„…konszolidáljuk a nyomort…”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak. Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

Koreck Mária – a Divers Egyesület alapító tagja és elnöke. 1967-ben Temesváron született, két gyermek édesanyja. Civil építőmérnöki végzettséggel (Temesvár-i Traian Vuia Műszaki Egyetem) és konfliktuskezelő mesteri fokozattal (Iasi-i A.I. Cuza Egyetem) rendelkezik. 1990 óta a civil szférában tevékenykedik: Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet titkára (1990–1993), a Project on Ethnic Relations USA-beli szervezet marosvásárhelyi irodavezetője (1993–2004), regionális központjának programigazgatója (2004–2009), 2007-től a Divers Egyesület alapító elnöke. Interkulturális oktatással, a kisebbségek és a szociálisan hátrányos helyzetűek érdekképviseletével és a civil szervezetek fejlesztésével foglalkozik. Az oktatásügyi minisztériummal, UNICEF-fel és más civil szervezetekkel közösen a roma közösség oktatását, illetve helyzetének általános fejlesztését célzó képzés kezdeményezője és megvalósítója. Számos Európai Unió-s támogatottságú, a roma közösségek helyzetének javítását célzó projekt kezdeményezője és megvalósítója. Több település marginalizált közösségeinek fejlesztési stratégiáját készítette el, melyek integrált fejlesztési projektek alapját képezik. Tagja a Maros megyei inklúziós bizottságnak és a Romák helyzetének javítása érdekében létrehozott vegyes munkacsoportnak. Jelenleg a Maros megyei tanáccsal közösen a megye szociális szolgáltatásainak feltérképezésén dolgozik jövőbeli fejlesztési projektek meglapozása érdekében, valamint főleg a marosvásárhelyi mélyszegénységben élő gyerekek és családjaik megsegítését célzó projektet koordinál. (Minderről bővebben itt, itt és itt lehet olvasni.)

Visszatérő jelző a te szakterületeden dolgozóknál, hogy azt mondják rá: a mániás, a rögeszmés. Olyan embernek tartanak téged is, aki hosszú-hosszú időn át dolgozik reménytelennek tűnő ügyekkel. Mennyire érzed magad „mániásnak”?

Ha egy célt sikerül kijelölni a szociális ellátás terén, akkor annak alapos oka van. Éppen ezért ragaszkodunk minden áron a megoldáshoz, és nem tévesztjük szem elől az idő múlásával, akkor sem, ha évtizedekig tart a megvalósítás.

Az ezredforduló óta foglalkozol integrációs, szociális projektekkel, hogy változtak azóta a szociális viszonyok ott, ahol te dolgozol: Erdélyben, Marosvásárhely környékén?

Tulajdonképpen még korábban, már 1993-ban találkoztam a romakérdéssel, amit azóta is hol etnikai-, hol szociális kérdésként kezelnek. Jelenleg inkább a roma szegénységet látja mindenki, a romákat akarják integrálni. Az évek során kiderült, hogy ez nem egyszerűsíthető le ennyire, hogy nagyon komplex problémával állunk szemben. Amikor hozzányúlsz az etnikai vetületéhez, akkor előbújnak a szociális problémák, és amikor ezeket szociális ügyként kezeled, akkor biztos, hogy valaki felveti az etnikai vetületeket. „Minden roma szegény? A szegények többsége roma? Más-e a »roma szegénység«, mint a nem roma? Van-e kölcsönhatás az etnikum és a szociális helyzet között, és mik a különbségek az egyes roma csoportok között ebben a tekintetben?” Azóta is ezeket az összefüggéseket boncolgatom, és ennek mentén találkoztam sok más, nem etnikai eredetű szociális problémával, számos olyan réteggel, akik hasonló gondokkal küzdenek. Az elmúlt évtizedekben azért nagy előrelépések voltak. Például a kilencvenes évek elején bejártuk a gyermekvédelmi központokat, ha lehet egyáltalán így nevezni a korabeli, nemzetközi sajtóban is elhíresült horrorisztikus intézményeket. Azóta persze hogy sok minden változott, de 2020-ban ne viszonyítsunk már ehhez.

Társadalmi szinten, a rászorulás jellegét, fokát illetően mi változott?

Ma több a rászoruló, mint a rendszerváltás idején. Többféle hiány bukkan elő, sok olyasmi, ami azelőtt nem látszott, vagy nem is létezett. Számszerűen is többen vannak a rászorulók. Ennyit a negatívumokról. A pozitívum az, hogy a törvényi alapkeret fejlődött, a törvényhozók próbáltak igazodni a nyugat-európai törvényekhez. Sajnos a jogszabályok életbe léptetése a hazai szokások szerint történt és történik. A jogalkalmazást befolyásolják a mérhetetlen mértékű előítéletek is. Infrastrukturálisan, intézményes szinten sok minden változott. A törvényes keret megléte elég sok abúzust meggátol, de nem mind védhető ki. Van olyan rászoruló, aki valamilyen minimális szinten lebeg, szinten tartható. És vannak azok, akik a meglévő jogszabályok, intézmények ellenére is mindennek ki vannak szolgáltatva.

Azok, akik a kilencvenes években látták a horror árvaházakról, az AIDS nemzedékről szóló filmeket, azok nem fogják elhinni, hogy harminc évvel később Romániában több a rászoruló.

Akkor is voltak nyomortanyák, nem igaz, hogy nem voltak. De nagyon vigyáztak arra, hogy ne legyenek szem előtt. Vagy nem is tudom, hogy mit csináltak, miért nem láttuk. Akkoriban Temesváron éltem, nem találkoztam a nyomorral. Igaz, középosztálybeli családból származom, védett környezetben éltem. Először a kilencvenes években szembesültem azzal, mi is van körülöttünk. És ha most, harminc évvel később kimegyünk a városba, Marosvásárhelyre, akkor lépten-nyomon nélkülözőkkel találkozunk. Bármelyik negyedbe lépünk, mindenhol jelen van a nyomor. Vannak nagy gócpontok, és rejtett krízisövezetek. Van olyan telep, bérház, hogy nem is látszik, odabenn hány ember is nélkülözik, hány ember él összezárva, rossz körülmények között, hány gyerek éhezik, hányan nem kapnak rendszeresen ételt, vagy esznek túl keveset. És vannak nyilvánvaló, egyértelmű nyomortelepek: nálunk a Hidegvölgyben vagy az Ady negyed fele a Baneasa negyedben, a Maros-parton. Elég odamenni, és szembeszökő, mi is zajlik ott. Ráadásul, amikor szembesülnek az emberek a nyomornak ezzel a dimenziójával, a többség úgy gondolja, hogy a nyomorban élők felelősek a körülményeikért. Pedig ez egy strukturális nyomor, amit strukturális eszközökkel, az állam és az önkormányzat beavatkozásával lehet és kell felszámolni. Mi civil szervezetekként foltozgathatjuk a problémát, de nem fogjuk tudni megoldani azt, ami ide vezet.

A strukturális kiszolgáltatottságból, amit leírsz, az következik, hogy szétesett egy hajdan meglévő szociális háló. Ha ilyen ritmusban nő a nyomor, akkor ott annak az állami ellátás és gondoskodás szintjén is oka kell legyen.

A kilencvenes évek elejéig mindenki dolgozott az akkor még működő gyárakban – hatékonyan vagy nem hatékonyan, ezt ne most vitassuk meg. Azokból lettek az első munkanélküliek, akik nem tudtak valamilyen okból kellő hatékonysággal dolgozni, akikre nem volt igazából szükség. És ők voltak azok, akiknek már akkor sem volt konszolidált szociális helyzetük. Lehet, hogy kaptak egy lakást az államtól, de később, a rendszerváltás után már nem tudták azt megtartani, fokozatosan csúsztak le. Nagyon sokan voltak ebben a helyzetben. Nem tudjuk pontosan, hány ezer ember vesztette el a munkahelyét a kilencvenes években, és ezek közül kik nem tudták minimálisan a szintet tartani.

Most pedig ezeknek az embereknek a gyerekei és unokái vannak, még mindig, rászoruló helyzetben.

Igen, és rosszabb helyzetben vannak, mint a nagyszülők, akik szintén, még mindig relatíve fiatalok. Az idősebb generáció még elvégzett egy-egy középiskolát, sokan szakiskolai képzést kaptak. Az akkori rendszer támogatta a tanulást, a továbbtanulást, a szakképzést. Valamiért az átmeneti időszakban, amikor ezek az emberek kikerültek az épphogy megszerzett szociális biztonságból, kormányzati szinten nem figyeltek oda az oktatás fontosságára. Bár kötelezővé tették a tíz osztály elvégzését, mégsem tettek azért, hogy a rászorulók, a nehéz helyzetben lévők, a diszkrimináltak gyerekei is szakmát tanulhassanak. És az ifjabb generáció már alig, vagy egyáltalán nem kapott semmilyen képzést. Komplex kérdés, hogy az oktatás miben segít, de ha azt vesszük, hogy most már takarítani is csak nyolcosztályos végzettséggel lehet, akkor tudomásul kell vennünk, hogy az oktatásból kiszorulók milyen végzetes helyzetben vannak. Újratermeli magát a nyomor. Mára a különböző elképzelhetetlen helyeken, tákolmányokban élő szülők többsége felismerte annak fontosságát, hogy a gyerekeknek tanulniuk kellene, de az ebből a környezetből érkezőket sok esetben nem engedik be az oktatási intézményekbe.

Hogyhogy nem engedik be? Ki és minek áll ellent?

Marosvásárhelyen például, a periférián élő emberek számára kitalálták az elmúlt húsz évben, hogy össze kell gyűjteni a gyerekeiket, és ezeket a tanulókat mikrobusszal el kell szállítani a telepről, be kell vinni őket egy nappali központba. Itt kaptak enni, és ez már nagy dolog volt, még akkor is, ha érdemi tanulásra igazából nem nyílott esély. Ez a fajta „oktatás” folyik az óvodai évek alatt, és első és második osztályban. Utána viszont vége ennek az ellátásnak, és elvileg a gyerekeket be kellene íratni a „rendes” iskolába, és onnantól kezdve senki nem törődik azzal, hogy mi lesz velük. Már az átíratás is probléma, mert az első szociális központ, ahol eredetileg ellátták őket, nem a „rendes iskolához” tartozik, hanem a kisegítő iskolához. És innentől kezdve nagyon kockázatos, hogy befogadják-e a kisegítő iskolából érkező gyerekeket. Minden egyes gyerekért meg kell harcolni, és erre nem minden szülő képes. Van egy másik helyzet is: a szülők jót akarnak, de ha történik valami, például a szülő egyedül marad, valamiért már nem képes segítség nélkül ellátni a gyereket, akkor a gyerek az úgynevezett preventóriumba kerülhet. Ez szociális jótéteménynek számít. Ilyenkor megint a kisegítő iskolából megy ki a tanító oktatni, nem a gyerek jár iskolába, hiszen fertőzőnek számít, bár a szegénységen kívül nem szenved semmilyen betegségben.

A Covid járvány kellős közepén vagyunk, ez további megszorító intézkedéseket, lassabb eljárást jelent. És az érintett gyerekek később is kerülnek a „rendes” iskolába, túlkorosak lesznek, ez megint problémákat generál. Ilyenkor már nehéz, vagy nem lehet beilleszkedni. Marosvásárhelyen is – mint nagyon sok más romániai nagyvárosban – csak egyetlenegy „második esély” osztály van, ahova túlkorosan is be lehet iratkozni, ahol akár összevontan is el lehet végezni az elemi osztályokat. Nagyon kevés ember élhet ezzel, maximum harminc személy egy olyan városban, ahol több százan vannak hasonló helyzetben. Öt-nyolc osztályos képzés pedig egyáltalán nem biztosított. A minisztérium által előírt második esély program a felső tagozatosok számára Marosvásárhelyen nem működik. Egy látogatás nélküli képzés működik, ami havi tíznapos intézményes oktatást biztosít. Ki tud így tanulni? Ha valaki a legjobb helyzetben lenne, akkor is nehéz lenne így felzárkózni. Most csak a – nem szeretem ezt a szót – szociális integráció alapjáról beszéltem. E nélkül manapság nem lehet beilleszkedni.

Ezek az egész országra jellemző, általános problémák. De Marosvásárhely több okból is különleges helyzetben van. Egyrészt a több évtizedes múlttal rendelkező, rendkívül feszült román–magyar viszony terheli meg itt a viszonyokat, másrészt országos szinten itt a legnépesebb a roma közösség.

Maros megyében valóban kiemelkedő a romák aránya, hivatalosan több, mint nyolc százalék, nem hivatalos számítások szerint ennél sokkal többen vannak. Marosvásárhelyen nem lehet pontosan tudni, milyenek az arányok. Mi, akik a terepen mozgunk, úgy becsüljük, ötezer körül alakul a romák száma. Ezek közül elég sokan integrálódtak, nem a roma gettókban élnek. De ugyancsak itt, ebben a városban négy nagyobb roma gettó van, négy a fenti problémákkal küzdő konglomerátum. És hasonló gettók minden romániai városban megtalálhatóak. Nagybányán, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön egészen nagy kolóniák, nyolcszáz fős telepek jöttek létre, akár az ezer-ezerötszázas lélekszámot is elérhetik.

Ilyen körülmények között mennyivel másabb egy helyi szociális ügyekkel foglalkozó civil szervezet munkája?

A hozzánk hasonló szervezeteknek nem csak azoknak a mentalitásával kell megküzdenie, akikért dolgoznak, hanem az önkormányzatokkal, hivatalokkal is. Ebben vannak már jó példák is. Gondolok például Sepsiszentgyörgyre, ahol egy nagy EU-s projekt írása mentén volt alkalmam megismerni, hogy miként mennek a dolgok. Szerintem Sepsisztentgyörgyön a városvezetés felismerte, hogy a helyzeten muszáj változtatni, tudatosította, hogy vannak elérhető európai alapok, és ezeket a maximális hatékonysággal szeretné felhasználni. Rájöttek arra, hogy nincsenek az önkormányzatnak eszközei ahhoz, hogy egyedül változást tudjon elérni. Ezért összehívta azokat a civil szervezeteket, akik ilyen jellegű problémákon dolgoznak, együttműködik azokkal, akik egyáltalán hajlandóak az együttműködésre.

Miért ne lenne egy civil szervezet hajlandó erre?

Vannak olyan szervezetek, akik nem hajlandóak a mélyszegénységben vagy a szegénységben élő romákkal dolgozni. Túl sok előítélettel kell megküzdeni egyrészt a tágabb közösségben, és nem is olyan hálás, sikerekkel kecsegtető terep. Ha a mozgássérültekre gondolunk, akkor azt látjuk, hogy a tágabb közösség empatikusan és segítőkészen áll az ügyhöz. Egy meztelen, éhező hároméves roma gyerek nem hatja meg az embereket. Másrészt a roma közösség nagyon gyanakvóan fogad minden kezdeményezést, számtalan ígéretben csalódtak már. Ehhez adódik hozzá az is, hogy a civil szervezetek nagy többsége nem roma szervezet, nem a közösségből származik, legjobb esetben vannak a közösségből munkatársaik, de ezt sok esetben nehezítik a törvényes előírások a munkatársak végzettségére vonatkozóan, illetve a mélyszegénységben dolgozó szervezetek közül sok főleg önkéntes munkában vállalja ezt a munkát. Ezt a mélyszegénységben élők nem igazán értik, hiszen ők a túlélésért harcolnak minden nap, az önkéntes munka nincs igazán a képben, ezért azt feltételezik, hogy az ő bőrükön jutnak mások nyereséghez. Persze idővel és kitartással ezeken felül lehet kerekedni, de látható eredmények csak évek múltával születnek, és akkor sem lehet nagy számokról beszélni.

Ennyire fontos, hogy miként pozicionálja magát egy civil szervezet?

Ez nem pozicionálás kérdése. Annyira kevés a humánerőforrás, annyira kevés az anyagi háttér, ez a munka nagyon kevés sikerélményt nyújt, és nemhogy elismerést, de sok esetben lenézést eredményez azok számára, akik mégis felvállalják.

De hát most hangzott el: jelentős uniós források hívhatóak le.

Na igen, de nem olyan könnyű azokat lehívni. Kevés az olyan kicsi alap, amit egy helyi civil szervezet el tudna érni. Nagyon nagy a bürökrácia – ez egyébként nem az Európai Unió hibája, ez sajátosan romániai jelenség.

A korrupcióellenes harc itt üt vissza? A túlbürokratizálással?

Részben igen. Részben ott, hogy azoknak, akik ezeket a programokat felügyelik, nem nagyon van terepismeretük, egy irodában ülnek, több projektet is követnek, és ilyen körülmények között nehéz belátni, hogy mi miért történik kint, a való világban. Ahelyett, hogy a terepen bizonyosodnának meg a munkáról, az eredményekről, inkább csak a papírokat követik. És hogy bizonyítható legyen a hatékonyság, egyre több papírt követelnek. A nagy alapokat megpályázni pedig nagyon nehéz, és sokan bele is buktak ezekbe. Az uniós csatlakozás utáni első hét évben nagy civil szervezetek emiatt mentek csődbe.

A már megszerzett alapokat mennyire lehet hatékonyan felhasználni?

A szociális infrastruktúrára szánt összegeket hatékonyan lehet használni, tulajdonképpen szociális infrastruktúra ma csak ilyen pénzekből épülhet. Marosvásárhelyen történetesen nem sikerült ilyent létrehozni.

Miért?

A város és a civil szervezetek együttműködéséből nem történt infrastruktúraépítés, -fejlesztés. Civil szervezetek önmagukban ezt azt létrehoztak, de állandó helyproblémával küszködnek.

Pedig azt gondolnám, hogy ott, ahol a kisebbségi szervezetek biztosítják a helyi önkormányzati tanács többségét, ahol most frissen, kisebbségi, magyar embert választanak polgármesternek, ott kisebbségpolitikai modellt nyújt, példát ad a város a más, többségi román megyéknek, megyeközpontoknak, mit jelent a szociális gondoskodás, az etnikai és társadalmi felelősség.

Sepsiszentgyörgyön – ez is magyar város – az önkormányzat kialakított egy szociális infrastruktúrát. Igaz, hogy a romák esetében szegregáltan, de már ez is valamilyen előrelépés. Itt helyet kaptak a civil szervezetek is. Aztán eljutottak odáig, hogy komplex projekteket indítsanak: infrastruktúrát fejlesztenek a teljes városban, különböző hátrányos csoportokat is bevonnak. Humán erőforrásra is figyelnek. Pedig az önkormányzatok kerülik azt, hogy sok emberrel kelljen dolgozniuk – az európai projektek másik rossz jellegzetessége, hogy óriási indikátorokkal dolgoznak. A mi utolsó projektünkben hatszáz emberrel dolgoztunk. Inkább kisebb projektekre lenne szükség, ezekben nem kell szétforgácsolni az energiákat, jobban oda lehet figyelni. Kisebb projektnél el lehet juttatni az embereket oda, hogy képzettebbek legyenek, önellátóvá váljanak. Ez a nehéz kihívás. Nagyon fontos lenne, hogy az önkormányzatok együttműködjenek a civil szervezetekkel, épp a fentiek miatt. Mi itt Marosvásárhelyen várunk, és reménykedünk. Eddig sem az önkormányzati hivatal, sem az önkormányzati tanács nem volt partner. Amikor bemegyek, és elmondom, hogy a szegregált iskolát nem bebetonozni, hanem felszámolni kellene, akkor azt mondják, hogy a szülők akarják, hogy így maradjon. Természetes, hogy a szülők ragaszkodnak a meglévő iskolához, mert az van az otthonukhoz közel. A másik messze van, és két forgalmas főút miatt (az egyiken nincs közlekedést irányító lámpa sem) nem is közelíthető meg biztonságosan.

Mikor tudnának az erdélyi magyarok kiesbbségpolitikai példát adni a többségi románok és a kisebbségi romák számára?

A döntéshozóknak kell bátran dönteniük: akár a nagy többséggel szemben is vállalni bizonyos ügyeket. El kell jutni oda, hogy az önkormányzati vezetők, döntési helyzetben levők elszánják magukat a mély szakadékok felszámolására. Amíg sok a leszakadó, addig nem lehet nyugodtan dolgozni. Ha a nagy szakadékokat felszámoljuk, akkor is lesz elég munka, de most egyelőre azért küzdünk civil szervezetként, hogy szolgáltathassunk, végezhessük a munkánk. Foldozgatunk, túlélést biztosítunk. Ezáltal pedig konszolidáljuk a nyomort.

Fotók: Divers Egyesület

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli?