„A lényeg, hogy mindig legyen elég tejfölös vödör”
Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.
Öt évvel ezelőtt budapesti mintára jött létre a Pécs Bike Maffia. A szervezők azt vallják, hogy az elesettek megsegítése nem igényel különleges erőfeszítéseket, a segítő munka pedig nem hősiesség. Remélik, hogy a Pécs Bike Maffia példája másokat is cselekvésre késztet – mert az adományozás nemcsak azt építi, aki az adományt kapja, hanem azt is, aki adja. A város civil társadalmának életében évtizedek óta aktív Knyihár Évát, és a biciklis ételszállítóként a kezdetektől a csapatban dolgozó Turnár Csillát Kiss Tibor Noé kérdezte.
Knyihár Éva, szociális munkás: egyetemi diplomámat a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszékén szereztem. 1994 óta dolgozom a közművelődés területén, szervezek közösségi programokat. A kezdetek óta (2004) aktív tagja vagyok az Önkéntes Központ Alapítvány által kezdeményezett magyarországi Önkéntes Központ Hálózatnak, mely hálózat nagy hangsúlyt fektet hazánkban az önkéntesség kultúrájának népszerűsítésére. Hivatásos képzőként főleg a nonprofit szektor fejlesztésén dolgozom. Szakterületem az önkéntes menedzsment és a közösségi kezdeményezésekkel kapcsolatos fejlesztőmunka. Közösségfejlesztő szakemberként meggyőződéssel vallom, hogy helyi közösségi kezdeményezések „gerjesztésével”, és azok támogatásával lehet szolidáris közösség(ek)et létrehozni, ezáltal városunkban egy még élhetőbb „pécsi élet” feltételeit megteremteni.
Turnár Csilla: Igazi lokálpatrióta vagyok, szeretem a várost, itt minden megvan ahhoz, hogy jól érezzem magam. Közel van Orfű, na meg itt van nekünk a Mecsek. Német szakon végeztem és azzal párhuzamosan vendéglátó szakot is. Dolgoztam tanárként, a szállodaiparban és a kereskedelemben is. Néhány éve egy újabb területen próbáltam ki magam, a Webstar csapatát erősítem, team happiness menedzserként, lánykori nevén HR-esként. Mindenhol, ahol dolgoztam, megtalált a szervezkedés, megszervezni ezt, megszervezni azt, és igazából ez közel áll a HR-hez is. Szeretek az emberekkel nyüzsögni. Két gyermek édesanyja vagyok, szabadidőmet a családom körében, meglepő módon túrázással, bringázással, kertészkedéssel szeretem tölteni.
Honnan jött a Pécs Bike Maffia megalapításának ötlete?
Knyihár Éva: A Pécs Bike Maffia története Havasi Zoltán meghívásával kezdődött itt Pécsett. A Baranya Megyei Önkéntes Centrumban dolgoztam akkoriban, és a kollégáimmal folyamatosan kerestük azokat az innovációkat, amelyek kicsit újszerűen nyúlnak az önkéntességhez szociális területen. A Budapest Bike Maffia akkoriban robbant be a köztudatba, látványosan megszólította a fiatalokat, tele lendülettel és kreativitással, ezért úgy gondoltam, a vezetőjük, Havasi Zoli megoszthatná velünk is a tapasztalatait. Az üzenete nagyon egyszerű volt: nem kell semmit túlmisztifikálni. Vegyünk egy nagy lábast, kezdjünk főzni, az ételt tegyük dobozokba, a bicajosok meg vigyék ki a rászorulóknak – ennyi. Megfogadtuk a tanácsát, és hamar kiderült, hogy ez tényleg ennyi. Az első főzésre 2016 novemberében került sor a Szabadkikötőben. Maroknyi ember gyűlt össze, a saját pénzünkből vettük meg a hozzávalókat. Nagyon jól sikerült minden. Főleg azért, mert a főzés nemcsak magáról a főzésről szólt, hanem a saját csapatunk építéséről is.
Ha csak a számokat nézzük, honnan indultatok, és hol tart most a projekt?
Knyihár Éva: Első körben 80-100 főre főztünk, maroknyi önkéntessel dolgoztunk.
Turnár Csilla: Volt az kétmaroknyi is.
Knyihár Éva: Ez igaz. Szóval a kétmaroknyi önkéntes révén felfejlődtünk kétszázra. Ekkora adag étel éppen belefér az üstbe. Igazából az üst szabja meg a létszámot, ennyi fér bele. Az önkéntesek száma szépen gyarapodott az elmúlt években. Nagyjából 10-15 emberrel dolgozunk együtt, de amikor az egyetemisták is a városban vannak, akkor előfordult már, hogy harmincan főztünk együtt. A biciklisekről inkább Csilla tud beszélni.
Turnár Csilla: Tíz bicajossal kezdtünk, és ezen a téren nagyobb változások történtek. Volt olyan, amikor ezt a mennyiségű ételt ketten-hárman szállítottuk ki – azt a napot sosem felejtem el, végig harminc fokban bicikliztünk, elég húzós volt. Mostanra viszont olyan sokan lettünk, hogy külön Messenger-csoportot kellett létrehozni a bringásoknak. Körülbelül tizenöten vagyunk most. Néha már fusiban is dolgozunk, nemrég például az egyik általunk támogatott nénihez mentek ki az önkénteseink, hogy segítsék őt a költözésben.
Jellemzően honnan érkeznek az önkénteseitek? Szükség van-e toborzásra?
Knyihár Éva: Eleinte az Önkéntes Centrumban meglévő önkéntes bázisunk tagjai jöttek, később egyetemisták is csatlakoztak hozzánk. A főzésben leginkább idősebb hölgyek segédkeztek, a bicajosokat pedig Nedjalkov Iván verbuválta össze a kezdetekben.
Turnár Csilla: Nagyon örülünk annak, hogy mostanában egyre több gimis jön hozzánk teljesíteni az önkéntes szolgálatot, de alapvetően a segítő szakmák képviselőire, leginkább szociális munkásokra támaszkodunk. Ők azok, akik még hétvégén sem tudnak meglenni anélkül, hogy csináljanak valamit. Van olyan önkéntesünk, aki szociális munkásként jár az ELTE-re, és először csak a terepgyakorlatát végezte el nálunk, aztán itt ragadt.
A címeket a családsegítőtől kapjátok. Mennyire zajlik gördülékenyen a bürokratikus szervekkel való együttműködés?
Knyihár Éva: Mivel én is szociális munkás vagyok, ezek a baráti és szakmai kapcsolataim évtizedek óta megvannak, így nem volt nehéz az együttműködés. Engem a civilségben a kezdetektől fogva az izgat a legjobban, hogyan lehet egy civil szervezetnek az önkormányzattal úgy együtt dolgoznia, hogy az valódi partneri viszony legyen a felek között. Szerintem így jobban megértjük egymás munkáját, és a hatékonyságot is tudjuk növelni. Úgy érzem, hogy ez a mi esetünkben nagyon jól megvalósult. A kapcsolatunk konfliktusmentes, a visszajelzésekre azonnal reagálnak. Nincs sértődés, nincs kioktatás, együtt dolgozunk a közös célért. Még köszönőlevelet is kapunk minden év végén az önkormányzattól. Számunkra az ő szakmai segítségük, terepismeretük azért is fontos, mert így nem mondhatják ránk, hogy kivételezünk, hogy csak bizonyos embereket segítünk.
Turnár Csilla: A nyugodt működésünkhöz azért az is hozzájárul, hogy a tevékenységünk is olyan, amibe jóérzésű ember nem tud belekötni. Szegény embereknek segítünk, ez talán senkinek sem szúrja a szemét.
A koronavírusjárvány hogyan alakította át a működést? Mit terveztek a járvány lecsengése után?
Knyihár Éva: A kezdetekben többen voltak, akik bejöttek azokra a helyszínekre, ahol az ételeket készítettük, és ott fogyasztották el azokat, vagy maguk vitték el őket. Volt, amikor családi programokat is szerveztünk a rászorulóknak, főleg a gyerekeknek. A COVID ennek véget vetett. Emiatt egy-két család le is morzsolódott. A tervünk az, hogy amint lehet, álljunk vissza a normális működésre, és több kapcsolatunk legyen az érintettekkel. Ráadásul most szereztünk egy helyet, ahol rendszeresen tudunk majd főzni, az Esze Tamás utcában, a Neozin bejáratánál.
Turnár Csilla: Ez egy nagy, teraszos épület, zárt udvarral. Alig várom már, hogy megrendezhessük azokat a programot, amelyeket már régen elterveztünk. Csak bulizni fogunk, fröccsözünk, főzőcskézünk és bandázunk megállás nélkül. De a lényeg, persze, a főzés. Éppen két hete főztünk újra együtt, és már az is nagyon jó élmény volt, hogy nem konzervételeket osztottunk ki.
Knyihár Éva: Elkezdjük újra a ruhaadományozást is. Próbáljuk tovább tágítani a tevékenységeinket, hogy tudjunk reagálni azokra az igényekre, amelyek felmerülnek.
A kezdeményezéshez szinte minden underground pécsi közösség kapcsolódik: gyakran a Szabadkikötőben főztök, de együtt dolgoztok a Retextillel és az Élmény Tár Tanodával. Hogyan alakultak ezek a kapcsolatok?
Knyihár Éva: Az első évünk amolyan tematikus év volt, azt a nevet adtuk neki, hogy „Üstökösök”, és így főztük körbe a várost. Minden hónapban más városrészben, más civil szervezettel közösen főztünk. Az elejétől kezdve fontosnak tartottuk az együttműködést különböző szervezetekkel. Ebből nőtte ki magát a Pécs Bike Maffia „brand”, mi pedig tudatosan kerestük a partnereket. A Szabadkikötővel való kapcsolatunkat például annak köszönhetjük, hogy miután egy év után elfáradtunk az újabb és újabb helyek keresgélésében, kerestünk egy állandó befogadó állomást. Szuhay Marciék szinte tálcán hozták a lehetőséget, ráadásul a konyhájuk rendelkezik engedéllyel meleg ételek főzésére is.
Turnár Csilla: A Retextillel akkor kezdtük meg az együttműködést, amikor nyertünk az Erősödő Civil Közösségek pályázatán. A cél az volt, hogy helyi szervezetekkel csináltatunk szatyrokat, majd azokat töltjük meg étellel. Az akció neve is ez volt: „Töltsd meg a szatyrunkat”. A függönyanyagból és egyéb maradékból készített szatyrokat a retextilesek varrták nekünk, a feliratozást én végeztem saját kezűleg, textilfilccel. Az Élmény Tár Tanodával akkor kerültünk kapcsolatba, amikor gyerekeknek szerveztünk mesefoglalkozást, amire elhozták a tanodás gyerekeket. Akkor is meg szoktuk őket keresni, ha olyan adományokat kapunk, amelyeket nem tudunk szétosztani a „családjaink” között, például iskolaszereket vagy ruhákat. Nincs ebben semmi nagy trükk, jó fejek, ezért dolgozunk együtt.
Knyihár Éva: Azért azt is lássuk be, hogy ennek a pécsi underground, civil életnek a szereplői, mint a retextiles Thiesz Angéla, a közösségfejlesztő Peták Péter, az élménytanodás Tasnádi Zsófi és a többiek, mindenhol ott vannak, ezek az arcok tűnnek fel a legkülönbözőbb ügyek mellett. Ennek az a nagy előnye, hogy velük minden gördülékenyen működik. Könnyű őket megtalálni, nem kell őket győzködni, együttműködőek, szeretik Pécset, tenni akarnak a városért. A legfontosabb, hogy értik a céljainkat, hasonló szemléletben dolgoznak, mint mi: nem harcolnak, nem irigyek, hanem szeretik a közös munkát. Ez a hatékonyság kulcsa.
Voltak egyéb kezdeményezéseitek is, mint amilyen a karácsonyi ajándékcsomag vagy az iskolai tanszercsomag összeállítása. Terveztek-e ilyesmiket a jövőben is?
Turnár Csilla: Ez pénzkérdés. Meg szoktunk hirdetni adománygyűjtő akciókat, amelyeket a saját pénzünkből kiegészítünk. 2019-ben például együtt dolgoztunk az English–German Student Councillal, ami nagyjából az egyetem külföldi hallgatóinak önkormányzata, tőlük kaptunk egy nagyobb támogatást, amiből rengeteg dolgot tudtunk venni. Lényegében az összes gyereket ki tudtuk stafírozni ebből az összegből, az összes füzetet, ceruzát, tollat, táskát, tolltartót, tornazsákot meg tudtuk venni. 2020-ban már kicsit kevesebb jutott mindenkinek, de arra figyelünk, hogy az elsősök mindig teljes csomagot kapjanak a pálcikakészlettől a gyurmáig.
A támogatóitok között főleg magánszemélyek vannak. Tervezitek-e, hogy céges partnereket is bevonjatok a projektbe? Milyennek látjátok a versenyszféra hozzáállását a szociális ügyekhez?
Turnár Csilla: Sok céges adományozónk van, azonban gyakran nem tudjuk meg, hogy kik ők. Az adományokat leadóhelyeken gyűjtjük, és sokszor látszik a csomagból, annak méretéből és a tartalmából, hogy azokat valamilyen nagyobb szervezettől kaptuk. A legjobban a Swimathon adománygyűjtő akciójából tudtuk beazonosítani az adományozóinkat, hiszen ott utalások érkeztek a számlánkra. Sok esetben magunk is tisztában voltunk vele, hogy egy-egy magánszemély támogatása valójában milyen céghez köthető. Nagyon érdekes, hogy néha még civil szervezetek is támogatják az adománygyűjtő akcióinkat. Így kaptunk például pénzt a Misina Táncegyüttestől.
Knyihár Éva: Céges támogatás az is, amikor a Mevid vagy a Trafik Étterem lefőzi nekünk az ételt. Tóth Gyuri, a Trafik vezetője épp a múltkor mondta nekem, hogy bármikor mehetünk hozzájuk megint főzni, ha akarunk. Legutóbb még a csirkehús árát sem kérték el. Több ilyen kapcsolatunk van, és ezekkel hosszú távon többre is jobban számíthatunk, mint a nehezen összegyűjtött adományokkal.
Ti nem szoktatok megkeresni cégeket?
Turnár Csilla: Dehogynem. Az a tapasztalatunk azonban, hogy hiába beszélünk nagyon segítőkész emberekkel, ők nem a teljes céget reprezentálják. Néhány lelkes ember motivációja nem elég – ugyanakkor ez a dolgok rendje.
Knyihár Éva: Ez nagyon összetett téma, mert ez az egész ügy nemcsak arról szól, hogy pénzt gyűjtünk, főzünk, szétosztjuk, hanem szeretnénk egyfajta szemléletváltást is elérni. Ha valakinek a munkánk miatt megfordul a fejében, hogy egy adaggal többet főz, és átviszi az idős szomszédjának, már megérte. Ez az érzékenyítés, a valós tettekre ösztönzés talán nagyobb siker – bár nem mérhető siker –, mint ha pénzt tudunk gyűjteni.
Nekem úgy tűnik, hogy a konkrét segítségnyújtáson túl maga a közös főzés is olyan esemény, ami összekovácsolja a közösséget, beleértve a támogatókat, az önkénteseket, a rászorulókat. Mik a tapasztalataitok ezen a téren?
Turnár Csilla: A főzést tekinthetjük ürügynek. Persze, nem ürügy, mert meg kell történnie a főzésnek, illetve a családok is számítanak ránk, várnak minket. Azt szeretnénk megmutatni mindenkinek, hogy viszonylag kevés ráfordítással milyen komoly eredményeket lehet elérni. Nem kell olyan sokat tenni azért, hogy egy másik embernek szebbé tegyük a napját. Ha másért nem, azért, mert aznap evett. Igaz, hogy ez a Maslow-piramis legalja, de sokszor ez is épp elég.
Knyihár Éva: Ez a tevékenység ugyanakkor nemcsak annak jó, aki adományokat kap, hanem azoknak is, akik másokért dolgoznak. Felér egy önismereti tréninggel – hol vannak a határaim, meddig tart a türelmem? A másik a társadalmi hasznosság. Mert anélkül, hogy átbillennénk egy reklámhadjáratba vagy pozőrködnénk, mégiscsak szeretnénk hangsúlyozni azt az üzenetet, hogy felelősségünk van egymásért, közünk van egymáshoz – mindezt pedig egészen apró gesztusokkal is elérhetjük. Ezért sem szeretem, amikor a civil segítségnyújtásról egyfajta hősiességként beszélnek, tőlünk távol áll ez az üzenet. Nem vagyunk hősök, nem ilyen szempontból mentünk meg embereket. Számomra az egy alapvető emberi norma, hogy figyelek a másikra, és a lehetőségeimhez képest megpróbálok segíteni neki. Persze, nagyon nehéz mindezt ügyesen kommunikálni, hogy mindez ne váljon túl patetikussá.
Turnár Csilla: Az önkénteskedés számomra azt is jelenti, hogy meg tudom őrizni a realitásérzékemet. Sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy én miért sírok, miért panaszkodom – miközben látom, hogy élnek mások, milyen problémáik vannak. Azt hiszem, mindenkire ráférne, hogy lásson ilyen helyzeteket, és megkérdezze magától, hogy egyébként neki milyen problémái vannak az életben.
Régóta a civil élet meghatározó szereplői vagytok Pécsen. Változott-e a civilek helyzete a városban, sikerül-e egyre több emberhez eljuttatni az általatok fontosnak tartott üzenetek, kezdeményezések hírét?
Turnár Csilla: Amikor gimisként kint voltam Németországban, az volt számomra a legmegdöbbentőbb élmény, hogy mindenki benne van valamilyen egyesületben, mindenki aktívan csinál valamit. Mintha mindenre lett volna egyesület. Mindenki rendben tartotta a saját portáját – a fociegyesület ugyanúgy, mint a táncegyesület vagy a legszebb tulipánokat termesztő egyesület. Magyarországon is rengeteg helyen találkozom faluházzal, közösségi házzal, e-pontokkal, csak valahogy nem látok bennük életet. Ezzel együtt is fejlődésnek érzem – a Maslow-piramison belül is egy magasabb lépcsőfoknak –, hogy már léteznek ilyen szerveződések.
Knyihár Éva: A kilencvenes években vadul terjeszkedni kezdtek az alapítványok és az egyesületek, elsősorban nyugdíjasok egyesületei, kulturális és sportegyesületek. Napjainkban egyre több érdekvédelemmel, állampolgári aktivitással és környezetvédelemmel foglalkozó szervezet alakul. A fejlődést leginkább abban látom, hogy régebben felülről mondták meg, milyen programok legyenek a településeken, most viszont a helyi civilek beleszólásával, az ő igényeik mentén és az ő közreműködésükkel zajlanak az események. A helyzet fonáksága, hogy a kistelepüléseken nincs elég szakember, aki ezeket a közösségi házakat üzemeltetni tudná, ezért most a Nemzeti Művelődési Intézet továbbképzéseket indított, ahol érettségizett embereket képeznek át közművelődési szakemberekké.
Turnár Csilla: Tekintsük pozitívan: egy érettségizett ember kapott egy képzést, és lesz munkája. Egy olyan kistelepülésen, ahol más esélye nem lenne.
Knyihár Éva: Persze, ez így van.
A biciklis kiszállítás mellett mennyire alakultak ki személyes kapcsolatok a rászorulókkal, sikerült-e közelebb kerülnötök egymáshoz?
Turnár Csilla: Ez változó. Nagyon sokan szégyellik az életkörülményeiket. Finoman próbálunk közelíteni hozzájuk, hogy ne érezzék magukat bazári látványosságnak. Ez főleg akkor nehéz, amikor külföldi egyetemisták jönnek velünk önkéntesként. A külföldi diákok általában csak a város szebbik arcát látják, de amikor például Pécs-Somogyról és István aknáról jöttünk velük vissza a városba, akkor azért nagy volt a csönd a kocsiban. Teljesen ledöbbentek, amikor azzal szembesültek, hogy azokban a kihalt ipari épületekben emberek élnek. Most már jobban látjuk, hogyan lehet ezt úgy megcsinálni, hogy senki se érezze rosszul magát. Összességében minél régebb óta járunk valakihez, annál jobb vele a kapcsolatunk. Beszélgetünk, egyre jobban megismerjük egymás életét, alakulnak a kapcsolatok. Több támogatottunk az ismerősünk lett a Facebookon, szoktuk lájkolni egymást. A következő lépcsőfok talán az lesz, amikor majd azzal is tudunk kezdeni valamit, ha a városban véletlenül összetalálkozunk. Ilyenkor egyelőre mindannyian inkább zavarban vagyunk.
Knyihár Éva: Nekem a legnagyobb élményem egy cigány családdal volt. Az asszony a hatodik gyerekkel volt terhes, amikor először vittünk ki nekik ételt. Le volt nyűgözve a zöldséges csirkeragutól, még a receptet is elkérte, annyira ízlett neki. Később még az újszülött gyerekét is többször a kezembe adta, ami – mint ezt azóta megtudtam – a legnagyobb tisztelet jele.
Mire lenne most a legnagyobb szüksége a Pécs Bike Maffiának, mi segítené legjobban a munkátokat?
Turnár Csilla: Legyünk sokan továbbra is. Most a bringás csapat nagyon jó, a főzés is jó hangulatú. A legfontosabb, hogy legyen elég önkéntes.
Knyihár Éva: Jó lenne bespájzolni tartós élelmiszerekből is, hogy ne kelljen mindig rohangálni lisztért, tésztáért, cukorért. A tartós élelmiszert adományozók körének bővítését fontosnak érzem. Nem mindenki tud eljönni főzni vagy biciklizni, de élelmiszerek vásárlásával biztos sokan segítenének rajtunk. De igazából a lényeg az, hogy mindig legyen elég tejfölös vödör. Vettünk már drága éthordókat, újrahasznosított tárolókat, de kiderült, hogy azok a jó kis félkilós tejfölös vödröcskék a legmenőbbek. Ezekből soha nem elég.
A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!