam, és egyedül maradtam.” Ez fel sem tűnik akkor, amikor a mindennapokat éljük, mert első ránézésre mindegyiknek más oka volt, de mitől választunk ilyen párokat? Mi az a női üzenet, ami generációról generációra végigmegy, ami mentén folyamatosan úgy éljük meg, hogy nekünk olyan párunk van, aki egyszer csak elhagy bennünket, vagy egyszer csak kilépünk ebből. Ugyanez van a szenvedélybetegséggel is, ami szintén nagyon plasztikusan meg szokott jelenni a generációkban, csak 80-100 évvel ezelőtt senki nem foglalkozott vele. Ezek elég jól láthatóak, és van még egy csomó olyan, ami nem ennyire látható, akár a félelmeink vagy a szorongásaink, amik alaptalanoknak tűnhetnek. Miért kezdünk el bizonyos helyzetekben szorongani, amikor arról nincs korábbi tudásunk, hogy ott szorongani kell? Azért jellemzően nem így szoktak bejelentkezni a kliensek, hogy „nálunk a családban mindenki…”, hanem úgy, hogy elkezdünk egy adott élethelyzettel foglalkozni, és ahogy tágul a kör, úgy derül ki, hogy már az anyám, a nagymamám is… Ez egy sok traumát átélt közeg, ezért amikor transzgenerációval foglalkozunk, akkor itt óhatatlanul lesznek olyan családok, akik vagy az áldozatok, vagy az agresszorok oldalán álltak.
Azért az nem egyértelmű, hogy ha valakinek a felmenői között agresszorok voltak, akkor a leszármazott is az lesz, igaz?
Nem, a legtöbb esetben ő csak elszenvedője annak. Virág Teréz, az egyik legismertebb magyarországi holokauszt transzgenerációs kutató, és más pszichoterapeuták is foglalkoztak azzal, hogy a német családok leszármazottai, akiknek a nagyapja SS-tiszt volt, mennyire szenvedték ezt meg, már abban az életkorban, amikor még nem is tudták, hogy van egy ilyen története a családnak. Hisz volt egy időszak, amikor erről senki sem beszélt, hanem családi titok volt. És itt áttérhetünk a családi titkokra, mert ez is egy izgalmas kérdés. Minden titoknak, amiről a családban nem beszélnek, előbb-utóbb iszonyatos ereje lesz, valaki a későbbi generációban nem kis árat fog fizetni érte. Nem is feltétlenül nagy horderejű titkokra kell gondolni, hanem például egy olyan gyerek megszületésére, akit soha nem ismertek el, hogy a családhoz tartozik, de lehet ez kitagadás vagy akár gyilkosság is. Erről nem beszélünk, onnantól ez tabusítva van, és ahogy gyűlik-gyűlik, egyszer csak kifakad. Mondjuk a második vagy a harmadik generáció egy bizonyos tagja teljesen indokolatlanul kezd el működni. Nem érti, hogy miért nem sikeres, miért fut ki minden kapcsolata ugyanoda, miért nem tud haladni az életben, miért vannak pszichoszomatikus tünetei, borzasztó álmai, amik abszolút nem köthetők semmilyen valósághoz.
Mit tud vele kezdeni az, akinél valamilyen transzgenerációs mintázat kiütközik?
Vissza kell göngyölíteni, hogy mi miért történik. Mondjuk – maradjunk az álmoknál –, hogy mitől vannak ezek az álmok. Általában a terapeuta rákérdez, hogy mi van a szülőkkel, nagyszülőkkel, és ha ez eljut odáig, hogy „Te jó Isten! Itt volt egy gyerek”, vagy egy borzasztó tragédia, amiről addig senki nem beszélt, akkor onnantól, hogy ez kimondható, elveszíti az erejét. A felismerés a legtöbb esetben egy katartikus és borzasztó élmény, ami haraggal párosul. Amikor a harag lecsillapszik, akkor nyilván van egy megbékélés, egy gesztus, amivel az az erő, ami megbénította a 21. századi ember működését, megszűnik.
Időközben elvégezted a mentálhigiénés képzést, és elindult az Exspecto Mentálhigiénés Alapítvány. Mesélj a kezdetekről!
Ez egy önkormányzati kezdeményezésre létrejött alapítvány volt, és tulajdonképpen ez is okozta a mi itteni karrierünknek, és ezzel együtt a magyar nyelvű szolgáltatásoknak a végét. Joó Horti Líviával együtt jártunk pszichodráma-képzésre, és sokat beszélgettünk arról, hogy kellene egy olyan hely, ami teret biztosít akár a pszichodrámának, akár más mentálhigiénés tartalmaknak. Ez a terv a kávézói beszélgetések szintjén maradt mindaddig, amíg nem jött Szabadkára a Köztes átmenetek drogprevenciós kiállítás, ami nagyon népszerű volt, és ennek kapcsán 2005-ben indult el az a tendencia, hogy a drogprecvenció köré épüljön fel az alapítvány, ami 2006-ban meg is valósult. Másodéves voltam a mentálhigiénés képzésen ekkor, és az a néhány ember, beleértve Líviát is, aki az alapítvány bejegyzésén dolgozott, hívott oda munkatársnak. Az alapítvány célkitűzései úgy voltak megfogalmazva, hogy egészen tág teret hagytak arra, hogy mi hárman, akik ott dolgoztunk, bele tudjuk illeszteni a saját elképzeléseinket. Az elsődleges cél nem a szenvedélybetegekkel való foglalkozás volt, de egyrészt az a tény, hogy szenvedélybetegség megelőzésével foglalkoztunk, bevonzotta ezt, másrészt akkortájt semmilyen más intézményhez nem lehetett fordulni, ha a gyerekemről kiderült, hogy drogozik. Boszniától Pécsig összegyűjtöttük a rehabilitációs központokat, ahova irányítani lehetett azokat, akik szerettek volna leállni a szerhasználattal, tehát koordinációs szerepünk volt, mint ahogy abban is koordinációs szerepünk volt, hogy a megelőzési programok arányosan szétoszoljanak a község területén.
Ez a drogprevenciós kiállítás valójában egy szimulációs tér volt. Hogyan működött?
A kiállítás Magyarországról jött, a Köztes átmenetek közhasznú társaság révén, maga a koncepció Háy Éva addiktológus nevéhez fűződik. Ez egy öt szobából álló interaktív tér, amely a függőség kialakulásának az útját, okait, különböző fázisait mutatja be. Nagyon sok audio-vizuális eszközt használtunk, hogy picit érezhetővé váljon, milyen lehet az, amikor veszíted a kontrollt, illetve abból a szempontból is interaktív volt, hogy egy konstans beszélgetés volt a diákokkal. Mi nem előadást tartottunk arról, hogy „a drog az rossz, nana”, mert ez tökéletesen hiteltelen szöveg lett volna, hisz pontosan tudja mindenki, aki már próbált bármilyen szert, hogy a kezdeti időszakban a lehető legritkább esetben rossz.
Nagyon jó gyakorlatot alakítottatok ki arra, hogy minden diák megnézze a kiállítást. Milyenek voltak a visszajelzések?
2006-tól 2018-ig az volt a tendencia, hogy Szabadka község területéről minden általános iskola nyolcadik osztálya ellátogatott, és a középiskola utolsóelőtti évében visszatértek hozzánk. Ez egy zseniális visszajelzés volt arra, hogyan változott meg a gondolkodásuk abban a 2-3 évben. Úgy jöttek, hogy mi ezt láttuk, és úgy mentek el, hogy igen, láttuk, és most mennyire másként láttuk, hiszen akkor már volt egy csomó tapasztalati élményük.
És arra vonatkozóan, hogy mennyire volt jellemző Szabadkán a szerhasználat, voltak felmérések?
Amikor elkezdtünk dolgozni az alapítványnál, kiderült, hogy semmilyen erre vonatkozó adat nincs. A Közegészségügyi Intézetnek voltak valami adatai, de hozzájuk csak az a néhány ritkább eset futott be, ami már egészségügyi ellátást igényelt. Kicsivel több adata volt a kórház pszichiátriai osztályának, de nyilván az is a szélsőségek mentén. Véletlenül sem akartuk azt gondolni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy minden drogfogyasztás a pszichiátrián vagy halállal végződik, még ha vannak is ilyen esetek. Úgyhogy azzal kezdtük, hogy a hozzánk érkező populációnak a szerfogyasztási attitűdjét vizsgáltuk. Az első évek adatai kicsit meghökkentőek voltak, és igazából a későbbiek során sem változtak meg jelentősen az általános iskolások adatai. Az illegális szerek fogyasztása nem volt jellemző, inkább az alkoholfogyasztás. Nagyon jó eredmények voltak viszont a dohányzás visszaszorításában. Középiskolában a kannabisz, illetve a parti drogok azonban már bőven megjelentek, és nyilván voltak olyan osztályok, ahol lehetett tudni, hogy vannak intenzív szerfogyasztók. Jelenleg nem tudom, mi a helyzet, viszonylag sok idő telt el az utolsó felmérés óta. Pont akkor fejeztük be a kutatásokat, amikor ezek a designer drogok elkezdtek terjedni, addig legfeljebb egy-egy fesztiválon lehetett hallani, hogy feltűntek. Ma már vélhetően itt is jelen van, ami új fejezetet nyit a helyi drogtörténetben.
Ahogyan már említetted is, közben megszűnt az Exspecto. Mi történt az alapítvánnyal?
Egy ideje már észlelhető volt, hogy a költségvetés nem növekszik, nehezebben tudtunk új programokat indítani, és időközben megváltozott a politikai klíma is. Az akkor regnáló Vajdasági Magyar Szövetségben érezhetővé váltak a feszültségek, és mindenféle kitagadások, kiléptetések mentén 2015-ben megalakult a Magyar Mozgalom, amelynek Joó Horti Lívia és én is alapító tagjai lettünk. 2017-ben már lehetett sejteni, hogy ennek következményei lesznek. Először igazgatatóbizottsági váltás történt a jogkörök megkurtításával, majd novemberében, egy városi képviselő-testületi ülés után, teljesen váratlanul döntés született arról, hogy a három alkalmazottból kettő felesleggé vált. Bár teljesen egyértelmű volt, hogy ki megy, és ki marad, szerettük volna, ha ezt a döntést mi hozzuk meg, így Lívia és én 2018 januárjától felmondtunk. Mindig ügyeltünk arra, hogy a programjaink kétnyelvűek legyenek, most egy kolléganő maradt, aki nem beszél magyarul, tehát azt a lehetőséget, hogy valaki ingyen igénybe vegyen egy segítő beszélgetést vagy valamiféle krízisintervenciót, már csak a szociális központban kaphatja meg, ha éppen van szabad kapacitásuk. A missziónk végig az volt, hogy a város komplett lakosságát kiszolgáljuk, akár nevelési tanácsadás, kamaszkori nehézségek, házassági, párkapcsolati krízis vagy bármiféle életválság kérdésében, és mindezt ingyen, két nyelven. Na, ez a szolgáltatás szűnt meg teljesen, illetve ezzel párhuzamosan a pedagógusok számára tartott képzéseink is. Időközben a kiállítás szerzőjével az új vezetés nem tudott megegyezni, aminek az lett a következménye, hogy most ott áll az anyag, és nem használja senki.
Szerinted milyen társadalmi hatása van vagy lesz annak, hogy megszűnt a prevenciós kiállítás, meg egyáltalán, az alapítványnak az a széleskörű tevékenysége, amiben működött?
Én nem tudok arról, hogy jelenleg lenne bármiféle drogprevenciós tevékenység, tehát generációk nőnek fel Szabadkán, most már 3-4 éve úgy, hogy sok miden kimarad, mert azért picit több volt ez, mint drogprevenció. Mindig az volt a visszajelzés, hogy végre valaki beszélget velünk. Ezek a fiatalok védőháló nélkül maradtak. Bár ez most nagyon nagyképűen hangzik, de biztos, hogy hiányzik a rendszerből, hiszen maga a rendszer is használta. Az iskolapszichológusok rendszeresen küldték hozzánk a diákokat, szüleiket, ha az iskolán belül volt valami probléma, legyen az drog, kortársbántalmazás, haláleset vagy bármi. Ha van bennem tüske, hogy ez megszűnt, akkor az utolsó évek nagy programja kapcsán van, amit én vezettem, és nagyon szerettem: a korai prevenció. Amikor elkezdtünk szenvedélybetegekkel dolgozni, elég gyorsan kiderült, hogy annak a gyökerei valahol a korai időszakban keresendők, mert megcsúszott az anya–gyerek kapcsolat, és erre rakódtak rá az évek egyéb dolgai. 2012-ben, amikor gyesről visszajöttem, akkor kezdtük el ezeket a korai prevenciós programokat csinálni, amiben gyermekvállalás előtt állóknak, várandósoknak és kisgyermekeseknek szerveztünk különböző mentálhigiénés programokat, azzal a céllal, hogy erősítsük őket az anyai kompetenciáikban, vagy abban, hogy felismerjék a szülés utáni depressziót, hogy ne burjánozzon el a gyógyszeres kezelésig, vagy, ne adj Isten, valami nagyon tragikusba. Ez alapvetően a jövőről szólt volna, mert ha egy gyerek egészséges közegben nő fel, lehet, hogy ki fogja próbálni a drogokat, de nem válik szenvedélybeteggé.
A mentálhigiéné keretén belül foglalkoztál a családon belüli erőszak áldozataival is. Hogyan tud valaki kimenekülni egy bántalmazó kapcsolatból?
Van egy statisztika, amely szerint egy áldozat átlagban hétszer próbálja meg elhagyni a bántalmazóját, tehát nagyon sokszor visszamegy hozzá. Ugyanis egy bántalmazó kapcsolat mindig függőségen alapszik – ilyen értelemben sok köze van a szenvedélybetegséghez is. Egy bántalmazó kapcsolat soha nem olyannak indul, hanem van egy fejlődési íve. A lehető legritkább esetben indul ez direkt bántalmazással, viszont szinte minden esetben vannak jelei, és akkor megint bekapcsol a transzgenerációs aspektus, hogy mi az, amit én még normálisnak tartok. Nagyon izgalmas volt a kamaszokkal dolgozni, és látni, hogy például egy kamaszkori kapcsolatban megengedem-e azt a barátomnak, hogy azt mondja nekem, „ilyen kurvásan nem jöhetsz velem, öltözz át”, vagy megengedem-e azt, hogy megrángasson. Hol vannak ezek a határok? Ezt a témát a drogprevenciós kiállításba is beemeltük, hangsúlyozva, hogy akár a partnertől is lehet függni. Egy bántalmazó mindig azon fog dolgozni, hogy a lehető legkevesebb önálló cselekedeted, gondolatod legyen, és elhitesse veled azt, hogy teljesen értéktelen és alkalmatlan vagy. És ha egy-két éven keresztül napi szinten megjelenik, hogy „életképtelen vagy, soha semmire nem fogod vinni, hogy nézel ki”, akkor nagyon nehéz ezektől a nőktől elvárni azt, hogy amikor el is szánják magukat, elsőre sikerüljön kilépni egy ilyen kapcsolatból. Van, akinek elsőre sikerül. Mindig attól függ, hogy mekkora szociális hálót tud maga körül mozgósítani a bántalmazott. Mert az kétségtelen, hogy amit elsőként leépítenek a bántalmazók, az a szociális háló, tehát nincsenek kapaszkodók, akiknek a segítségével ki tudsz menekülni.
A bántalmazót mi vezérli?
Egyrészt tanult minta. Nagyon sokszor láttuk azt, hogy ő maga volt az áldozat, például gyerekkori bántalmazásból felnőtt egy bántalmazó. Ma is megjelenik a gyereknevelésben, hogy „engem is vert az apám, milyen rendes ember lettem”. Azt kell megérteni, hogy a bántalmazó a saját lelki egyensúlyát akkor tudja fenntartani, ha uralkodhat. Ő akkor érzi jól magát, ha nála van a hatalom és a kontroll, aminek az érdekében érzelmi, verbális, illetve fizikai bántalmazást vagy más fenyítést fog elkövetni. A bántalmazó szinte minden esetben azt érzékeli és érzékelteti a családtagjaival, hogy az ő érdekei és szükségletei mindennél fontosabbak. A bántalmazó felismerésének legkönnyebb módszere, hogy az áldozataira saját tulajdonként tekint. A birtokló magatartás megjelenése még egyértelműbb, amikor az áldozat elhagyja őt. A kamaszokkal való munkában is, arra helyeztük a fókuszt, hogy miként jelenik meg a kamaszkori párkapcsolatban az érzelmi bántalmazás, és mekkora a tűrőképességünk. Ki is van élezve, hogy ha kamaszlányokkal elkezdek arról beszélni – és nem tettem le róla, hogy erről beszéljek –, hogy nőként mit engedsz meg magadnak, akkor te egy feminista vagy, és jön az összes többi ide kapcsolódó jelző. Holott önmagában a feminizmussal az égvilágon semmi baj nincs, mert ha lecsupaszítom az összes sallangtól, akkor arról szól, hogy nőként is vagyok ugyanolyan értékes, a munkám, az elképzeléseim ugyanannyit érnek, mint egy férfié. Nagyon sokszor látjuk, hogy középiskolába is úgy érkeznek meg, hogy „én csak egy lány vagyok”. Nekem félelmetes volt ezt látni. A 21. században élünk, mi az, hogy „csak egy lány”? Számtalan dologra van lehetőséged, és nyilván sok mindentől függ, de nem attól, hogy lány vagy. Ha erre az egyébként meglehetősen konzervatív nézetre még rájön egy olyan családi modell, amiben az asszonyt a konyhába száműzik, akkor a nők a társadalmi szerepüket – mindazzal a deficittel, ami a családból érkezik – beleprojektálják a párkapcsolatba, és tényleg mindenre képesek lesznek azért a három másodperc figyelemért vagy egy kis szeretetért.
Időközben elkezdtél meseterápiával foglalkozni. Kinek szól ez, miről szól ez?
A 18. század végéig, a 19. század elejéig a mese felnőtt műfaj volt, aztán száműzték a gyerekszobába, és onnantól gyerekműfaj. Ugye ez most újkori reneszánszát éli, mert a mesék tulajdonképpen olyanok, mint a térképek. Minden élethelyzetnek van egy meséje, és ezeknek a meséknek a megtalálásában, kibontásában vagyunk szakemberek. Amikor hozzánk fordulnak felnőttek, és abban állapodunk meg, hogy mesével dolgozunk, akkor a mesében kísérjük őket. Ennek is megvan a módja, hogy hogyan választunk nekik olyan mesét, aminek az ő helyzetükhöz hasonló mintázata van. A mesének van egy összerendező szerepe, minden mesében, még a rosszul végződő mesékben is, rend van. Olykor rosszul végződő meséket használunk, mert ott érdemes megnézni milyen párhuzamok vannak, és melyek azok a pontok, ahol másként történhetett volna. Azt nézzük meg, hogy vajon az én belső működésemben ki az a mostoha, és melyik az a személyiségrészem, amelyik száműzve van a hamuba, és melyik az a személyiségrészem, amelyik kész magát megcsonkítani, hogy felhúzzon egy aranycipellőt, és mi az az élethelyzet, amibe én beletuszkolom magam.
Hogy kell elképzelni a meseterápiát?
Ezek csoportos és egyéni foglalkozások lehetnek. A csoportosak mindig valamilyen téma köré szerveződnek, például foglalkoztam már a nővé válásunk kérdéseivel, vagy most a karantén ideje alatt találtam ki, hogy egy-egy érzés köré szerveződjön, legutóbb az egyensúly volt a témánk. Amikor élőben találkozunk, mindig van egy beléptetés a mesei térbe, ami a rituálét hivatott megteremteni, illetve összehangolja a jobb és a bal agyféltekés működésünket. Például ha megérkezel hozzám a meseműhelyre, és én azt kérdezem tőled, hogy „közelíted-e a távolit vagy távolítod a közelit?”, ez nyilván egy olyan kérdés, ami teljesen kizökkent téged abból, hogy elcsavartam-e a gázt otthon, bezártam-e az ajtót, adtam-e enni a kutyának és hasonlók. Ezekkel a kérdésekkel már átvezetem őket abba, hogy másfajta gondolkodás lesz jellemző. Aztán amikor már mindenki megérkezett, akkor általában teljesen rendhagyó bemutatkozást kérek tőlük. Az egyik nagy kedvencem, hogy ha indián lennél, mi lenne az indián neved, de olyan nevet találj ki, amiben megjelenik a működésed is.
A tiéd mi lenne?
Az enyém Mesélő Folyó. Ezzel már elkezdem serkenteni a képi gondolkodást. És akkor elkezdek mesélni, mindig élőszavasan, mert akkor létrejön a mesehallgatási transz, amelyben a tudatunk képessé válik arra, hogy képeket formáljon. Onnantól megy a belső mozi, elindul a belső képáramlás. Azután a meséhez kapcsolódó kérdéseket teszek fel, mondjuk, melyik az a mesei helyszín, amelyik a leginkább megérintett. Merthogy az a mesei helyszín, ahol látom magam, nagyjából meg is határozza azt, hogy én most hol tartok az életemben, és hogyan lehet innen továbbmenni. Lezárásként mindig van egy alkotás, készítenek valamit, amit magukkal vihetnek a műhelyről, és ugyanúgy, ahogy beléptettem, ki is léptetem őket.
A közvélemény hajlamos a pszichológiát tévesen valamiféle betegség-képpel azonosítani. Miért lehet ez?
„Csak a bolondok járnak pszichológushoz, eleve gyenge ember, aki egyedül nem tudja megoldani a gondjait” – ezek a jellemző társadalmi hangok. Tehát igen, van ez a tendencia, hogy valami értelmezhetetlen büszkeség miatt nem kérek segítséget. Másrészt nincs pszichoterápiás kultúránk, ami azt jelentené, hogy nem várom meg azt, hogy nagyon rosszul legyek, hanem pl. hogyha tudom, hogy nyugdíjba fogok menni, és egy más életszakasz következik, akkor elmegyek szakemberhez, és átbeszélgetem vele, hogy mivel kell megküzdenem. Az itteni szakemberek többsége krízisintervencióra van berendezkedve. Mi már nagyon meglepődnénk, ha valaki úgy jönne hozzánk, hogy tulajdonképpen semmi baja nincs, csak bizonyos időközönként szeretné valakivel átbeszélni az élete eseményeit.
És hogy lehetne ezen a képen változtatni?
Például onnan indulna, hogy az iskolában ne büntetőeszköznek használják az iskolai pszichológust. Tehát büntetés-végrehajtó szerepe van, de ha nagyon „problémás” vagy, akkor is pszichológushoz kell menni. A diákok így szocializálódnak, ez az első élményük a pszichológusról, mi pedig azt szeretnénk, hogy eljárjanak hozzánk akkor is, ha nincs semmi bajuk. Szóval ez nagyon távol van egymástól, ezt kellene közelíteni abban az értelemben egyrészt, hogy oktatáson belül ez ne így legyen, másrészt arra vonatkozóan is legyen edukáció, hogy nem csak a fogainkat kell rendszeresen ellenőriztetnünk, hanem időnként tartsunk egy lelki szervizt is.
A meseterápia ilyen szempontból talán barátságosabb lehet.
Így van. A mesével azért jó dolgozni, mert egyrészt van egy kíváncsiság, hogy mit tudhat a mese a felnőtteknek mondani, másrészt köztünk van a mese. Soha nem kell magamról mesélnem, beszélhetek a meséről, és miközben a meséről beszélek, tulajdonképpen magamról beszélek.
A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!