dunszt.sk

kultmag

„Mi, civilek, egyre több munkát végzünk el az állam helyett”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.

Egy Facebook-posztból indult, mára évi húszmillió forintos költségvetéssel rendelkező civil szervezetté vált az Adománytaxi. A szervezet fő tevékenysége, hogy a budapesti háztartásokban feleslegessé vált, de hasznos holmikat adományként elszállítsa a jellemzően falvakban élő rászorulókhoz. A szociológus végzettségű Horn Tamás, a kezdeményezés életre hívója azt vallja: az adományozás tényénél is fontosabb, hogy az önkéntesek és a rászorulók között személyes kapcsolatok jönnek létre. A civil társadalom munkájára pedig egy jól működő állami rendszer esetén nem is lenne szükség.

Fotó: Bácsi Róbert

Horn Tamás 2013-ban végzett az ELTE-n szociológusként, azóta leginkább informális oktatással, önkéntességgel és társadalmi kezdeményezésekkel foglalkozik (Taglit Birthright, Tikkun Olam Program, Snétberger Zenei Tehetség Központ, Közös Nevező Program, Haver Alapítvány). Sok közegben és pozícióban megfordult már. Volt versenysportoló, műsorvezető, fotóriporter, animátor, és riksa-sofőr is. Mindig is érdekelték, egyben zavarták az egyenlőtlenségek, talán ez lehet a gyökere az Adománytaxi ötletének; a hidak építésének vágya, az egyensúly megteremtésének igénye. Vezetőként arra törekszik, hogy munkájuk által minél többen élhessék át a felelősségvállalás, a párbeszéd és a közösség örömét, illetve javítani tudjanak a kistelepüléseken, mélyszegénységben élők életén.

2015-ben indult útjára az Adománytaxi. Honnan jött a kezdeményezés ötlete?

Akkoriban indult be a Keletinél a menekülteket segítő összefogás, és ez nekem is lökést adott. Már egy ideje foglalkoztam civil társadalmi ügyekkel, és érlelődött bennem, hogy szeretnék egy saját kezdeményezést. Nem volt ebben semmi tudatosság, lényegében egy Facebook-posztból nőtt ki az egész. Az Adománytaxi alapötlete az volt, hogy házhoz megyünk azokért a dolgokért, amelyek feleslegessé váltak, összegyűjtjük ezeket, és elvisszük – valahová, ahol hasznát veszik ezeknek a holmiknak. Ennyi volt akkor, egy gondolat, nem állt mögöttünk koncepció, pénz, önkéntesek serege.

A kezdetekhez képest milyen nagyságrendi növekedést értetek el öt év alatt?

Jelenleg öt-hat fős stábbal dolgozunk, közel húszmillió forintos költségvetési szervezet lettünk. Ezerötszáz háztartásban jártunk Budapesten, hetven településen vidéken, öt-hatszáz önkéntest mozgattunk meg.

Hogyan választjátok ki azokat a településeket, ahová az adományokat szállítjátok?

Két szempontot veszünk figyelembe. Egyrészt, hogy maga a település valóban rászoruló legyen, ahol nagy mennyiségű adományra is van igény. Másrészt fontos a kapcsolattartó szerepe, aki helyismerettel rendelkezik, akiben megbíznak az emberek.

Fotó: Kiss Krisztina

Mindig újabb és újabb településekre jártok adományozni, vagy vannak visszatérő helyszínek?

Van, hogy minket keresnek meg, van, hogy mi keresünk tudatosan településeket. Mivel egyre több az adomány, ezért egyre több település kell, ahol szét tudjuk szórni ezt a nagy mennyiséget. Éppen most próbálunk új területeket keresni, hogy ne legyünk annyira Kelet-Magyarország központúak, de nem könnyű. Sok hely, például felétek, Pécs környéke eléggé lefedett – gondolom, a pécsi adományok elég jól elérik a környező falvakat. Rászoruló biztos, hogy még sok helyen van, a megbízható partner kevesebb.

A veled készült riportokban rendre előkerül, hogy milyen fontosak a partnerek, a helyi segítők, akik szerveznek, hírét viszik a településeken az Adománytaxinak. Ezek az emberek a széles nyilvánosság számára láthatatlanok, pedig talán ők tartják életben ezeket az ügyeket és közösségeket. Hogyan választódnak ki, s egyáltalán: kik ők?

Nagyon örülök, hogy róluk is szó esik, főleg azért, mert idén különös figyelmet fordítunk a láthatóságukra. Megpróbáljuk rájuk irányítani azt az érdeklődést, amelyet mi, szervezők kapunk. Ezek az emberek hatalmas munkát végeznek. Mi egy partnerhálózatot építünk ki, ami azt jelenti, hogy a partnertelepüléseinken egy-egy helyi kapcsolattartónk, segítőnk van, akik jellemzően képzettebbek, tehetségesebbek a falusi átlagnál. Sokszor ők is borzasztó körülmények között élnek, mégis rendelkeznek valami plusz képességgel. Ezeket az embereket, szociális munkásokat, aktivistákat találjuk meg, ők a mi helyi partnereink, akik segítenek az adományútjaink lebonyolításában.

Fotó: Bácsi Róbert

Létezik olyan kezdeményezés, mentorprogram, ami az ő képzésüket célozná? Ez talán azért lenne fontos, hogy később ők maguk, helyben is átadhassák a tapasztalataikat más szervezők és rászorulók számára.

Igen, létezik több kezdeményezés, ahol kapacitásfejlesztés, mentorprogram zajlik. Idén tervezünk egy olyan közösségi eseményt szervezni Budapesten a vidéki segítőink számára, ahol egyrészt kikapcsolódhatnak, másrészt tanulhatnak, érezhetik a megbecsültségüket is. De ez is alapproblémákba ütközik – sokaknak már az is hatalmas erőfeszítést jelent, hogy akár néhány napra feljöjjenek egy budapesti képzésre. Nem is annyira anyagilag, mert a szervezők ilyenkor átvállalják az utazási költségeket – egyszerűen nem tudják otthagyni több napra a családjukat, a munkájukat. Nekünk is volt két saját vezetőképzésünk, mert hosszú távon nagyon fontosnak tartjuk a kérdésben felvetett problémát. Ha tovább növekszünk, és lesz elég erőforrásunk, akkor szeretném intézményesíteni a mentorálást. Persze, ehhez kell fogadókészség is. Illetve megint az anyagi viszonyok: sok faluban egy pályázat összerakása azért ütközik gondokba, mert nincs egy laptop vagy állandó internetkapcsolat.

Sok helyen felmerül az a probléma, hogy az adományozók olyan dolgokat adnak, amikre a rászorulóknak nincs szükségük. Mit tanácsolsz: milyen adományokat fogadtok szívesen, és mi az, ami felesleges?

Az egyik stratégiai célunk éppen az adománykultúra fejlesztése. Öt év alatt ebben sokat fejlődtünk. Mindenkinek elmondjuk, hogy nem lomtalanításról van szó, hanem megmondjuk, hogy mit fogadunk. Most már eljutottunk oda, hogy nagyjából egy százalékra csökkent az adományok között a szemét aránya. Persze, a legtöbben ruhát adnak. Sajnos ez globális probléma, mindenhol belefulladunk a ruhákba. A ruhaadományokat limitáltuk is, amit viszont nem kell limitálni, az az ágynemű, pokróc, játék, babaruha, jó minőségű cipő, konyhai eszközök, tisztasági szerek, élelmiszerek.

Mi jelentené jelen pillanatban a legnagyobb segítséget az Adománytaxi számára?

Folyamatos szervezetfejlesztésben vagyunk. Tudatosan építkezünk, nem akarunk túl gyorsan növekedni. Ugyanakkor ahhoz, hogy az egyre növekvő stáb és a növekvő társadalmi igény kiegyenlítődjön, nekünk is bevételekre van szükségünk. Több forrásra próbálunk támaszkodni. Számunka az az egyik legnagyobb segítség, amikor cégek jönnek el hozzánk csapatépítésre. Folyamatosan szükségünk lenne kisbuszokra, teherautókra. A pénzadományt talán nem is kell mondani. Cégektől is tudunk fogadni, most már közhasznúak vagyunk.

Fotó: Kiss Krisztina

Hogyan alakulnak a céges kapcsolatok, vannak-e vállalati támogatói az Adománytaxinak? Fejlődött-e a céges szektor felelősségvállalása a civil szervezetek, szociális ügyek iránt?

Ezen a téren óriási fejlődés történt. Nagyon sok cégnek van „Vállalati társadalmi felelősségvállalás”-programja (CSR), más kérdés, hogy mi a motivációjuk: PR-ból csinálják vagy őszintén. Én azt gondolom, hogy egyelőre teljesen mindegy, a lényeg, hogy csinálják. A legtöbb cég, amely minket felkeres, adományokat gyűjtene, de voltak cégek, amelyek filmgyártással, ingyenes helyszínhasználattal, webfejlesztéssel, teherautóval segítettek. Ezek legtöbbször egyszeri alkalmak voltak, de vannak állandó támogatóink is. A legnagyobb ilyen a LEGO, amely tavaly 10 millió forinttal támogatta az egyik oktatási programunkat. De megemlíteném a Vaterát, az E-ON-t, a Tescót. Szerintem a fenntarthatóság egyik záloga a céges kapcsolatok kiépítése. A legtöbb területen a civil szervezetek pályázatoktól függenek, de ez nem mindig és nem minden szervezet számára fenntartható útvonal.

Indítottatok speciális projekteket, mint a LEGO-program vagy a minőségi ágy-program. Ezek mennyire sikerültek, és milyen jövőbeli terveitek vannak?

Az Á-lom program nagy büszkeségünk. Ennek az ötlete nagyon egyszerű volt: használt gyerekágyakat gyűjtöttünk olyan gyerekeknek, akiknek nincs sajátjuk. Mucsi Zoltán révén arca is lett a kampánynak, ami állandó programunkká vált azóta, mostanra ötszáznál is több ágyat sikerült szereznünk. Amire büszke vagyok még, az a Taxi-Turi. Ez egy jótékonysági vásár, ahol az adományok egy részét, a legegyedibb, legkülönlegesebb ruhákat értékesítjük, főleg Budapesten. Ezt visszük most át az online térbe egy Clother nevű kampányban – a név a „ruha” és a „közel” szavak egyvelege. Tulajdonképpen így a divaton keresztül hívjuk fel a figyelmet a társadalmi szolidaritásra. A modellek olyan emberek lesznek, akik egytől egyig fontos társadalmi ügyeket képviselnek, ezeken a területeken dolgoznak. Azt szeretnénk jelezni, hogy azok az ügyek (felzárkóztatás, környezetvédelem, emberi jogok, energiaszegénység vagy állatvédelem), amelyekkel foglalkozunk, mind-mind egyszerre fontosak, kiegészítik egymást. Szeretnénk egymás szekerét tolni. Természetesen ez nekünk is jó, mert a használt ruhákra licitálni lehet, a bevételek pedig az Adománytaxit támogatják.

Szociológusként végeztél az ELTE-n, gondolom, vannak elképzeléseid arról, mit kellene tenni ahhoz, hogy csökkenjen a szegénység Magyarországon.

A szegénység a legkomplexebb társadalmi probléma, hiszen ma már nemcsak egy szűk réteget érint, hanem több millió embert. Eddig ezzel senki sem foglalkozott, hiszen ez hatalmas munka lenne, ráadásul senkinek sincs igazán érdekében, hogy elkezdje ezt a munkát. A szocializmus alatt annyiból jobb volt a helyzet, hogy legalább munkájuk volt az embereknek, most fokozatosan nő a leszakadók aránya. Ezt látjuk, tudjuk objektív felmérésekből. Azt gondolom, hogy létezik recept a probléma megoldásra. Egy falunál maradva, megvannak azok a működő szervezetek és modellek, amelyek az elmúlt tíz évben bebizonyították, hogy milyen eredményesen lehet dolgozni. Állami szinten ez fillérekbe kerülne. Tudnám mondani a BAGázs munkásságát a bagi romatelepen. Kevés pénz, nagy eredmények: a gyerekek többsége befejezte az általános iskolát, a felnőttek is visszaültek az iskolapadba. Sajnos az állam a szegénység felszámolására nem biztosít elég forrást.

Sokszor érzem azt, hogy a társadalom kettészakadása csak azért nem gyorsul fel még ennél is jobban, mert a civilek teszik a dolgukat. Noha az egyenlőtlenségek elleni küzdelem az állam feladata lenne.

Abszolút. Ha nagyon demagóg vagyok, azt mondom: civil társadalomra nem is lenne szükség, ha az állam ellátná a feladatait. A jóléti államokban is vannak civil szervezetek, de azok a kormányzat partnerei. Magyarországon viszont mi, civilek egyre több munkát végzünk el az állam helyett. Nem a civil szervezetek feladata lenne például megtanítani a gyerekeknek, hogy mi a különbség a bögre és a pohár között, ahogy mi tettük a LEGO-programban. Meleg ruhával sem nekünk kellene ellátni őket.

Fotó: Pintér Leó

Hogyan látod, mennyiben változott a szegénység megítélése, a szegényekről alkotott kép Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben?

Továbbra is előítéletek övezik őket. Fontosnak tartom a munkánkban azt a szempontot, hogy az önkéntesek megismerjék az adományozottakat. Örülök, ha valódi kapcsolat alakul ki közöttük, hiszen így könnyebben leszámolhatnak a sztereotípiákkal. Sokan nem értik, hogy miért nem dolgoznak ezek az emberek, miért van ennyi gyerekük, vagy miért dohányoznak, ha csak negyvenezer forint a bevételük. Nem értik, hogy milyen egy olyan faluban élni, ahol semmiféle jövőkép és lehetőség nincs, a felnőttek pedig függőségi viszonyba kerültek a közmunkarendszertől vagy a polgármestertől. Rendszerszemléletet akarunk adni az önkénteseknek. Engem ez jobban motivál, mint maga az adományozás, hiszen ha jobban megértik egymást az emberek, akkor sokkal elfogadóbbak lesznek. Ha elfogadóbbak, akkor szolidárisabbak, akkor önkénteskednek, támogatnak, és így burjánzik tovább minden. Így terjedhet el a szolidaritás a társadalomban.

Fontosnak tartod az Adománytaxi hídszerepét. Milyen világokat köt össze az Adománytaxi? Miben különböznek és miben hasonlók ezek a világok? Létrejött az a híd szerep, amit megálmodtál?

Eleve híd szerepet töltünk be, hiszen elvisszük a felesleget a szükséghez, ennél is fontosabbnak tartom azonban az emberek közötti összekötő szerepünket. A budapesti, burokban élő középosztály összekötését a falusi szegénységgel – ennek a két csoportnak a tagjai normál esetben soha nem találkoznának egymással. A budapestieket egyébként jobban érzékenyítik a helyiek, fordítva ez sajnos alig működik. Ők kevésbé nyitottak, leginkább az motiválja őket, hogy adományokhoz juthatnak. Vannak, akik elérzékenyülnek, de a legjellemzőbb a passzivitás – ezek az emberek nem szoktak hozzá, hogy bárki megkérdezze őket valamiről. Úgy érzem, jó élményeket nyújtunk nekik, az azonban biztos, hogy a budapestiek fejében történik a nagyobb változás. De ez is a cél, hiszen nekik van lehetőségük arra, hogy segítsenek.

Hogyan érzékeled, a társadalom marginalizált rétegeiben mennyire működik a szolidaritás eszméje? Hogyan tekintenek ezek a csoportok önmagukra, a társadalomra, a politikai kérdésekre?

Nehéz tőlük szolidaritást várni, hiszen olyan nyomorban élnek, ami miatt nehezen lépnek túl a napi megélhetési problémákon. Hozzá kell tennem ehhez azt is, hogy az elvileg érzékeny, edukált értelmiség is tele van előítéletekkel a szegények irányában. Sokszor találkozom azzal, hogy hirdetik az elfogadást és az érzékenységet, mert ez a „politikailag korrekt”, de emögött súlyos előítéleteik vannak.

Mi volt az, ami elindított téged ezen az úton: családi indíttatás, vallásos meggyőződés vagy valami egészen más impulzus?

A szüleim pedagógusok, az egész család tele van szociálisan érzékeny emberekkel. A vallásnak ehhez nincs köze, mert bár zsidó iskolába jártam, de nem vallási okokból, hanem azért, mert jó iskola volt. Mindig foglalkoztattak a társadalmi kérdések, szociológiát tanultam, és valahogy belekeveredtem ezekbe a civil körökbe. Valószínűleg örököltem ezt a fajta érzékenységet, az igazságosságra való igényt. Volt bennem kreativitás, művészeti érzékenység, sokáig fotóztam, de emellett sportoltam is, rúdugróként 480 centiméterig jutottam el. Azt gondolom, ez mind kellett ahhoz, hogy az Adománytaxi létrejöjjön – a sportból a küzdeni tudást, a művészetekből a kreativitást merítettem.

Mikor érezted át leginkább azt az elmúlt öt évben, hogy most valami igazán jó dolog történik veled és az Adománytaxival?

Engem mindig a társadalmi hatás mozgat, hogy szervezetileg mit érünk el. A legnagyobb élmény számomra az, amikor az önkénteseken látom egy-egy vidéki út után, hogy elköteleződnek. Mert az oké, hogy elviszünk egy tonna adományt, de az emberek közötti személyes találkozások még ennél is fontosabbak.

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket