„Nekünk ezen a vidéken dupla különbségtétel jut”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak. Bari Aladár roma polgármestert, aktivistát Vataščin Péter kérdezte.

Bari Aladár (1976) már második ciklusát tölti a gömöri Nemesradnót polgármestereként. Tősgyökeres radnótinak számít. Először középfokú mezőgazdasági, majd kőművesi végzettséget szerzett, végül a belügyminisztérium felhívását kihasználva szociális munkásként kezdett el dolgozni szülőfalva önkormányzatánál. Neve akkor vált ismertebbé a szlovákiai magyar közbeszédben, amikor több társával együtt megalapította a Közös Erővel Gömör Felvirágoztatásáért polgári társulást.

Mi motiválta Önt abban, hogy közéleti szerepet vállaljon?

8-9 évvel ezelőtt szociális munkásként dolgoztam a községi hivatalban. Láttam, hogy az embereknek milyen gondjaik, bajaik vannak, valamint azt is, hogy az akkori vezetőség e téren nem úgy állt hozzá, ahogyan kellett volna. Ez motivált. Eldöntöttem, hogy megpróbálom, elindulok polgármester-jelöltként, s ha sikerül, akkor segíteni próbálok az embereken.

A Közös Erővel Gömör Felvirágoztatásáért polgári társulás és a községi hivatalban végzett munkájára hatással van az, hogy korábban szociális munkásként is dolgozott?

Természetesen. Mivel három évet voltam a községi hivatal alkalmazásában szociális munkásként, rálátásom nyílt arra, hogy az emberek milen problémákkal nem tudnak megbirkózni. A mai napig otthon vagyok ezekben a gondokban. Vegyük a lakhatás kérdését. Ezzel óriási problémáink vannak, ugyanis sok fiatal család nem tud hova költözni, s több generáció él egy lakásban. Polgármesterként az volt az első dolgom, hogy valamilyen támogatást szerezzek, amely segítségével lakhatást tudnánk teremteni, így jött létre harminc új lakás.

Milyen hajtóerő állt a polgári társulás megalapítása mögött?

Több motivációnk is volt. Az első, hogy amikor 2015-ben megnyertem a választást, akkor észrevettem, hogy minden polgármester és község a saját térfelére húz, hogy nincs összhang és együttműködés. Mindenki személyesen a saját ügyeit próbálta intézni. Tapasztalat alapján vettem észre azt, hogy minél több ember szólal fel, annak annál nagyobb súlya és ereje van. Ez hajtott arra, hogy megpróbáljak összerakni egy olyan szervezetet, amelyben a környező falvak polgármesterei képviseltetik magukat, s ha gondjaik akadnak, akkor azokat próbáljuk meg csoportként megoldani. Vavrek István volt parlamenti képviselővel és Horváth Csabával kezdtük el a szervezést.

Mit tart a társulásuk legnagyobb és legfontosabb eredményeinek?

Az elmúlt években kiálltunk a romaság mellett vagy a külföldön élő romák bántalmazása ellen. Sikerült több eredményes projektet is bevonzani a falvainkba.

Közös Erővel Gömör Felvirágosztatásáért polgári társulás
A szervezet 2015-ben alakult azzal az ötlettel, hogy hat gömöri falu magyar ajkú roma polgármesterei egyfajta szövetségbe tömörüljenek, majd ezt később kibővítették azzal, hogy helyi civil szervezetek is betagozódhattak a társulásba. Aktívak a Nagyrőcei, a Rimaszombati, a Rozsnyói, valamint a Losonci járásokban, főtitkáruk pedig az alapítástól kezdve Horváth Csaba. A közös és közérdekű, szociális célú projektek – szociális lakások és oktatási intézmények építése, valamint munkahelyteremtés – mellett tulajdonképpen a roma identitás erősítése is céljuk kezdetektől fogva. Van női tagozatuk, amely főként gyermek és családi programok szervezésével foglalkozik. Próbálkoznak a fiatalok felkarolásával, akiket a közügyekben való jártasságra és közszereplés vállalására szeretnének megtanítani. Informális nemzetközi kapcsolathálót is fenntartanak a tágabb régió szervezeteivel.

Ami a romák és nem romák közti etnikai határokat illeti, hogyan látja, miként lehet rávenni az embereket az együttműködésre karitatív ügyekben és a közjó érdekében?

Ez emberfüggő, attól függ, hogy kiről beszélünk. Amíg nem változik meg a mentalitás, a fejekben nem dőlnek le a korlátok, s mindenkit egy kalap alá veszünk, addig nagyon nehéz lesz ezt megváltoztatni. De minek is kéne változnia? A kilencvenes évekig nem voltak olyan éles határok romák és nem romák között. Mindenki dolgozott s egyenrangú volt. Ebből kifolyólag nem is voltak gondok. Ma már viszont nagy a munkanélküliség, mindenki harcol azért, hogy az adott munkahely az övé legyen. Minden ötödik-hatodik embernek vannak rasszista előítéletei. Ha ők találkoznak egy romával, az lehet képzett, dolgos és családszerető, belerakják egy nagy közös zsákba. Másfelől nem a romák képezik a legnagyobb munkanélküli csoportot az országban, de Szlovákiában mindenki ezt szajkózza.

Különösen azóta, mióta polgármesterknét dolgozik, milyennek látja a szlovák állam társadalompolitikáját, főként a marginalizált közösségek felkarolása szempontjából, illetve mi lenne a teendő ezen a téren?

Több munkahelyre volna szükség, és emberszámba kéne venni a romákat. Anno fél Szlovákiát ők építették fel. Manapság, ha valaki esélyt kap a munkára, az minimálbér környékén keres, másfelől pedig nagyobb támogatásra lenne szükség a kormány részéről. Viszont nem a multinacionális cégeket kell ösztönözni három hónapos munkaviszonyok létrehozására, akik a hivatalokon keresztül ekkora időtartamra felvesznek embereket, majd a támogatást megkapván elbocsájtják őket. Ezen változtatni kellene. Ha valaki segélyből él, akkor nem nagyon tudja otthon fejleszteni az otthonát és ilyen módon adni valamit a családjának.

Tomáš Hrustič, a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai és Szociális Antropológiai Intézetének munkatársa egyik kutatása során azt vizsgálta, hogy a roma képviselők és polgármesterek milyen kihívásokkal szembesülnek országszerte. Arra jutott, még ők is nagyon sokszor találkoznak személyes szinten az etnikai előítéletekkel. Ön is találkozott már hasonlóval, mióta polgármester?

Persze, nem is egyszer. Az ember arcára nincs ráírva, hogy ő egy polgármester. Azt is el kell mondani, hogy nekünk ezen a vidéken „dupla különbségtétel” jut, mivel nem elég, hogy romák vagyunk, de még magyaroknak is minősülünk. Sokszor szembesülök azzal is, hogy bemegyek valahova, s azzal a véleménnyel találkozom, hogy egy roma nem tudhat szlovákul, s azt is lehet hallani, hogy „na Slovensku po slovensky” [Szlovákiában szlovákul! – a szerk.]. Bárhová is megyünk csoportosan a kollégákkal, sokszor azt mondják ránk, hogy na, „megjöttek a roma fiúk/polgármesterek”. Tény és való, hogy magyarul beszélő roma vagyok. Én nem szégyellem, de vannak emberek, akiknek rosszul esik, ha ezért megszólják.

Az elmondottak alapján ez a jelenség a településvezetők érdekérvenyesítő képességét is korlátozza?

Valamilyen szinten igen, de ez ismét csak embertől és helytől függ.

Aki akár csak érintőlegesen foglalkozik társadalmi problémákkal, az tudja, hogy ezek nagyon bonyolult jelenségek. Ebbe a körbe beletartoznak azok, akik teljesen marginálizálódtak, sokuk szinte elvesztette az önrendelkezés képességét, mások tíz körömmel, minden lehetséges módon tesznek ellene. Mennyi esélyt lát arra, hogy a romákról szóló közbeszéd megváltozzon, s hogy megfeleljen annak a társadalmi sokszínűségnek, amely a szlovákiai romákat is jellemzi?

Van rá esély, de ez nem pár éven belül fog megtörténni. Még több évtizedre van szükségünk arra Szlovákiában és a környékbeli országokban, hogy megváltozzon az előítéletekben gazdag gondolkodás. Fel lehet hozni példaként Észak-Amerikát, ahol több száz éven keresztül elnyomták az őslakosokat és a rabszolgákat, de mit ad Isten, nemrég egy fekete elnöke volt az Amerikai Egyesült Államoknak.

Magyarországon tavaly nyáron óriási hullámokat vert a közvéleményben Bogdán Laszló, Cserdi polgármesterének tragikus halála. Sokszor elhangzott vele kapcsolatban, hogy kiégette magát a munkában, amit a helyi roma többségű települése érdekében végzett. A saját példáján keresztül mennyire látja megterhelőnek az ilyen irányú törekvést? Miből merít erőt?

A polgármesterség nem egy hálás szakma. Nem nagyon szokták megköszönni ezt a munkát. Másfelől nem úgy van, hogy reggel bemegy az ember a munkahelyére, majd nyolc óra múlva végez, hanem 24 órában dolgozik. Én főleg a gyerekeimből és a családomól merítem az erőt, valamint a sok kis apró dologból, mint amikor például sikerül segíteni egy családnak, egy családfőnek munkát adni vagy szerezni. Vagy mondhatok egy olyan egyszerű dolgot is, hogy valaki az esti órákban keres meg, mert szeretné elbeszélni a gondjait, én pedig el tudok menni hozzá, s ettől lesz jobb. Egy polgármester azért polgármester, hogy gondoskodjon a lakosokról.

Iskolaügyi kérdésekben gyakran felmerül, hogy a magyar vagy szlovák szülők szándékosan olyan intézményekbe iratják be a gyerekeiket, amelyekben nincsenek roma tanulók. Tapasztalata szerint mennyire jelent gondot ez a jelenség Dél-Gömörben?

Elég nagy problémát jelent. Ez a mi községünkben is zajlik, s ugyanúgy vonatkozik az óvodákra is. Nemrég valaki tett egy olyan nyilatkozatot, hogy a romák terhet jelentenek. Hát szerintem nem vagyunk azok, mert a magyarságot Szlovákiában sok helyen a romák képviselik. Ebből adódik egy kérdés, hogy mikor vagyunk romák, s mikor magyarok? Kérdezzük meg ezt nyíltan, nevezzük nevén a gyereket! Ha szükség van ránk választásokkor, valamilyen döntés kapcsán vagy munka esetén, akkor magyarok vagyunk. Ha az iskolákat fel kell tölteni, akkor is. Viszont „amúgy” kik vagyunk? Romák? Cigányok? Ezeket a kérdéseket fel kéne tenni a „magasabb” embereknek.

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy egyes falvakban roma diákok tartják életben a magyar nyelvű oktatást Szlovákiában. Változhat-e ezen a téren a szlovákiai magyar közbeszéd és az oktatási gyakorlat? Főként azért kérdezem ezt, mert ebben az országban a magyarok is etnikai kisebbségnek minősülhetnek, ebből adódóan akár megértőbbek is lehetnének más kisebbségek problémái irányában.

Emberszámba, sőt mit több, számításba kéne minket venni, viszont sokszor a „rólunk, de nélkülünk” elve érvényesül. Nézzük meg, hogy mennyi roma van magasabb pozíciókban – például a pártokban. Van, ahol megmozdult valami, tavaly három roma került be a parlamentbe. Ha viszont a polgármestereket nézzük, talán csak három tucat roma településvezető van az országban, akik közül 15-16 magyarajkú. Sokan megfelelnek közülünk a közvélemény által támasztott követelményeknek mind megjelenésben, mind beszédtechnikában vagy iskolai végzettség terén, de sokan legfeljebb csak nagy erőfeszítéssel tudnak olyan helyzetbe kerülni, hogy számításba vegyék őket. Itt van a mostani népszámlálás, amely majd megmutatja, hogy a valóságban mennyi a romák, s mennyi a magyarok száma. Elég nagy aktivitás volt kifejtve abból a célból, hogy a romák vállalják a nemzetiségüket, majd esetleg utána írják be azt, hogy magyar. Szlovákia-szerte 130 ezer romáról beszélünk, holott a valós szám szerintem ennek több mint a háromszorosa.

Tehát hasznosnak tartja azt, hogy két nemzetiség megjelölésére is volt lehetőség?

Igen, mert lehet, hogy lerombolunk most egy tévhitet. Sok emberben megtörhet a jég, hogy számolni kell a romákkal, mert több százezren vannak Szlovákiában.

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat harmadik részében az Élmény Tár Tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli?

A sorozat tizenkettedik részében a Pécs Bike Maffia aktivistáit, a város civil társadalmának életében évtizedek óta aktív Knyihár Évát, és a biciklis ételszállítóként a kezdetektől a csapatban dolgozó Turnár Csillát kérdeztük.