„Szeretnék valami maradandót alkotni”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.

A Püspökladány és Berettyóújfalu között fekvő alföldi település, Bihartorda magán hordozza a leszakadó vidék jellegzetességeit. Kevés a munkahely és a lehetőség, de a faluközösség összetartó. Horváth Tiborné Mohácsi Tímea, a korábbi Roma Nemzetiségi Önkormányzati vezetője a faluban működő Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

Horváth Tiborné Mohácsi Tímea 1978-ban született, öten voltak testvérek. Édesanyja a helyi KTSZ-ben, édesapja fiatalon az építőiparban, majd a vasútnál dolgozott. Biharkeresztesen szerezte első szakmáját, virágkötőként és kereskedelmi boltvezetőként végzett. Hajdúszováton a Civiltámogató Irodában szerzett tapasztalatot a közösséggel folytatott munkáról, 2017 óta Nagyrábén, az iskola konyháján dolgozik. Mindemellett a bihartordai közösség megszervezésén fáradozik, a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület alapítója.

Az egyesület Bihartordán működik. Mit kell tudni a településről, milyen a lakosság összetétele, melyek a falu és a környék legnagyobb munkáltatói?

Bihartordán olyan 970-980 fő lakik, a lakosság negyede roma. A falu a sárréti térségben fekszik, és az emberek főleg a közeli városokba járnak dolgozni, Berettyóújfalura, Debrecenbe, Füzesgyarmatra. A legnagyobb munkáltató a faluban egy állattenyésztéssel és mezőgazdasági munkálatokkal foglalkozó cég. Néhány közfoglalkoztatott mellett a legtöbben napszámos munkásként dolgoznak az építőiparban.

Honnan jött az egyesület megalapításának ötlete?

A Hajdúszováti Civiltámogató Irodában dolgozva csöppentem bele a civil életbe. Előtte volt egyesületünk, de nem tudtunk mit kezdeni vele. Nem értettünk a bürokratikus dolgokhoz, nem tudtuk, hogyan kell pályázni. A hozzá nem értésünk miatt nem tudtunk kihasználni egy csomó lehetőséget, így aztán visszaadtuk a cégbíróságnak. Hajdúszováton lett egy kis rálátásom arra, hogyan lehet működtetni egy szervezetet az emberek javára, így létrehoztuk a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti Egyesületet. Eleinte budapesti támogatóink voltak. Az alakuláshoz szükséges anyagi forrásokat Pachinger Zoltán biztosította számunkra, de kezdetben Szarka Zoltán támogatásai is segítettek az egyesület életre keltésében. Később szerencsére egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és nekik köszönhetően adományokat és programokat tudtunk a faluba hozni. Azt mondhatom, az elmúlt években lassan a saját lábunkra álltunk.

Kikkel dolgoztok együtt, kik a legfontosabb támogatóitok?

Az egyesület megalapítása után közösségépítő programok szervezésével próbáltam bevonni az egyesület munkájába a helyieket. Pár évvel ezelőtt – akkor még roma önkormányzati vezető voltam – került sor az első tojásfa-díszítésre, majd jöttek a virágültetések a településen, amit azóta is folytatunk. Ezekre már a helyi lakosokkal közösen gyűjtjük össze a pénzt. Mindenki megvette és festette a fára a tojásokat, mert az volt a cél, hogy minden lakosnak legyen egy hímes tojása a tojásfán. A karantén ideje alatt kihívásos játékkal ültettünk virágokat a ládákba a főtéren, játékos formában építve és szépítve közösségünket. 2019-ben Mikulás-csomagra sikerült összegyűjtenünk a pénzt, többnyire a helyi lakosoktól, tavaly pedig már az adó 1%-ából érkezett támogatásból tudtuk ezt megvalósítani, így nagyszabású gyűjtést sem kellett szerveznünk. Miután mindenki látja, hogy jó helyre kerülnek ezek az összegek, egyre többen támogatnak bennünket, amiért köszönettel tartozom az embereknek.

Céges támogatókat sikerült toboroznotok?

Igen, két nagyobb cég rendszeresen támogatja a programjainkat. Az egyik a Márka üdítőital-gyártó cég, az ott dolgozó Horváth Adrienn az első pillanatoktól kezdve az egyik legsegítőkészebb partnerünk. A másik a debreceni Ave, amely ásványvizeket forgalmaz. De ne hagyjuk ki a Horváth Sütit sem, a szomszédos faluból, Nagyrábéról. Persze, helyben is támogatnak bennünket, gondolok itt a faluban lévő kisboltosokra és az Ezüstkalász 2000 Kft.-re. Jellemzően a kisebb cégek segítik a munkánkat. Sajnos a nagyobb, ismertebb civil szervezetekkel és alapítványokkal sincsenek túl jó tapasztalataink, tőlük kisebb falvakba szinte egyáltalán nem jutnak le adományok – persze van néhány kivétel, akik rendszeresen támogatják a vidéki mélyszegénységben élőket. Én is próbáltam néhány szervezetet megkeresni, de nem jártam sikerrel. Emiatt is biztatok mindenkit arra, hogy a helyben lévő, kisebb településeken munkálkodó civil szervezeteket támogassa – így a források is helyben maradnak.

Melyik általatok szervezett programot tartod a legsikeresebbnek?

Mindegyik nagyon kedves számomra, és úgy érzem, sikeresek is, mert jó visszajelzések érkeznek. Talán a tavalyi adventi játékunk volt a legemlékezetesebb, erre még a megyei napilapban is felfigyeltek. A játék lényege az volt, hogy a faluban minden nap felgyúltak a fények egy újabb ablakban egészen december 24-ig, így Szenteste már huszonnégy feldíszített ablakunk volt. Az emberek minden nap keresték az újonnan nyílt adventi ablakokat, én pedig egy szívmelengető idézettel adtam nekik irányt. Mondhatjuk, hogy sétára hívtam a falu lakosságát, ők pedig fotókat készítettek, amiket feltöltöttek a posztom alá a Facebookon. Nagy örömömre a település önkormányzata is beszállt a játékba, náluk nyílt az első ablak. A program végén Sugár Esztike néni felajánlásából felállítottunk egy fenyőfát, amelyet a korlátozások miatt az emberek külön-külön díszítettek fel.

Nagy sikere volt a kötős szakkörnek is, amit az egyesületünk támogatott. A helyi pedagógusok vállalták, hogy a gyerekeket megtanítják olyan elfelejtett mesterségekre, mint a kötés és a horgolás. Ennek kapcsán megkerestem több céget, hogy támogassanak bennünket, de a tehetősebb vállalatok válaszra sem nagyon méltattak, ezúttal is inkább a kisebbekre számíthattunk, egy alapítvány és néhány magánszemély küldött fonalakat, kötőtűket. A gyerekek leginkább a nyári táborokat várják, remélem, idén is el tudjuk vinni őket táborozni. Szeretnénk eljutni ismét Auschwitzba, ahol először a nemzetiségi önkormányzat képviseletében jártam a párommal, valamint tizenöt falubeli gyerekkel, még 2019-ben. Ez az Élet Menete Alapítványnak köszönhetően, Kiss Kálmán segítségével történt. Mindennek a roma holokauszt emléknapja az apropója, amelyre minden év augusztus 2-án kerül sor.

Hogyan reagáltak a gyerekek arra, amit Auschwitzban láttak?

Sokszor sírnak – velünk együtt. Ahogy én látom, akár roma, akár nem, mindenkit alapvetően megváltoztat egy ilyen utazás. Még azokat is pozitív irányba fordítja, akinek addig voltak előítéletei a romákkal szemben. Az is biztos, hogy azok a fiatalok, akik megjárták velünk Auschwitzot, később mindent megtesznek azért, hogy megállítsák a rasszizmus terjedését.

Mi lenne a következő ötlet, amit szívesen megvalósítanál az egyesülettel?

Most éppen egy ifjúsági pályázaton dolgoztam, és nagyon szeretném, ha ez megvalósulna. Leginkább a közösségépítés lenne hangsúlyos ebben a kéthetente ismétlődő programsorozatban, amelyet fiatalok számára szervezünk június és augusztus között. A résztvevőknek dokumentumfilmet kellene készíteniük Bihartordáról, amit aztán levetítenénk a falu vezetőségének. Kíváncsiak vagyunk arra, hogyan látják a falut a fiatalok, miben szeretnének változásokat látni, és hogy ők hogyan tudnának hozzájárulni ezekhez a változásokhoz. Várunk a programsorozatra olyan civileket is, akik bemutatnák a közösségüket, elmondanák a saját közösségépítő tapasztalataikat. A sorozatot egy játékos nappal, közösségfejlesztő vetélkedővel zárnánk – hogy ne maradjon ki a szórakozás sem.

Ha nem a fiatalokat, hanem téged kérdezlek ugyanerről, mire gondolsz, min lehetne és kellene változtatni a faluban?

Tudom, hogy ez a legnehezebb, de elsősorban a munkahelyteremtés segítene az ittenieken. A gondok ellenére Bihartordán nagyon jó a faluközösség, nincsenek ellentétek a magyarok és a romák között, az oktatási intézményekben sincs szegregáció. A roma szülök számára is fontos, hogy a gyerekek iskolába járjanak, eljárnak a szülői értekezletekre, arra is figyelnek, hogy ne legyenek igazolatlan hiányzásaik a gyerekeknek.

A fiatalok mennyire vesznek részt az egyesület, a közösség munkájában?

Jól bevonhatók. Talán azért, mert a programok számukra is izgalmasak, mint például egy tábor. De akkor is szívesen jönnek, ha segíteniük kell valamiben.

Mire lenne leginkább szüksége az egyesületnek?

Hatalmas segítség lenne számunkra, ha lenne egy közösségi házunk, ahol tudunk dolgozni, munkálkodni. Ahol a gyerekek számára tanulószobát, zeneszobát, esetleg egy tanodát hozhatnánk létre. De a felnőtteknek is lenne igényük arra, hogy összegyűlhessenek egy klubhelyiségben, ahol néha jó lenne kikapcsolódni, kiszakadni a mindennapok monotonitásából. Falun élünk, tyúkok vannak, tojást tojnak, liszt mindig akad, lehetne akár egy csigatésztakészítő klubot alakítani – de klubhelyiségünk nincs. Most ez lenne a legfontosabb dolog. A másik, amire nagy szükségünk lenne, az egy mikrobusz. Vagy legalább egy jármű, amivel szállíthatjuk az adományokat. Jó lenne, ha el tudnánk vinni a roma kultúrát népszerűsítő ételeinket, a kézműves munkáinkat, a roma alkotók fotóit, könyveit a különböző főzőversenyekre és egyéb rendezvényekre. 2016 óta részt veszünk a Budai Várban az Ízek Utcája rendezvényen. Olyan jellegzetes roma ételeket készítünk, mint a cigány káposzta vagy a bodag. Szeretjük helyben megfőzni az ételeket, kicsit látványossággá válik így az egész. Sokszor már kora délutánra elfogynak az adagok. Számunkra ezek nagyon szép élmények, jól esik átélni az emberek érdeklődését, pozitív hozzáállását a romákhoz.

Milyen a viszonyotok a falu vezetőivel?

Tiszteletteljes kapcsolatunk van a polgármesterrel, Serdült Csabával. A rendelkezésünkre áll, segítőkész, a programjainkat mindig meg tudjuk tartani a népházban – nálunk népháznak hívják a művelődési házat, mert annak idején az emberek a saját kezükkel építették fel. A helyi Roma Önkormányzattal egyelőre nincs igazán kapcsolat, nem akarom őket terhelni, van nekik így is elég feladatuk. A faluprogramba idén is beadjuk a pályázatunkat, és reménykedem abban, hogy a várólistáról lekerülve támogatottak leszünk, hátha felfedezik, hogy valódi tevékenységeket végzünk. Jó lenne nyerni ezen a pályázaton, hogy felépíthessük a saját közösségi házunkat, ahol jövő ilyenkor talán már el is kezdhetjük a kis szakköreinket.

Mesélnél magadról?

1998 tavaszán költöztem Bihartordára, azóta élek itt a férjemmel, két fiunk van, nagyon büszke vagyok rájuk. A GYES után főleg mezőgazdasági napszámosként dolgoztam a határban, amit nem szégyellek, mert nagyon szép időszaka volt az életemnek. Néhány évvel ezelőtt bekerültem a közfoglalkoztatási rendszerbe, dolgoztam Bihartordán, majd Hajdúszováton a Civiltámogató Irodában, 2017 óta pedig Nagyrábén vagyok, az iskola konyháján. Az Úr jó helyre terelt engem. Sokat köszönhetek a nagyrábéi polgármesternek és az élelmezésvezetőnek a konyhán, mert első megkeresésemre lehetőséget kaptam tőlük. Az ő támogatásukkal 42 évesen újra iskolapadba ülhettem, és elvégeztem egy szakácsiskolát, amire büszke vagyok. Ötössel zártam. Sokat olvasok a főzésről, ami szerintem művészeti tevékenység. A konyhán nagyon jó a hangulat, a lányok elfogadtak, és én is nagyon szeretek velük dolgozni. Egyedüli romaként vagyok a konyhán, de teljesen egyenrangúnak tartanak.

Hogyan alakult ki benned az az igény, hogy közösséget kovácsolj a faluban, és segítsd a rászorulókat?

Mindig az motivált, hogy segítséget nyújthassak másoknak. Ezt a példát hoztam a szüleimtől, akik mindig dolgoztak, próbálták megteremteni nekünk a maximumot. Szépen éltünk, de voltak nehézségek. Elég nehéz gyermekként szembesülni a szegénységgel. Látni azt, hogy a jómódú családból származó gyerekeknek milyen előnyeik vannak, miközben neked egy kirándulásra vagy színházlátogatásra sem futja. Persze, attól senkinek sem lesznek jobb eredményei, ha több ceruzája vagy jobb tornacipője van, de ezek a dolgok befolyásolják mindannyiunk életét. Néha abba is belegondolok, milyen lett volna, ha a szüleimnek lett volna pénze arra, hogy engem mindenféle képzésekre beírassanak, fejlesztésre, korrepetációra járhattam volna – lehet, hogy akkor most diplomásként beszélgetnék veled. És persze, az én hozzáállásom is lehetett volna jobb, de amikor 17-18 évesen azon kell gondolkodnod, hová menj el dolgozni, akkor nem a diploma jár az eszedben, hanem inkább a saját családodat szeretnéd segíteni. Egyesületi vezetőként is hasonlók a motivációim: szeretnék valami maradandót alkotni. Maradandó alatt nemcsak tárgyiasult dolgokat értek, hanem bármit, amivel az emberek azonosulni tudnak, olyan önzetlen cselekedeteket, amelyek révén megóvjuk a környezetünket, jobbá tesszük a világunkat.

Az interjút megelőző beszélgetésünk során szép szavakkal beszéltél a hajdúszováti Juhász Éváról, akit akár a mentorodnak is nevezhetünk. Ugyanakkor számomra úgy tűnik, mintha lassan te is betöltenéd ezt a mentorszerepet mások számára. Könnyen átadható az általatok felhalmozott tudás, vannak a környéken olyanok, akik hozzád hasonló szerepet töltenének be a saját közösségükben?

Igen, én tényleg rengeteget tanultam Juhász Évától, aki mindig türelmesen segített, most éppen abban, hogy önállóan megírjak egy pályázatot. Ráadásul úgy állt mellettem, hogy nem helyettem oldotta meg a problémákat, hanem rávezetett a megoldásokra, ami a fejlődésemet szolgálja. A beszélgetéseink után sokszor még órákig keresgéltem az interneten, mert minél tökéletesebb munkát szerettem volna kiadni a kezemből. Nagyon szeretnék megtanulni önállóan dolgozni, pályázatokat írni. Tudom, hogy ezen a területen rengeteg tanulás és kitartó munka áll előttem, de muszáj, mert csak így tudunk előrelépni az egyesülettel. Másrészt szeretnék én is úgy segíteni a környékbeli, szépen dolgozó közösségeknek, ahogy nekem Éva segített. Ez a civil háló valóban csak úgy tud működni, ha egymás partnerei vagyunk. Kívülről talán senki sem gondolja, de hatalmas munkát kell fektetni abba, hogy egy közösséget megformáljunk. Ráadásul ez rengeteg idő, amit a családtól veszünk el. Ezt a munkát csak úgy lehet végezni, ha ebben a családtagjaid is partnerek. A férjem segítőkész, mindenben támogat, és mellettem áll akkor is, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük – ilyenkor megbeszéljük a tanulságokat, bátorít és felvidít. Aztán jöhet a következő program. Most például március végén tojásfa díszítés következik, május utolsó vasárnapján jön a gyereknap. Ismét gyűjtésbe kezdünk, hogy meglepjük a gyerekeket, ahogy tavaly is tettük. Reméljük, addig feloldják a korlátozásokat, és akkor sikerülhet együtt ünnepelni.

Miben látod a legnagyobb fejlődést Bihartordán?

A közösségépítés terén. Lehet, hogy korábban is voltak próbálkozások, de most már teljesen természetes, hogy ha bármilyen cél miatt gyűjtést indítok, sorban jönnek a megkeresések, az üzenetek, a felajánlások. Ez annak köszönhető, hogy jó közösséggé váltunk, mindenki átérzi, hogy egy irányba kell húzni a szekeret. Már a roma kisebbségi önkormányzat egykori vezetőjeként is az volt az elvem, hogy ha például indítunk egy iskolai programot, akkor abba mindenkit be kell vonni – roma és nem roma gyerekeket egyaránt. Soha nem tettünk különbséget a gyerekek között, mindig közös programjaink voltak. A roma témájú előadásainkon ugyanúgy megjelentek a nem roma gyerekek – meg is sértődtünk volna, ha nem jönnek el. Ha adományt osztunk, ugyanúgy jut a magyar szegénynek is, mint a romának, nagyon odafigyelek a férjemmel arra, hogy ez így legyen. Azt vallom, hogy ha nincs mit ennie, a magyar ember ugyanolyan éhes, mint a cigány. Tőlem, nőtől, családanyától senki ne várja, hogy bárki szegénysége mellett szótlanul elmenjek. Nálunk mindenki egyenrangú, mindenkit egyformán támogatunk, és nagy öröm számomra, hogy a magyar családok is bíznak bennünk, elfogadják a segítséget, nem csak a romák.

Mit gondolsz, miért fontos az egyesület léte? Mi az, amit az emberek megtanultak az egyesületen keresztül, történt-e változás bennük?

Azt hiszem, lassan alakulnak át ezek a dolgok az emberek fejében. Sajnos még most is ott tartunk, hogy a falunapokon kívül nem nagyon vannak olyan programok, amelyek a fiatalokat, a felnőtteket megragadnák. Próbálunk újabb és újabb rendezvényeket szervezni, mert azt tapasztaljuk, hogy ezek fölrázzák az embereket, a települést. És akkor megint ugyanoda lyukadtunk ki: szükségünk lenne egy közösségi házra. Gondolj bele, a fiatalasszonyok szeretnének aerobikra járni, de nekünk emiatt át kell járni Nagyrábéra, mert csak ott van lehetőségünk erre. A közösségi házban az egyik helyiséget ki lehetne alakítani tornateremmé, letehetnénk egy pingpong-asztalt, egy biliárdasztalt, néhány kondigépet. A felnőtteknek sem lenne utolsó szempont, ha tudnák, hogy a gyerekük itt van két utcára tőlük felügyelet alatt, bármikor beleshetnek oda a szülök. Ez azért biztonságot nyújtana mindannyiunk számára.

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli?